Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-01 / 180. szám

íhleg csak annyit kérdezni Bácsalmáson: — Ki az a Gergő bácsi? — Mindenki nyomban tudja, kiről van szó. Íme, egy csokor vélemény: „Kuruzsló, fanatikusan vallásos, „Isten kegyelméből” gyógyít betegeket, mint ő mondja, kegyhalyeken gyógyvízként árulja a szentelt forrásvizet, erős hatással van a primitív emberekre, emberölésért egyévi börtönnel büntették

— elmeállapotára való tekintettel, sok, alaptalan vagyonjogi pert indított, gyertyát tett a tanácselnök asztalára, mert a vb- elnökbe is „belebújt az ördög”,

— szellemileg nem fogyatékos”. Említették a bácsbokodi kislányt, akit csontszúból akart „gyógyfüves go ^léssel” kikezelni. 50—100 íorintokat kap »gyógyításért”.

Élénken él az emlékezetemben a mohácsi Balatináez Já- nosné tragikus története, áld húsz éve nagybeteg lánya gyógyítására — Szokolov Gergely szolgálatait vette igénybe. Az „Isten kegyelméből gyógyító” kuruzsló ólomöntésből „olvasta ki”, hogy a gyerek azért beteg, mert az anyós, aki „boszorkány, ördög tarisznyája”—megrontotta. „Áz ő hatalma nagyobb, mint az enyém... Nem tudok a kislányon segíteni, míg ő él.” — nyilatkoztatta ki a hetvenedik éve felé közeledő vajákos. Következmény: az epileptikus kórban szenvedő gyerek állapota miatt idegileg összeroppant Ba- latináczné — az „égi” eredetű handabandák, rejteknes sugallatok hatására, a mohácsi piacon háromszor fejbe verte anyósát. Szerencsére az orvosi beavatkozás megmentette az öregasszonyt. így csak emberölés kísérletének bűntettével vádolva állították bíróság elé.

Többen, joggal jelentették ki Bácsalmáson, hogy az emberek kerülik Szokolov Gergelyt. Félnek is tőle —: az elmaradottab- bak.

Kőfal a faluszéli sárga ház kerítése. A kapu zárva. A zör- getésre kutya ugat, majd valakinek csitító dünnyögése hal- lik. Aztán nyílik a zár. Erős csontú, szikár, fuváros kinézésű ember jelenik meg a küszöbön. Zöldes' vászoning, bársonynadrág van rajta. Kerek kalap a fején. Ö Szokolov Gergely.

— Miért keres, kedves testvérem? — kérdi éles, magas hangján, kenetteljesen elhúzva a szót. Éber barátsággal szorítja kezemet, közben kissé hátra- félrehajtott fejjel figyel. Szeme résnyire húzódik össze, s a látszatra bágyatag arcból kutatóan kéklik a szemgolyó késkeskeny sávja. Határozottan van valami furcsa erő ebben a nézésben. A megszállott ember nyugtalanító tekintete... Bemegyünk a lakásba.

Mondom, hallottam hírét, eljöttem megismerni. Néhány gyors, óvatos kísérletező kérdés közben —, hogy azért vajon közelebbről mi járatban vagyok?

— mint egy konferansz int ágáló mozdulattal Krisztus-Mária képére. Megerősít, hogy istenfélelemben él. Tanács, segítség kell-e, szívesen áll minden igaz ember rendelkezésére.

— A hamis úton járőkat nem szeretem — adja értésemre, majd rutinosan fejtegeti, hogy ezt nem az dönti el, ki milyen vallású. — Hogy valaki katolikus vagy mohamedán, az csak papíron levő dolog, kosárba lehet dobni — üt a fejével a sarok felé. — Attól ez is az is hamis ember lehet... De igaz lélek, jó ember a vallástalan is lehet — zárja be talán gáláns bóknak is szánva a bölcsességet. És beszél, beszél a szeretettől...

Közben még mindig napégette szemhéja alól vizsgálódik. Mi szél hozott valójában? Mikor kapok rá isteni ihletésű témái valamelyikére? Mikor abban egyetértek, hogy csirkefogó lehet vallásos és vallástalan ember is, lankad a hevület.

— Mikor került Magyarországra? — fordítom más irányba a beszélgetést —, célozva idegenes kiejtésére Is.

— Ó, még az első világháborúban, mint hadifogoly. Oroszország — Voronyezs — odavaló

ff

Csodatevő" Gergő

voltam... Tudja, tizennyolcas forradalom. Minden hozzátartozóm, mindenü nk odaveszett... Aáá! — nyújtja éneklőn — nem akartam többé visszamenni.

Nehéz szag nyomja a szobát, öreg, egyszerű bútorok, kopott asztal középen, rajta két mély cseréptányér. Étel van mindkettőben, kenyér beleaprítva, latszik, hogy régóta áll kitéve. Pillantásomat észreveszi.

— A feleségem most dolga után jár. Én maródi vagyok, nem tudok a csoportba menni. Megáztam, hideg eső... mikor a kukoricát vetettük. Tataházáról kocsin jöttem haza —, bár gyalogoltam volna. Vért hánytam. Pesten nagyon jó orvos kezelt. Nagybácsi, így mondjuk, rokon. Meg is csapolt, vért adott. Mondta: „Gergő bácsi, pihenni kell! Vigyázz, ne erőltesd magad!” Nem tudom, milyen gyógyszert írt, de kiizzasztotta belőlem a rengeteg pocséksá- got. .. Régen erős voltam. Hónom alatt a zsák búzával szaladtam. Most lehajolni is elég érte...

... Számon van, hogy köz- bekérdezzefc: ő, a csodaszereket ismerő, csak orvoshoz ment a maga bajával? Ehelyett a szentkép mellé akasztott száraz növénycsomókra intek.

■— Gyógyfüvek?

— Az a hosszú — szentelt barka. Mellette a kis csokor kakukkfű. Jó teája van — jegyzi meg szinte mellékesen. Átvált más vágányra.

— Tudja, az egyik tsz-agronó- mus gonosz ember. Nagyon hitvány háztájit adott... Az egy ördög barátja. Mondom neki, mikor kint dolgozunk: hagyjon minket, csináljuk mi nélküle is. Az embereket intem: szeressétek egymást, testvéreim, ne marakodjatok. .. Beszélek nekik. Minden embernek van rendeltetése. Nekem azt parancsolta Isten, hogy jóra tanítsam embertestvéreimet.

. .. Barnára sült arcbőre alatt is fakó a színe. Látszik, megviselte a betegség. Beesett a képe. Sűrűn krákog. Előrehajol, köp egy csattanósat a földre, kezével végighúz a száján. A falon kétfelöl tiszta fehér vászon falvédő, Krisztust dicsőítő szöveggel.

— Mielőtt nem volt beteg, tavaly, hány napot dolgozott feleségével a tsz-ben? Mennyi jövedelmük volt?

— Neeem tudom... Hát azt nem jegyeztem meg — sajnálkozik, majd másról beszél. — Ezeregyszáz négyszögöl földecs- kém volt. Szőlő, gyümölcsös, két végén nem volt szőlő. Hogy ápoltam a fákat! Mindig kint voltam. Papírral csavartam be a törzsüket. A szomszédok csak lesték, hogy csinálom, hogy gyönyörű a termésem?... Nagyon szerettem, míg az enyém volt. A négy sarkában szenteltvizet ástam el...

— A tsz-ben is megvan az, dolgozhat rajta, szeretheti, iparkodhat, hogy megint maga csinálja legkülönbül.

— Hááát, mikor ott van munka, dolgozgatok... De nekem nem kell róla semmi.

— Hogyan? Amiért megdolgozik, magának is ugyanúgy jár, mint másnak.

— Ha elvették a csontját, legyen övéké a húsa is...

— Semmit nem kap onnan?

— Hááát... bort adnak. Bort. (A tsz-elnök tájékoztatott: élettársával együtt 97 munkanapot dolgozott 1964-ben, keresete 4089 forint volt október 31-ig.)

— Hogyan vészelte át a háborút? >

— Csodával... 73 lövés lyukasztott át — itt is, Itt Is — jár a keze ide-oda magán. — De a testemet egy se érte, csak a ruhámat. .. Tetszik tudni, burokban születtem. Egy kis erszényben, összehajtogatva, a nyakamba akasztva hordtam. Mások is látták a csodát, kértek, adjak egy kis darabot a burokból. Nem lehet, abban én születtem.

— Pedig másnak is kedves volt az élete; ha attól függött volna. Azért csak sokan megmaradtak burok nélkül is.

Hitetlenségemen megütközik egy pillanatra.

— Aztán egy éjjel elaludtam a fa alatt. Reggelre ellopta valaki a nyakamból.

— Velem sok-sok csoda történt már. Ó, csodák, csodák! Például imában kértem Istent, igazítson el álmomban, milyen szakmát válasszak. Egy nagy műhelyt láttam, egy ember körülmutatott, mintha mondaná: „A szabóságot válaszd!” Isten szavát követtem. Az lettem. Megfogadtam, ha segéd leszek, egy hétből egy napot szegényeknek varrók, ingyen. Két nap lett belőle, aztán az éjszakák is... Egyszer találkozók a szegénnyel, akinek ingyen reparáltam meg a ruháját, rongyosan jött hozzám. Hát' kiderült: ökrös, tehenes, lovas nagygazda... Azután nem csináltam az ingyenmunkát... Mivel a háborút megúsztam, megfogadtam, hogy a lakhelyemhez legközelebb eső kegyhelyet takarítani, gondozni fogom. Harminc éve tisztogatom Mária- könnyét. A búcsú előtt napokkal ott vagyok, söprögetek', szemetet hordok... Egyszer szóltak a papok: „Látod, Gergő, ezrek és ezrek járnak ide. Lökdösődnek, tülekednek a vízért. Hordozd nekik talicskával, hordóban!” — Azt is ráadásul, nem bírom — mondtam. „Megfizetnek a hívek, kis pénzecske, nagy pénzecske lesz.” Isten nevében vállaltam. Szívesen fizettek egy- egy bögréért... Ilyen zománco- sakból ittak — nvú.1 egy kék bögréért, s mielőtt szájához emeli, ismét köp a földre. Iszik. — No, de pénzt kellett adni a segítőnek, napszámbért. Fizettem a hordókért... Mindenért.

— Azért maradt is?

Maradt—*, vágja.rá, de hirtelen elkapja a szót. — Nagy csodákat értem én meg... Szerettem jámi-kelni. Megyek egy közeli községbe. Az erdőben csend, szél se fúj. Észreveszem, hogy az út mellett, amint megyek. lelapul a fű, bokor. Ha megálltam, megállt, — ha elindultam, jött velem. Olyan volt, mintha láthatatlan hordó gurulna. Mindjárt tudtam, odakint cári Oroszországban tanultam: Névfelen Lélek! Olyan embernek a lelke, aki meghalt, mielőtt megkeresztelték volna. Tudtam, mit tegyek. Megálltam, összekulcsoltam a kezem, imádkoztam a Szűzanyához. Keresztellek én téged... ha fiú lettél volna, Adámnak, ha lány, Éva legyen a neved... A lélek megnyugodott. Eltűnt.

Rögtön felírtam egy papírra, mi történt. Mesélem a faluban a plébánosnak. „Tudod, mit kellett volna csinálnod?” — aggódott. Mutattam a papírt: itt a bizonyíték, hogy megkereszteltem. Csak arra voltam kíváncsi, plébános úr tudja-e, amit én?

Máskor meg dolgozok a mezőn. Itt az én földem, ott az út, amott a búzatábla. Dolgozok. Egyszercsak — „Liijjj!” — vonítás támad a gabonából. Mint mikor sziréna fúj. Akkora kerek sötét felhő kavargóit, mint ez a szoba, magas, mint a ház. Mindenféle gyökér, kacat hánykolódott benne.

— Persze, kis forgószél kava- rodott.

— Aáá! — Jött felém, összekulcsoltam a kezem: „Krisztus nevére, távozz tőlem!” — mondtam. Erre kettévált, kikerült, s elfutott. Ügy bőgött, fájdalmasan, mint a bivaly. Kettévágtam az ördögöt. Tisztelendő úr Is j erősítette.

... Most mór egész nyílt, lelkes, Szokolov Gergely szeme. Vidámabbakat köp. Hűséges hallgató vagyok, őszintén felvilágosít.

— Irt rólam az újság is. Nem olvasta? Arról a Balatináez Jánosáéról szólt a cikk. Kétszer utazott ide hozzám az asszony.

Menjek el Mohácsra, legyek náluk, imádkozzak a kislányért. Nem akartam. Harmadszor megtérdepelt — int tenyerével a földre —, sírva kért. Mindent megfizet, mondta, útiköltséget, kieső időmet — hisz addig nem leszek a csoportban... Elmentem. Láttam, rontás van a lányon. Akkora nagy feje — puffasztja fel a képét Szokolov —, beszélni se tud, csak olyan bőgő hangot ad... Mondtam, hogy mire másodszorra eljövök, ott fog sétálni a többi lány között.

... Idézzük a Népszabadság 1964. október 11-i cikkéből: „Egy jó hónap múlva Gergő bácsi ismét eltölt néhány napot Mohácson, Balatináczéknál. A szentelt víz, a kakukkfű, a sok hókuszpókusz természetesen ezúttal sem segít..— Mindez a bírósági tárgyaláson is így bizonyosodott. A „próféta” lódít.

— Magát nem büntették meg?

— Nem. Én mondtam, az asz- szonynak, ne üsse agyon az anyósát, mert becsukják. A boszorkánynak úgy kell meghalnia, hogy haldokláskor ne fogjon meg senkit, ne vándorolhasson át másba a gonosz szellem.,. Tudtam, védekeznem kell az ördög ellen. A tárgyalásra úgy mentem, hogy körül a ruhám alatt rózsafüzér volt, a testemet meg bekentem fokhagymával, — így ni! — mutatja. Nem is árthatott az ördög.

A „csodatevő“ Gergő bácsi a két látogatás alkalmával 500—500 forintot kapott. Magyarázza, hogy míg odajárt, a házra is ügyelt valaki, annak is fizetni kellett... Aztán nekitál- tosodva sorolja a mohácsi „csodákat”. Szentelt barkával szüntette meg az ajtók nyiszorgását, meg hogy éjszaka maguktól kinyíljanak. Mikor pedig a függöny rángatózott, csak megfenyegette az ujjával, s az azonnal meghunyászkodott.

Elég a „csodákból”. A tízegynéhány éve történt emberölésről sok kerülő után már a gangon szól. Persze, „ördögi lélek, gonosz ember” volt az áldozat, aki sarlóval akarta elvágni az ő nyakát. Részletesen merül el a halálos dulakodás mozzanatainak felidézésében. A döntő pillanatban kérte Isten segítségét, és „sikerült” megmenekülnie. Amaz halt meg.

Hátrálok, hátrálok a kapu felé. Ö pedig eszelős tűzzel, szitokkal veszi sorra azokat, akik

— szerinte —, míg le volt csukva, terményét, borát, hordóit ellopták, udvarán, házán kórt tettek. Ilyen intermezzók szakítják meg a számbavételt. — Akkor — Istenem bocsásd meg!

— teszi össze egy pillanatra a kezét, az égre pillantva — mondtam: Isten azt vegye el tőled, ami a legkedvesebb. — Szép nagylánya a temetőben fekszik azóta. Mikor a bíró hamisan, ellenem ítélt, kértem Istent: Ez legyen az utolsó hamis ítélete... Istenem, bocsáss meg! — ismétlődik a szemforgató mozdulat — Több ítéletet nem hozott. A föld alatt van.

Átok, átok, átok. A szenteskedő ember szeretete ilyen?

Utoljára a tsz-elnöknek üzent

— G. I-vel, akiben szerinte „ördög van” —, hogy látogassa meg, mert meg akarja nézni, hogy beteg lábát milyen ördög nyomja. Persze, nem volt szükség a „segítségére”. Pedig mesélte már aj elnöknek, hogy Tataházára is járt betegeket gyógyítani, meg hogy mekkora birtoka, mennyi cselédje, állatállománya volt neki a cári időkben...

Nemhogy nyugton ülne az öreg kuruzsló. Azt hiszi, a rózsafüzérrel körülrakott nadrág- koré, a fokhagyma mentette őt meg a büntetéstől, az „ördögöktől”. Pedig csalásért el lehetett volna járni ellene. Idős korára való tekintettel, s mert „beszá- míthatósága enyhén szólva kétséges”, nem indítottak eljárást ellene. .. Félni tőle túlzás, de veszélyességét lebecsülni nem kevésbé. Szükséges, hogy a társadalom, a hatóság tartsa őt szemmel — és távol a búcsújáróhelyektől.

Tóth István

*— ’.L P’**'1

Bozsó János: Delelőn.

láT örülbélül egy éve tősigyö- keres kecskemétiekkel voltam egy társaságban. Bátorkodtam kijelenteni azt, hogy mivel immáron tíz éve eszem a „hírős város” kenyerét, most már én is kecskemétinek vall- hatom joggal magamat.

Idős barátom, akinek az öregapjának az öregapja is itt született, sajnálkozva mért végig:

— Ugyan öcsém, jegyezd meg magadnak, hogy mindaddig nem leszel kecskeméti, amíg szőlőd, gyümölcsösöd nem lesz, vagy legalább is meg nem tanulsz vele bánni.

Nagyon elszontyolodtam. Honnan az ördögből veszek én szőlőt vagy gyümölcsöst? Kopaszodó fejjel kezdjem el a tanulást, a karaszolást, metszést, fordítást, meg az egyéb szőlőtermesztési műveletet, azért hogy a város oszlopos polgára lehessek?

Velem egykorú barátom látva

lógó orromat, szánakozva megvigasztalt:

— Ha nem értesz a homoki szőlőtermeléshez, hát egye fene, azt már mondjuk a mai világban valahogy még elnéznénk, csak legalább a galambokhoz értenél valami keveset. De tfedd a szívedre a kezed és valid be, hogy ahhoz se konyítsz egy sze- merkényit sem.

Bevallottam. Őszintén megmondtam, hogy én két fajtáját ismerem e kedves madárnak, a vadat és a szelídet. Azok között se sok különbséget tudok tenni, madár az madár. Megfogadtam azonban ott helyben és szentül, hogy ezt a tűrhetetlen állapotot meg fogom szüntetni. Ha törik, ha szakad, meg fogok ismerkedni a galambtenyésztés rejtelmeivel.

Először is körülnéztem a városban, hogy divatos kifejezéssel éljek, „a dolgok sűrűjében”. Elképedtem. Hát hol éltem én tíz évig? A Holdban? Nem vet-