Petőfi Népe, 1965. augusztus (20. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-20 / 196. szám
Kádár Jáats Békéscsabán Nagygyűlések 03s Alkotmány ünnepén Ma országszerte gyűléseket rendeznek az Alkotmány ünnepe alkalmából. Békéscsabán nagygyűlés lesz, amelyen Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára mond beszédet. Egerben sorra kerülő nagygyűlés szónoka Szirmai István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára lesz. Szegeden Erdei Ferenc, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára mond beszédet. (MTI) ft Parlament kicsinyített mása a Parlamentben Kállai Gyula, a Minisztertanács elnöke és Vass Istvánná, az Országgyűlés elnöke a Parlament delegációs tarmében átvette ifj. Papp Jánostól és feleségétől a Parlament kicsinyített mását, amelyet a miskolci házaspár három év alatt, hétezer munkaórával gyufaszálakból készített. (MTI) Magyar—bolgár tudományos és kulturális egyezmény A Kulturális Kapcsolatok Intézetében csütörtökön aláírták a magyar—bolgár tudományos és kulturális együttműködésről szóló új egyezményt. v A szerződés értelmében szo'- ros együttműködést valósítanak meg a művelődésügy terén, elmélyíti k-a tudományos kapcsolatokat. Tapasztalatcsere céljából tudósok, műszaki és más szakértők tanulmányutakat tesznek egymás országába. A szerződés a továbbiakban rögzíti, hogy közvetlen megállapodások és munkatervek alapján együttműködést segítsenek elő a két ország tudományos intézményei, művészeti alkotó szövetségei, kiadói és sajtószervei, filmvál- ialatai, rádió és televízió, testnevelési és sport- és más kulturális intézményei között. (MTI) gjelvéeiáról az volt az elképzelésem, hogy ugye van a vasúti megálló, mögötte a nagy hírű állami gazdaság központja, aztán körülötte egy kicsit szétszórtan a község. Éppen ezért nem értettem, miért firtatja annyira a buszkalauznő, hol akarok megállni? Látta tájékozatlanságomat, elkezdte hát porolni a megállóneveket. Ezekből a posta tetszett meg legjobban. Gondoltam, ha ott leszállók. közel lesz az iskola is. Már legalább fél órája jövök, és sehol semmi. Már úgy értve, hogy a központi iskolából. Festői szőlők, gyümölcsösök, hívogató tanyák, arra az út végén új utcasor házai villognak a napsütésben. A tetők friss rózsaszínje fölött vibrál a magas ég kékje. Micsoda távolságok! Van idő studírozásra. Néhány évet még a kezdeti- időkből leszámítva, ebben a világban élte le tanítói pályafutásának negyvennégy esztendejét Major Sándor. Tavaly óta írja a neve alá: ny. körzeti igazgató. Negyvennégy év! Milyen forrásokból táplálkozott az a hűség, amellyel ebből is harminchét évnyitót, évzárót itt külterületen, tanyán ért meg? Olyan simán ment ez — városból kikerült fiatalembernek? Hiszen ki az a húsz-huszonegy éves ifjú, akit ne szédítene ezer csábításával a város? A színes kavargás, az eleven szellemi partnerekkel, kellemes, izgalmas együttlétben szőtt világmegváltó álmok? Benne élni a haladó eszmék közvetlen áramában. S utána itt megvetni a lábat, ahol a városi élet sűrített, robbanó energiái csenddé, irdatlan távolságokká, nyugalommá fosztanak szét. , ... Autó zúg el mellettem. Nemrég kanyarodott az országúira. Közel látszik az ide merőleges földút sárga porfelhője. It); a kisvasút is. Irány egyenest. Jobbra szőlőskertek, túl- nan házsor. A sín melletti kis ösvényre száraz fű hajlik. Szri- szri — simogatják a cipőt. Kop- ré hajú, tízévesforma kisfiú köszön tisztességesen. — Hol van Major- Sándor igazgató iskolája, kiskondám? — Ami tanítónké? Csak erre tovább egyenesen. Majd talál egy bódét, ott lesz. „A mi tanítónké?” — A csengő gyerekhangokra szempillantás alatt meghittebb lesz körülöttem a világ. Szinte megrestellem magam az eddigi komor képzelődések miatt. A városi ember furcsa, bántó egyoldalúsága szól belőlem. Mintha az ember élete csak városban leiLMI tan hetne emberhez méltó, tartalmas élet. Mintha a tanyák, nagy határok világában nem születnének nagy tettek, gondolatok, szép érzések. Mintha itt nem alakulnának családok, barátok között meleg kapcsolatok. Akkor a hatalmas Bács-Kis- kun megyéből kik csináltak virágzó szőlőskertet az országnak? Hiszen itt még ma is ezer és tízezer ember igazítja napi útját a láthatáron kéklő nyárfákhoz, a tanyábokrok csillogó fehér kockáihoz. ... Megérkeztünk. A „bódé” egy kerekeden ócska vasúti kocsi. A megálló „várótermei” ebben vannak. Mögötte messziről látható ligetes fák alatt az iskola. Dús, bokrok, fák vezetnek a tanítói lakáshoz. Olyan ez, mint egy kedves nyaraló. Mosolygós asszony invitál az üvegverandára, férjéhez, akit épp egy készülő festmény szemléléséből sókkentek ki. Hosszúkás arcú, vékony, sudár férfi Major Sándor, öszes haja kissé hullámos és hátrafelé tömörebb, „művészies”, ahogy mondani szokták. Mikor felkel székéről, vállból előrehajló az alakja. Ettől valami diákos félszegségre 'emlékeztető a tartása. Szemüvege mögött kéklő szemének derűjében is fiatalos érdeklődés várakozik. Mi járatban vagyok? Egy PerC —r és bent ülünk a barátságos hangulatú, régi, de ízléses bútorzatú szobában. — Hogy érzi magát Major elvtárs, — egy évvel a nyugdíjazás után?. Figyelem az öreg tanító bácsi szemét, mint rezdül meg benne az a messzemenő nyugalom, amely közel negyven éven át a horizontig futó szőlőskertek, gabonatáblák, a nagy ég végtelenjéből költözött belé? De nincs „gyanúsan csillogó”, bánatos szem, nincs öreges ellágyulás. Gyorsan kiveszi a szájából a cigarettát, hogy annál hamarabb meggyőzzön. — Csak annyi a különbség, hogy most már „szabad” vagyok. Nincs csengőszó, nincs pontos idő, mikor kell kezdenem. De nem álltam meg. Nem akarok olyan nyugdíjas lenni, aki a he- verőn kesereg, hogy elment felette az élet. Nem csoda, ha ilyen ember kétségbeesik. Ha nincs belső tartás, akikor csakugyan megáll az idő. Most községi könyvtáros vagyok. Engem azonban megint a „nagy titok” izgat: hogyan telt itt el az a harminchét év? Mert a „városi ember” egyoldalúságán túl, van egy indokolt nézőpont is. Hol volt a múlt értelmiségi társadalmában a tanító? A tanárok is szívesebben tartották a távolságot, hiszen őket inkább már az „úri osztályhoz” dörzsölőzés éltette. Hát még a tanyasi tanító! Aki a „megyén” csak a fal mellett mert lopakodni, akivel vállveregető tónusban beszélt orvos, ügyvéd, hivatalnok, ha ugyan leereszkedett. Mekkora belső erővel, hivatásérzettel, emberszeretettel lehetett ezt a „városi kategorizálást” ellensúlyozni! ennyien merevedtek meg közülük a tanítóképzőben tanultaknál!? Hányán zárkóztak be a szellemi, technikai élet, a haladó társadalmi mozgások iránti érdeklődés elől? Kitudták maguk közül az olyan kollegát, aki „modern bolondériákra pocsékolta idejét”. Arra, hogy Ady-t olvasott, impresszionista festőkért rajongott, vagy Bar- tók-muzsika érdekelte. Emögött talán az a bevallatlan tiltakozás volt, hogy: „városi hóbortok”, azokéi, akik őket lenézik ... Sokuk iskolán kívüli érdeklődése megragadt a csirkenevelés, disznótartás mellett. ... Majorék lakása tele festményekkel. — Gyűjti őket, igazgató elvtárs? — Én festettem.. 1 — csillan fel a tekintete, és örömmel kalauzol körül a két szobán. Jellegzetes megyei tá99 jak, színek. Szénagyűjtés, szőlők, kertek, csendéletek kerti és vadvirággal. — Ezekben mennyivel több izgalom, nyugtalanság van — mutatok néhány, városrészletet ábrázoló kivágásra... Ez itt Kecskemét; a Nagytemplom, közeli utcácskákból nézve. — Tusnád — int egy másikra a sarokban. — Azelőtt egyetlenegyszer sikerült egy vakációban utazni, világot látni... Csak nekem, A feleségemet már nem tudtam vinni. 1ÍJ Valter távoztával sorra hívta be egymás után Ákost, Joóst és végül Lábast. Az előző kettővel csak néhány szót váltott. Lábas ökölbe szorított kezekkel állt előtte. A szavak mint éles kések hasogatták dobhártyáját: — Lábas honvéd! önt a Magyar Népköztársaság törvényei nevében, hirtelen felindultságból elkövetett emberölés és eskü- szegéis miatt letartóztatom! Lábas körül megindultak a bútorok és a falak. Nagyon nehezen vett erőt magán. — Százados elvtárs... — mondta alig hallhatóan. — Engedje meg, hogy még valamit mondjak... azt, hogy én meg tudtam volna ölni Faragót. Olyan ellenszenve- seh viselkedett, hogy bizonyára meg tudtam volna ölni. de csak a KISZ-klubban. A laborban már nem. Akkor már észnél voltam... Nem én öltem meg! * Reggel szétfutott a hír, a tisztek és a katonák meghök- kenve hallgatták % kihallgatot- tak izgatott beszámolóját. A laktanyára komor hangulat nehezedett. A szokottnál rövi- debb ideig tartott a reggeli torna, és lassabban sorakoztak fel a reggeli szemlére. Nagy Andris zubbonyban állt a sor végén, repedezett, piszkos kezefeje a hidegtől lilán virított. Rajtparancsnoka, mokány kis szakaszvezető, szétvetett lábakkal állt előtte. Csak annyi időre húzta ki jobb kezét a zsebéből, amíg sapkáját a homlokára pöccintette. < — Idefigyeljen Nagy! — kezdte furcsa orrhangján. — Maga mit bohóckodik? — Nem bohóckodom én — felelte gyorsan és hangsúlytalanul a kérdezett. — Ne vitatkozzon! — intette le fenyegetően és teljesen indokolatlanul a szakaszvezető. — Hová a fenébe tüntette a köpenyét? — Meg a kesztyűjét? Mi? Andris elvigyorodott. — Valaki trombitának nézte! — felelt hangosan, mert azt gondolta, hogy ezen nevetni fognak. De senki sem nevetett. — Egyetlen köpeny se maradt a hálóban? — kérdezte éles hangon rajtparancsnok. Andris gondolkodott, vagy úgy tett, mintha gondolkodott volna. — Egy maradt, de az nem az enyém — felelte kisvártatva... — Hozza elő azt a köpenyt — utasította a szakaszvezető. A katonák elégedetlenkedtek. Már nagyon átfújta őket a szél. Andris elkacsázott és szerencsére nemsokára visszatért. Két ujjal fogta a köpenyt. — Tehát ez nem a magáé?! — tárta szét a szakaszvezető a köpenyt, mint a vásáron. — Ez nem — állította Andris. — Erre ráöntötték a bácskai rizseshúst — tette hozzá komolyan és őszintén. Erre aztán kifakadt a nevetés. — Megismerné a saját köpenyét? — Ez még a saját édesanyját sem — kuncogta gúnyosan egy őrvezető. Andris tekintete a semmibe meredt és fanyar mosoly kíséretében legyintett. — Meg hát, csakhogy . 1 Olvasni lehetett volna gondolataiban. A szakaszvezető figyelemmel tekintett az arcába. Andris elkapta a tekintetét. — Lépjen ki és mutasson rá! — hangzott félreérthetetlenül a parancs. A katona elpirult. Látszott, hogy ideges. — Nem kell ahhoz kilépni — felelte hadarva és sértődötten. — Ott van azon az őrvezetőn! — és rámutatott az imént gúnyolódóra. Az őrvezető homlokán összefutott a ránc és orrcimpái kitágultak. — Hogy merészel ez a bolond . ?; — futtatta körbe tekintetét az arcokon, de csak hideg és vádló szemek tapadtak rá, Andrisra szúrta a szemét, de ő állta tekintetét szemrebbenés nélkül. Erre hangot váltott: — Na és! — csattant fel gorombán. — Igenis, rajtam van! Nem tetszik? Kár magára az új köpeny. Egész nap a konyhán lóg, nemsokára meg nyugdíjba vonul. Nem .igaz? Andris összehúzott szeméből gyűlölet sugárzott feléje. Mindenki néma volt, csak a szél zörgette az akácfák ágait. A szakaszvezető az őrvezető mellé lépett, a hangja halk volt, de határozott. — Örvezető elvtárs! Vesse le köpenyt, szedje le róla a csíkokat, és adja vissza a gazdájának! Az őrvezető egy másodpercig összeszorított szájjal nézte a szakaszvezetőt, majd szó nélkül teljesítette az utasítást és engedélyt kért a távozásra. A szemekben fények csillantak. Nagy Andrisra hárman segítették fel a köpenyét. — Jól bemelegítette az őrvezető elvtárs — jegyezte meg őszintén, örvendezve. • A terepen tartott harcászati kiképzés nemhogy elterelte volna a katonák gondolatait a gyilkosságról, hanem még inkább megmozgatta a fantáziájukat. folytatása következikJ Magamban a „titkot” tapogat tóm. Értem. A tanyai elzártságból a művészet is segítette kirepülni. Képzelete, szelleme nem tapadt csak a homokra. ... — Tudja, minden érdekeL Voltam én mesterember, bíró, jegyző, kérvény-szerkesztő, postás, — természetesen mindezt idézőjelbe téve értem. A tanító ezelőtt — ilyen tájakon — minden volt. Az emberek kérését „illett” teljesíteni tudni. A tanító — értelmiségi. Tanyavilágban az egyetlen volt régen. /í %tán szakszervezeti bizalmi, helyi, járási, megyei tanácstag — közéleti ember is lettem... Ez a rendszer engem is kiszabadított. Felszabadított! Utazhattam, egyik tanfolyamot — legyen az fa- vagy vasipari, növénytermelő vagy könyvszaki — a másik után hallgattam... Legutóbb Balatonfüreden voltam. Művésztelepen nyaraltam. Azt a képet ott festettem ... — Az ember igazi szabadsága abban van, ha minél teljesebben bontakoztathatja ki a benne rejlő képességeket... Említettem, talán túlságosan is szétszóródott az érdeklődésem. Ezért a felszínéig jutottam el sok mindennek. De amit megtudtam, továbbadtam. Felhívtam a figyelmet a Debussy-mu- zsika szépségeire éppúgy, mint a szőlőnemesítés fogásaira ... — Minderről már az országúton beszélgetünk. Elkísér jó félóra járásnyira. Hosszú csend telepszik ránk. Csak lépteink kopognak a betonúton. Szelíden susorognak közelben a szőlőlevelek, messzebb talaj megmunkáló gépek morajlanak,’mellettünk vadul zúgnak fel autók, motorok. Nagy hallgatás után csendesen szól megint. — Festőművész szerettem volna lenni. Olyan nagy, mint Iványi Grünwald, Pólya, Paál László ... Beláttam, nem lehetek. Másra van elhivatni *ágom ... Mindig szerettem a gyerekeket. A fiam is tanár — Bent Kecskeméten a Béke-téri iskolában ... Amikor ma apákkal, anyákkal — egykori tanítványaimmal Szegedre, Pestre kirándulunk, jólesik látni, hogy öltözékükkel, magatartásukkal beolvadnak a városiak közé. A legelőkelőbb helyekre nyugodtan mehetünk, nem félszegek... Régen? Hiába voltak akár jobbmódúak is némelyek, városban csak a kocsi mellett álldogáltak, nem mertek elmozdulni a ló fejétől... A gyerekekkel nagyritkán sikerült városba jutni. Gyámoltalanok, esetlenek voltak, alig tudtak megszólalni. Ma? Meg nem mondja senki egy-egy úttörőtalálkozáson, hogy melyikük a helvéciai, bugaci, szegedi vagy pesti. Értelmesek, beszédesek. H°gy ilyenek, abban nekünk, tanítóknak is részünk van. Valamit adni kellett magunkból, ha ők is megnőttek. Hol vagyunk már azoktól az időktől, mikor a gyűrött, szutykos kis füzeten látszott: görcsös széken, a térdükön ír- !ták a házifeladatat. Amikor feile hiányzott az osztálynak, mert otthon a jószággal kellett maradni, s másodszor, harmadszor is újra kellett kezdeni, amit már egyszer leadtam, hogy a mulasztók is pótolni tudják. Ma már nem rabszolga az is- kolásgyerek a paraszti hajszában. A gyümölcs, a termények árai szilárdak, létbiztonság van, s mind több jómódú. Hány verhetne autót, de „lusta” rá. Kollegáim közül is többen autótu- [lajdonosok... Volt hát értelme a negyvennégy évnek. Mondom is Petőfi elvtársnak, az állami gazdaság igazgatójának, mikor egyre-másra nyerik boraik az aranyérmeket versenyben, kiállításokon. „Akik ezt csinálják, hozzánk jártak iskolába...” — És van-e szebb mondat, mikor ilyet hall az ember: „A mi tanítónk. ..”? .. .Sokszor utánanézek, mikor > hosszú vékony alakja egyre tá- i volódik. Nagy léptekkel halad, i mintN egy nyurga diák. Haját 5 meg-megigazítja, amikor a szél > felborzolja. Tóth István í