Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-11 / 188. szám

S. Aidái

1363. augusztus 11, szerda

MESEL A MÚLTRÓL

a csizmaványoló

Ö a ja egyik leg- régibb és egykor legnagyobb ipara a csizmadiáké volt. Már 1696- ban céhszabadalmat kaptak, s a múlt század közepén előfordult, hogy kétszáz csizmadiamester dolgozott Baján. Ez a tény egymagában is elegendő lenne ahhoz, hogy a helytörténeti kutatás foglalkozzon ezzel a mesterséggel, de ha még azt is számításija vesszük, hogy a népviseletnek fontos tartozéka volt a csizma, s idők folyamán a divattal változott formája, érthető. hogy a Türr István Múzeum igyekszik összegyűjteni a csizmadia céh történetére vonatkozó adatokat, és a mesterség szerszámkészletét is. Így aztán az elmúlt 15 év alatt jól felszerelt csizmadiaműhellyel gyarapodott a múzeum. A meglevő eszközök a közelmúltban két új darabbal gazdagodtak: két csizmavá- nyolóval.

Körülbelül 1910-ig a csizmák oldal- varottak voltak,

a halászcsizmák a legutóbbi időkig így készültek. Ez gyakorlatban annyit jelent, hogy a csizmaszár eleje és a feje egyetlen darab bőrből készült, nem úgy mint manapság, amikor is a fejet külön varrják a szárhoz.

Wf i is szabták *■ szépe n a csizma elejét, de hogy annak hajlása legyen a torokban, ványolni'“■ kellett, vagyis megnyújtani. Ehhez kellett a ványológép.

Két vastag deszkalap közé nyomta be az elázhatott bőrt egy L alakú penge. Nehéz munka volt ez, igyekeztek valahogy könnyíteni rajta. Eleinte kézzel nyomták, később fogaskerék-áttételekkel „modernizálták”.

A múzeum régi műhelyfelszerelésében volt már egy kézzel működő vá- nyoló, s most két újabb típushoz jutottak. Az eg-nket Sziebert Róbert, a másikat Mihályfi Ferenc ajándékozta a múzeumnak. Mindkét gép azonos célt szolgált, de más és más mechanikai megoldásokkal. Az utóbbinak megvan az az érdekessége is. hogy közösségi tulajdon volt. Valószínűleg a csizmadiacéhé lehetett eredetileg, attól örökölte a bajai ipartestület. Ilyen drága felszerelésre ugyanis nem futotta minden mesternek, meg egy ember nem is tudta jól kihasználni. Ezért közösen vásároltak ványolót és közösen használták. Mindig az vitte el, akinek szüksége volt éppen rá. Az utolsó 30 évben kevés oldalvarrott csizma készült, ezeket is jobbára Mihályfi mester készítette, így maradt nála a gép.

A mai halászok azonban gumicsizmát hordanak a csizmadia szakmában nincs szükség a ványolóra. Annál inkább örül a múzeum, mert a csizmaványoló országosan „hiánycikk”, boldog, aki egyet tud szerezni, s ritkaság, hogy még a ványolók fejlődését is bemutató több darabbal rendelkezzék. Dr. Sólymos Ede

OÁZIS PIMTOM

Egységes terv szerint

A MŰVELŐDÉSI tervek az üzemekben, gazdaságokban már elkészültek, legalább is a túlnyomó többségük, hiszen a határidő már lejárt. Most mindenütt az összesítés folyik, az egységes községi, városi tervek készítése.

Nagy munka, amely körültekintést, alaposságot, mindenre kiterjedő figyelmet kíván. Hiszen a tervet éppen azért nevezik egységesnek, mert mindent tartalmaznia — és összehangolnia is! — kell, ami az adott helyen a művelődésben történik a következő évadban. Az előadásokat. tanfolyamokat a műkedvelők programját, a szakkörök, klubok munkáját, a felnőttoktatást — még a pártoktatást is. Mindent, amit az üzemek és

— Eresszetek be — szólt egy furcsa hang, majd röhögés hallatszott. — Én is hadd fixí- rozzak.

Andris várt bebocsátásra.

— Menj a másik utcába! — kiáltotta dühösen Faragó.

— Engedjük be — szánta meg valaki. — Akkor békén marad.

— Legalább szétcsapja a fejemet — morgott magában Faragó.

Lábas köhintett. Ajtót nyitott. Andris vihogva beosont.

Faragó beállította a gép magasságát és megforgatta a lencsét. A fehér fémlapon kirajzolódtak a kontúrok.

— Jó lesz? — kérdezte.

— Fáin! — lelkesedett Nagy Andris.

— Jó — dörmögte valaki, majd Nagy Andrisnak címezte: — Kuss.

Faragó jobb oldali szomszédja közbeszólt:

— Vedd nagyobbra, és akkor csak ezt a részét... — és ujjúval megmutatta a kifényképezendő részletet.

— Persze — szólt a bal oldali szomszéd —, a fotózásban tulajdonképpen a fényképezés a művészet, — azt mindenki meg tudja csinálni —, hanem

gazdaságok, a tanácsok, a párt- szervezetek, a KISZ. a TIT. a könyvtárak és a tömegszervezetek a lakosság művelődéséért, oktatásáért tesznek.

AZ ELV EZ, de még nem mindenütt értik eléggé, s így nem is tartják hozzá magukat, így történhetett meg, hogy például az MHS polgári védelmi tanfolyamai úgyszólván sehol sem szerepelnek a tervben. Pedig ez a 14 órás tanfolyam érdekes és értékes ismereteket közöl, azonfelül pedig igen sok embert érint. A terv szerint évente több mint ötvenezerén hallgatják meg ezeket az előadásokat a megyében. Ilyen nagy létszámra már tekintettel kell lenni.

M. L.

a vágás. Az, hogy mit emelünk ki a képből. Szóval az egyensúly.

— Az összhang — hangzott hátulról.

Lábas hallgatott.

Faragó még egyszer élesre állította a képet, majd a lencse elé fordította a piros fényszű- rRt. Papírt tett a vetített kép alá és ide-oda tologatva beállította.

— Hat másodperc... jó lesz?

— kérdezte.

— Várj! — szólt a jobb oldali szomszédja és halkan számolt: — Vedd nyolcra.

A többiek egyetértettek.

— Mérjétek — mondta Faragó, majd fennhangon számolt

— Három, kettő, egy, nulla, most! — gyors mozdulattal fél- rekattintotta a piros fényszűrőt. A fotópapír élesen megvilágosodott.

Kórusban számoltak.

— Egyes... kettes... négyes... hetes. Most!

A piros fényszűrő visszakattant a lencse elé.

Halk reccsenés hallatszott, majd mély, hörgő sóhaj.

Egy pillanatig mozdulatlan volt mindenki, aztán az asztal a padló felé dőlt, magával rántA bácsi, akitől kérdezem, hol lakik Práger Jánosné, megrökönyödve tolja följebb a kalapot:

— A tanító néni? Hát nem tudja? Pedig aki beteszi a lábát Pirtóra, először hozzá megy, csak aztán a tanácsházára.

A júliusi nap sivatagivá hevíti a homokot. Tanyától tanyáig hosszan, zavartalanul terpeszkedhet a csönd. Legfeljebb egy álmos kutyamordulás hangzik, ha elmegy az úton valaki. De nemigen megy senki.

— Van itt élet egyáltalán?

Prágernét „ kertben találjuk,

pendül a kapa, mint a versben, ahogy leteszi. Mosolyog a kérdésen.

— Ha 26 évet élt volna Pir- tón, nem kérdezné.

Huszonnyolc év Pirtón. Idős kecskeméti asszonytól hallottam, hogy az apák régen haragjukban fenyegették így lányukat: Pirtóra adlak férjhez.

Prágerné azonban tanítani jött ide.

Az iskola ma is csak részben osztott. Négy tanterem, öt pedagógus, két-két évfolyam egy osztályban. 28 éve csak egy tanterem és két pedagógus volt itt. Prágerné magyart és történelmet tanít a felső tagozatnak, de már minden évfolyamot minden tantárgyat végigpróbált. A falusi pedagógust nem kell félteni a „beszűkülés”, az el- szakosodás veszélyétől. Oda kell állni, ahol szükség Van rá. Szükség mindenütt van. A katedrán kívül az iskolai szervezés számos gondja. Jelenleg szakszervezeti bizalmi, az ifjúsági könyvtárat és a gyerekek vöröskereszt-szervezetét vezeti. Üttörővezető is volt évekig.

Mindez csupán az iskola. A többi feladat élénk cáfolata a pedagógusok korlátlan szabad idejéről szóló babonának. Mert a községi kultúrotthon igazgatója is, megyei tanácstag, a TIT helyi titkára — remélem, semmi nem maradt ki.

— Melyik a legkedvesebb a tennivalók közül, és hol a legnehezebb?

— Mindig az a legkedvesebb, amit éppen csinálok. Probléma pedig bőven akad mindenütt. Az iskola a továbbtanulók számának visszaesése miatt ad gondot mostanában. Huszonkét nyolcadikosból mindössze négyen jelentkeztek középiskolába, öten ipari tanulónak. Féltem a többit, féltem a falut, hogy nem zárkózik föl eléggé a művelődés új igényeihez. Pedig ez az emelkedés kulcsa. Épp ezért jelent kimondhatatlan

va a mellette ülőket. A nagyítógép a kőre csattant, üvegek csörömpöltek, folyadék loccsant. Tálak zuhantak a padlóra.

Valaki panaszosan felnyögött:

— Mi az istent csináltok, marhák?

Nagy Andris röhögött.

— A nagyító! — hallatszott félénken. — Lesz ebből balhé...

— Gyújtsátok már meg a villanyt!

Egy bizonytalan mozgású alak elindult a kapcsoló felé, de a másik lépésnél teljes hosszában végigvágódott a kövezeten. Káromkodott. A tálak csörömpöltek. Végre kattant a kapcsoló és fény gyúlt. A földön még mindig feküdt valaki.

— Légitámadás elmúlt! Életben maradtunk. Állj már fel! — az egyik jókedvű katonából kibuggyant a nevetés, de hangja hirtelen, átmenet nélkül hát- borzongató üvöltésbe csapott. Kikerekedett, iszonyodó szemmel meredt a földre.

Faragó feküdt ott, hátából, a bal lapocka alatt, egy vadásztőr markolata állott ki. Szájából rózsaszínű vér habzott elő, üvegesedé szeme kifejezéstelenül bámulta az előtte heverő, ösz- szetört nagyítógépet. Ujjai a követ kaparászták. Lába még

örömet, ha egy szakmát, diplomát szerzett fiatal visszajön, mint nemrég egy tanítónő, egy marós, egy kőműves... A községi vezetés is szeretné, ha ez a szórványos jelenség tendenciává válna. Nem sajnál a KOFA évi 52 ezer forintos bevételéből 12 ezret társadalmi ösztöndíjra adni. A kertészeti és a pedagógiai főiskolán tanul belőle két gyerekünk.

— És a kultúrotthon?

(Tóth Sándor felvétele.)

— Saját erejéből építette a község. Kicsi, de nekünk megfelel. A húszezres évi költség- vetésből nyolcezret már magunk teremtünk elő. Sajnos, inkább csak a nőkre építhetünk, szinte korhatár nélkül. A férfiak? Nem szörnyű, hogy a kocsma még mindig konkurensünk? Negyvenezerre rúg a kocsma havi bevétele. Ezzel szemben két éve felénk se néz a színház, mert nem gyűlik ösz- sze négyezer forint egy előadásra. A táncestek is, örülök, ha behozzák a zenedíjat. Viszont országjárásaink egyre sikerültebbek. Pécsre készülünk, aztán Szegedre, a Játékokra. Még 70 évesek is jönnek, néha nagyobb lelkesedéssel, mint a fiatalok.

néhányat vonaglott, aztán nem mozdult többé.

*

A speciális alakulat katonái igencsak elcsodálkoztak, amikor a szokásosnál egy órával korábban rendelték el a taka- rodót. A laboratórium folyosója elé őrt állítottak. Előbb csak suttogva, szájról szájra járt a hír, de rövid időn belül mindenki meg volt győződve róla, hogy az éjszaka riadó lesz. Mi másért lenne ez a szokatlan napirendváltozás.

A parancsnoki épület néhány ablakából világosság áradt. Az épület előtt két személygépkocsi állt, majd kisvártatva még egy érkezett. A laktanya elcsendesedett, csak a kapuőr lépteit visszhangozták a rideg falak. Valahol egy őrkutya vonított.

A kihallgatás elkezdődött.

Pikó László százados, a nyomozás vezetésével megbízott tiszt gyakorlatában ez volt az első gyilkossági ügy. Lehet, hogy más körülmények között, más helyeken, minden nyomozó lelkesedéssel fogott volna e látszólag egyszerű rejtély felderítéséhez, de Pikó a tettrekészség, az ambíció nyomát sem mutatta.

(Folytatása következik.)

— A pedagógusnak és a kul- túrmunkásnak jut ideje a megyei tanácstag elfoglaltságára

is?

— Muszáj. Ez a megbízás Pirtón is túlvisz. Zsanát, Har- kakötönyt is képviselem a megyén. Bár a másik két község is olyan bizalommal lenne hozzám, mint Pirtó.

Sokágú, tartalmas munkáját elismerés is kísérte. Gyöngéden fölkattint egy doboztetőt, a selyembélésen szerényen csillan a Munka Érdemrend bronza.

— Tavasszal kaptam. Nagyon örültem, kicsit meg is lepett. Mi van énrajtam jutalmazni való? Hát másképpen is lehet? Én éreztem volna magam rosszul, ha nem így csinálom. Az igazi elismerés, hogy mindenkinek, aki megfordult a kezem alatt, tanító néni vagyok. Az egész falunak, a nálam 30 évvel idősebbeknek is. Talán az érdemrendnél is jobban esett egy Miskolcon katonáskodó pir- tói fiú levele, aki megírta, hogy olvasott kitüntetésemről és eldicsekedett a tanító nénijével a cimboráinak.- A legnagyobb örömem, hogy őszinték hozzám, sokan keresnek meg évek múlva is. Egy fiatal kolléganőm, aki néhány éve itt tanított, és akit én biztattam a pedagógiai főiskola elvégzésére, Dunaújvárosból hozzám, Pirtóra jött nyaralni. A múltkor meg egy volt tanítványom rohant hozzám Budapestről, hogy szerezzek halasi csipkét a texasi ismerősének, mert sehol sem lehet kapni. Még a tüskét is nekem kell kihúzni a talpukból — csattan a nevetése.

Egész Pirtó tudja, hogy a tanító nénihez apró-cseprő ügyekkel éppúgy be lehet kopogtatni, mint a nehéz, hoiti- lokráncoló gondokkal.

— De mindig csak másokért? önmagára mikor gondol?

Furcsállja a kérdést.

— Gyermekem nincs, tavaly a férjem is meghalt. Nekem ez a magánéletem. Ha mindenütt rend van, még itt a kert, a kis szőlő, este a televízió, a könyveim. És különben se féltsen, van egy nagy szenvedélyem — halkul izgatottá a hangja. — Az utazás. Az országban (mondtam már, hogy IBUSZ- vezető is vagyok?) és a nagyvilágban. Látja, ezt írja meg, hogy miért csak július 15-e után kaphatnak útlevelet a pedagógusok! Lemaradok a legjobb utakról. Jártam már Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában, Dániában, Ausztriában, Olaszországban, Egyiptomban...

Ceruzám bűvölten áll meg a levegőben. Nem tudja követni a két világrész országait, amelyeknek emléke szinte plasztikus kitapinthatóságban, élménygazdagon Vibrál a szobában. A szellem oázisa a pirtói homokon egy tanyai tanítónő szobája, aki olthatatlan derűvel célul tűzte, hogy minél teljesebben áttekintse az életet, Pirtó mikroszkopikus az országok kontinentális távlatában. Különösen megragadó, mikor azt említi, hogy utazásai közül Egyiptom és a Szovjetunió jelentette a legnagyobb élményt, az emberi kultúra bölcsője és legmagasabb rendű fejlődésének ígérete.

Búcsúzoban Óvatosan kérdezem a nyugdíjról. Csodálkozva csapja össze a kezét.

— Hogy mik nem jutnak eszébe? Hiszen még a korhatárig is van két év. De érdekelhet engem a korhatár, amíg egészséges vagyok? Ügy nézek én ki, mint akinek hiányzik a nyugalom?

Nem, egyáltalán. És remélem, még sokáig nem hiányzik. Sokáig megőrzi még Práger Jánosné ragyogó életkedvét és mindent elérni igyekvő, cselekvő szeretetét.

Szabó János