Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-06 / 157. szám

196S. július 6, kedd 5. oldal A Pillangókisasszony Kecskeméten Szuzukija. Gaál József főleg mozgásával, gesztusaival for­málta meg Goro karakteriszti­kus figuráját. Alig pár szavas szerepében Mére Ottilia, Réti Csaba és Rissay Pál jól illesz­kedett az előadás egészébe. Horváth József rendező az adott stíluson belül szolidan bánt eszközeivel, sem pozitív, sem ne­gatív észrevételeket nem vál­tott ki. Módfelett zavarta viszont az előadás ritmusát az I. és II. felvonás közötti rendkívül hosz- szú, csaknem egyórás szünet. S az új színpadkép, mely igen ne­hézkesen jött létre — csalódást keltett: a díszletek egyhangúak, kopottak voltak, semmilyen — még hagyományos értelemben vett — vizuális élményt sem tudtak nyújtani. Végül még egyet: nem kis de­rültséggel olvastuk a plakáton, hogy ez volt — 1965. július 1-én — az 1964—65-ös bérleti sorozat első előadása! Vajon mikor ke­rül sor a többire? Kör bér Tivadar Öt hónap a pártiskolán ,— Van-e valakinek kiegészí­tése? — kérdezi Palkó László esti egyetemi tanár, a vizsga- bizottság elnöke. Kisvártatva megszólal ismét: — Igen, az elvtárs valóban jól foglalta ösz- sze a kérdést, azt hiszem feles­leges volna bármit is hozzáfűz­ni ... Egymást követik a szép, ke- rekded feleletek. Vizsgáznak az öthónapos pártiskola hallgatói. Legtöbbjük esetében a párt­iskola nemcsak tudásban jelen­tett számottevő gyarapodást, ha­nem rászoktatta őket gondola­taik formás megfogalmazására, logikus összefoglalására is. Tavaly ősztől 116 hallgató, az idén tavasszal pedig 111 hallgató végezte el Kecskeméten az öt­hónapos pártiskolát. Többségük pártvezetőségi tag, vagy akti­vista. Nemcsak megyebeliek, összesen hét megyéből küldték ide az arra érdemeseket a párt- szervezetek. Elmélet és gyakorlat Öt hónapon át keményen ta­nultak valamennyien. Reggel 8-tól délután 6-ig tartottak a foglalkozások. Filozófiát, politi­Hat hét Camp Luphmgoula poklában I. Szemtől szembe a kongói titkosrendőrséggel kai gazdaságtant tanultak és igen sok időt fordítottak a napi politikai kérdések megvitatá­sára. Az iskola célja ugyanis éppen az, hogy a pártszerveze­teknek a gyakorlati élet kér­déseiben való eligazodáshoz nyújtson segítséget. Ennek meg­felelően a hallgatókat az ott­honi munkájuk szerint két csoportra osztották: az üzemi dolgozók az ipari tagozatot, a termelőszövetkezetek dolgozói pedig a mezőgazdasági tagoza­tot végezték. Szép felelettel tűnt ki az ipari tagozat* beszámolóján Térjék Imréné és Albert István. Ter- jékné elvtársnő a Kecskeméti Állami Áruház személyzeti elő­adója, Albert elvtárs pedig nor­más a Hódmezővásárhelyi Vas- és Fémipari Ktsz-ben. — Nagyon sok elvtársnak el kellene jönni ide, akkor keve­sebb gondunk lenne, kevesebb volna a félreértés — mondta Albert elvtárs. — Én például gyakorlatból tudom, hogy meny­nyi vita van a normák körül az üzemekben. Ha jobban értenék az emberek, bizonyára kevesebb lenne az ellenvetés és — bizo­nyára sokkal jobban is hajta­nák végre mindenütt a norma­rendezést. Feltárulnak az összefüggések Térjék elvtársnő tavaly elvé­gezte a marxizmus—leninizmus esti középiskoláját, tehát már jó előképzettséggel jött ide. Mégsem volt kárbaveszett idő ez az öt hónap az ő számára sem. — Először is azért, mert a te­matika nagyon jól igazodik a gyakorlati élet követelményei­hez — mondja. — Én részletei­ben ismertem már az anyagot, itt azonban összefüggéseiben láttam meg. Bár az előadásokat mindig az illetékes szakterület tanárai tartották és jó néhány esetben kaptunk külső előadó­kat is a pártbizottságról, mégis az embernek szinte az az érzé­se, hogy egyetlen tanártól hal­lotta valamennyi előadást. Ezzel azt akarom mondani, hogy na­pion, jó a tanterv, igen meggon­doltan épülnek egymásra az elő­adások. Végül az egész tan­anyag kerek egésszé áll össze. Nem volt túlságosan nagy a tananyag, meg tudott-e birkóz­ni vele mindenki? — Üdülésnek semmiképpen sem tekinthető az iskola. Néhá- nyan az első hetekben ki is maradtak. Aki azonban kitar­tott, dolgozott keményen. Az összefoglaló előtt meg különö­sen nagy „hajrát" vágtunk ki. Jó kollektíva Albert elvtársat kérdezem — aki nem kecskeméti lévén, benn­lakó volt —, hogy a tanulás idején kívül hogy érezték ma­gukat? — Nagyon jól. Érdekes, hogy ennyiféle ember hogy össze tu­dott kovácsolódni. Segítettük persze egymást a tanulásban, de azonkívül is mindenben összetartottunk. Meg kell nézni, milyen szép az udvar. A mi művünk. Parkosítottunk, három röplabdapályát építettünk. Ugyanezzel kezdi az iskola kollektívájának dicséretét Ágos­ton András elvtárs is, a párt­iskola igazgatója: — Szorgalmas, igen öntevé­keny csoport volt. A tanulásban eddig ők érték el a legjobb ered­ményt a korábbiakhoz képest, de aktívak voltak egyéb tekin­tetben is. Együtt jártak szín­házba, moziba és sokat olvas­tak a kevés szabad idejükben. A könyvtárban a legkeresetteb­bek a 'mai írók művei voltak. Tehát tudásban, művelődésben és élményekben is gazdagodást jelentett a több mint száz hall­gatónak az öthónapos pártis­kola. A pártszervezeteknek pe­dig jelentős nyereség lesz a kép­zett, a gyakorlati pártmunkára jól felfegyverzett elvtársak mun­kája. M. L. Hazaérkezett llku Pál Ilku Pál művelődésügyi mi­niszter, aki a prágai Spartakiad alkalmából Cestmir Cisar cseh­szlovák iskola- és művelődés- ügyi miniszter meghívására né­hány napot Prágában töltött, ha­zaérkezett Csehszlovákiából. — Táborba vele! Hohlovot két évvel ezelőtt egyszer már lecsukták Kongó­ban, de akkor utólag a külügy­minisztérium hivatalosan bo­csánatot kért: félreértés tör­tént, Nendaka apparátusa még kezdő... Ha netán így volt is, ma már — nem az. „Le a ruhát!” Hohlov találgatni kezdte, va­jon hová csukják majd. Leo- poldville-ben ugyanis többféle börtön van: kormány-, tarto­mányi, katonai sőt törzsfőnöki hatáskörbe tartozó. Az egyik börtön felügyeleti szerve — a külügyminisztérium! — Külön fegyintézete van Mobutu had- sereg-főparacsnoknak és persze külön Nendakának. Hohlovot mindenesetre meg­bilincselték, iratait és pénzét elvették. Aztán ismét gépkocsi­ra rakták. Estére az autó egy őrbódéhoz ért. Piszkosszürke egyenruhás, rohamsisakos, fegy­veres, gumibotos csendőrök áll­tak körülötte. Hohlov megjele­nése határozott érdeklődést vál­tott ki belőlük: ide nemigen hoznak fehér embert. Az új­ságírót egy terembe vitték. — Le a ruhát! — hallotta. Hohlov tiltakozott: egyszer már megmótozták. — Az igazi motozás csak most kezdődik — hangzott a válasz. — Ez itt Luphungoula. Talán hallotta Camp Luphun­goula hírét? Hát ehhez tartsa magát... Következik: Maga a pokol... Miniszterelnöki kézfogás ide, Csőmbe-parola oda: a titkos- rendőrség gépkocsija hirtelen fékezett. Hohlov egy csend­őrökkel zsúfolt udvaron találta magát. Pár perccel később be­vezették a jól őrzött épületbe, egyenesen Nendakának, a kon­gói biztonsági szolgálat vezető­jének irodájába... Az interjú házhoz jön Vannak még véletlenek: Hoh­lov már gyűjtögette az anya­got a kongói Sureté National főnökének megírandó portréjá­hoz. Interjút miig. nem kért tő­le, s íme. most Ott állt szemtől szembe NendakJval. A szem­üveges, rosszarcú férfi a füg­getlenség kikiáltása előtt az Ot- raco belga cég. majd az angol Sedec tisztviselője volt. Annak idején maga is gyakran ült a leopoldville-i Ndola börtönben. Azokkal ellentétben azonban, akiket most ő küld oda, Nen­daka nem politikai meggyőző­dése miatt került a rács mögé, hanem közönséges sikkasztá­sért. Nendaka első szava ez volt: — A maga útlevele érvény­telen! Hohlov tiltakozott, mire Nen­daka elvette tőle okmányait, fellapozta az útlevél vízumro­vatát. Valóban ott állt a pe­csét: a beutazási engedélyt ki­adta a Kongói Köztársaság brüsszeli nagykövetsége. — Érvénytelen! — mondta Nendaka, s egyetlen tollvonás­sal áthúzta a vízumot. Aztán csöngetett: kodás után a szovjet újságíró kiszabadult Csombéék börtöné­ből. Nem. mindennapi viszon­tagságairól, börtönélményeiről Hohlov most érdekes riportso­rozatban számolt be lapja, az Izvesztyija hasábjain. (Innen pergetjük vissza az események filmjét.) M iközben a titkosrendőrség gépkocsija az ismerős utcákon száguldott vele, Hohlovnak eszébe jutott, hogy aznap reg­gel még nem hitte volna: utol­jára sétált a lembai afrikai ne­gyedben, utoljára intett üdvöz­letét Gizenga erkélyére, utoljá­ra beszélgetett a piacon a kro­kodilvadászokkal, akik — ele­venen kínálgatták ragadozó portékájukat a járókelőknek. Igaz, feltűnt neki, hogy a leo­poldville-i lapok az utóbbi idő­ben különös előszeretettel ve­szik át a szovjet sajtóban nap­világot látott cikkeit, tudósítá­sait. Rossz előérzetét azonban eloszlatta, hogy az elnöki iro­da sajtótitkára csak nemrégi­ben ajánlotta fel neki a segít­ségét. ha esetleg interjút akar­na csinálni az állam- vagy a kormányfővel. Egy fogadáson, a Kongó folyó partján elterülő festői parkban, maga Csőmbe miniszterelnök háromszor is ki­tüntette figyelmével és kézfogá­sával Hohlovot, aki immár ha­todszor látogatott el Kongóba. A leopoldville-i távirdában az újságíró arra várt, hogy az öt sajtókabin egyike végre megürüljön, amikor hirtelen mellette termett egy kongód óriás és az útlevelét követelte. A tudósító tiltakozott, mire a jövevény: — Gyerünk ki innen!... Az újságíró, persze, nem ment. A kongói dulakodni kez­dett. A külföldi újságírókollé­gák felugráltak a helyükről, de ebben a pillanatban ott ter­mett még három markos kon­gói legény. Miközben a tudó­sítót a kijárat felé lökdösték, az, aki elsőnek lépett hozzá, megmondta, hogy a kongói tit­kosrendőrség embere. A rövid tusa ezzel véget ért. Az újság­írót betuszkolták a távírda előtt várakozó gépkocsiba és el­robogtak vele. Néhány perccel később a sajtókabinokban ülő külföldi tudósítók már diktál­ták a hírt: „A kongói hatósá­gok letartóztatták Nyikolaj Hohlovot, a moszkvai Izvesz­tyija tudósítóját.” A miniszterelnök kézfogása A jelenet január 29-én zaj­lott le Leopoldville-ben. Hoh­lov szabadonbocsátása érdeké­ben megmozdult a nemzetközi közvélemény is. Hatheti rabos­Batran elmondhatjuk, hogy a „Madame Butterfly” nemcsak Puccini, de az egész operairoda­lom egyik legnépszerűbb, leg­többet játszott alkotása. 1904- ben keletkezett, mintegy a ro­mantika és a modern zene hatá­rán (Bartók: Kossuth-szimfóniá- jával és Debussy: A tenger c. művével egy időben), stílusá­ban jelen vannak mind a ro­mantikus hagyományok, mind a kialakuló új zene néhány előle­gezett jellegzetessége. Megírása előtt Puccini behatóan tanul­mányozta a japán népzenét, en­nek eredménye erősen érződik az operán, ez adja meg érdekes, orientális, eredeti intonációját. Szélesen ívelő dallamai, drámai helyzet- és környezetábrázolása, érzelmi telítettsége színes har­móniái és mesterien virtuóz hangszerelése (tankönyvet le­hetne írni belőle!) a mai napig elevenen tartják, hálás kassza­darabbá teszik. Csütörtökön este a kecskeméti közönség is majd­nem teljesen megtöltötte a szín­ház nézőterét, hogy megnézze a szegedi operaegyüttes előadá­sában. Zeneileg a Pillangókisasszony annyira kézenfekvő, s nálunk Puccini interpretálásának olyan komoly hagyományai vannak, hogy — hangsúlyozom: zenei- . leg — felfogásbeli problémát ez a darab nem jelent, csupán a minőség fokozati különbségeiről beszélhetünk, Nehezebb kérdés a mű korszerű színpadra vitele. A több mint félévszázados ha- gyománytól eltérni elég nehéz 1 lenne, főleg a nagy szerepet ját- 1 szó „couleur locale” miatt. Vi­szont az ősbemutató óta isme­reteink a japán valóságról — többek közt a nálunk' is sikerrel játszott japán filmek hatására — elmélyültek, és. kiszélesedtek. Éppen Puccini erősen realista beállítottsága (a sokat emlege­tett „verismo”), az opera na­gyon is a nyers valóságból vett alapkonfliktusa veti fel a kér­dést, hogy nem kellene és nem lehetne-e ezt az operát is — a hagyományokhoz való hűség mellett — valahogyan moder­nebbül, a szó legjobb értelmé­ben vett korszerűség igényével színpadra vinni? A szegediek ezen az előadá­son nem próbálkoztak a prob­léma megoldásával, teljes egé­szében a hagyományok talaján állva, jó hétköznapi előadást produkáltak, fgy a műről alko­tott képünk nem gazdagodott ugyan, de Puccini varázsos mu­zsikájának szinte maradéktala­nul örülhettünk ezen az estén. A partitúra rendkívül diffe­renciált részletességei sok he­lyütt nem érvényesültek kalló plaszticitással, ennek okát a zenekarban kereshettük. Igaz, hogy az adott körülmények kö­zött a zenekar elhelyezése szinte megoldhatatlan gondot jelent. Várady Zoltán, az est kar­mestere, világosan, rutinosan és nagy muzikalitással vezette az együttest. Érezte és élte Puccini zenéjét, ha a drámai kontrasz­tok megformálása nem is sike­rült minden ponton tökéletesen. A címszereplő Harmat Éva drámailag jól felépítve, szép hangon énekelte igényes szólamát. Különösen a II. felvo­násban sikerült hitelesen kibon­takoztatnia Cso-cso-szán lélek­tani drámáját. Pinkertont Var­gha Róbert alakította, magas hangjai szépen, telten szóltak, a figura jellemi skálája azon­ban kissé beszűkült nála. Littay Gyula a konzul szerepét ismét igen megbízhatóan énekelte. Ez alkalommal — szokásától elté­rően — színészi játékának túlzott puritánsága a közöny határát súrolta (a szerep belső követel­ményeinél fokozottabb mérték­ben). Mind zeneileg, mind ala­kításban kitűnő volt Ivánka Irén A Belsőballószögi Általános Iskola III—IV. osztályos tanulói­ból alakult 20 tagú furulyakórus szépen szerepelt a múlt tanév­ben az iskolai rendezvényeken. Fazekas Piroska pedagógus lelki- ismeretes munkával oktatja zenére a kisfiúkat és lányokat, akik valamennyien a Csupaszem-őrs tagjai és kis kórusuk is ezt a ne­vet viseli. A Csupaszem-furulyakórus a felszabadulási kulturális versenyen előkelő helyezést ért el. Képünkön: a lelkes kis együt­tes szereplés közben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom