Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-18 / 168. szám
MA J AKOVSZKIJHOZ Ki hirdetted, hogy „nem merni: halál”, lázíts fel, légy velem, ha szívem — dolga bár robbanások időzítése volna — mint a metronóm mutatója kocog türelmesen, s nincs vágya, dühe sem, csak méricskél jót-rosszat, jobbra-balra biccentve, s vissza — Indulat Radarja, ádáz költő, vezéreld szent haragra lent-szálló énekem! Ne dekázzam igazát a hazugnak, ki magának kapar csak, s másra tol bűnt, színlelést; ki erkölcsről papol, és veszteget, s előnyért élre rúgtat, ki parancsra hisz, árul, öl, ha épp kell, de önként csak csörgő haszonra kémlel, mit semlegesen besöpörhet; ki meghurcolhat igaz szeretőket, mert gyönyört kéz alatt ad, vesz, cserél; ki számlát nyújt be mindenért, s oly gőgösre és pohosra dagad, hogy láttán a hétköznapi halandók, e gyarlók s türelmesek szelíd ajkai közt a jó falat is megkeseredik! De legyek lángja a hűségeseknek, a holnapért fölbátorult seregnek, mely, bár tegnap gáncsokba botol, ma csalókon s csüggedőkön átnyomulva itt árad, itt sokasodik, és embermód eszmélni ihlet: fél-boldogsággal már nem alkuszik meg, a Mindenség szüretjét fölvirrasztó nyarat hoz; hát nem tapad kicsiny bálvány-javakhoz — testet így ád a hitnek, s tisztulni kényszerít, mint lúg a vásznat, hogy ne vallják, vállaljak soha mást, csak egy-élű szót, emberséges fegyelmet s szigorú munkát: örömet a szemnek, szív vigaszát, ha szenved, — és csak halált feledtető szerelmet és csak tömegből felnövő hatalmat, s békességet csak milljomod-magamnak! Ó, költők bátra, add hogy tenni merjem a jót, s győzzem a rosszat, — lásd, konok bú, keserű mámor s kacér gyilok kísért — szenvedélyed váltson meg engem! Vagy essem el — ha élni nem tudok — egy álmaimhoz méltó ütközetben. Gar&i Gábor Carl Sandburg: A FU Hordd össze a holtakat Austerlitznél, Waterloonál, Földeld el, temesd, aztán hadd dolgozzam én — Én a fű vagyok, mindent takarok. És hordd össze a holtakat Gettysburgnél, Szedj össze hullát Ypresnél vagy Verdunnél: Földeld el, temesd, aztán hadd dolgozzam én. Két év, tíz év, és az utas megkérdi majd: Ez milyen hely itt? Hol járunk most? Én a fű vagyok, Hadd dolgozzam tovább. Ifj. Vass Imre fordítása C ■ I n I «1 ■■ bemmi különös S ztrega ma megint bal lábbal kelt fel. Cifruss nem is szólt volna semmit, ha nem az egész műhely füle hallatára harsog. — Csupa okos van itt: És maga a legfőbb nagyokos! Szálljon le rólam, jó? Unom a csuda nagy eszét! — Na-na — kráko- gott Cifruss. Már mindenki őket figyelte: Bodnár még a padját is leállította, hogy ne csikorogjon az áttétel. — Na-na! Mit kiabál maga itt? Ez nem a Rozsda utcai lróceráj! ! — Köpök az egészre, I tudja? Engem ne uta- ; sítgasson: vagyok olyan szakember, mint maga! Cifruss az idegességtől úgy érezte: meglódul, s mindjárt leesik a feje á nyakáról. Tovább nem is vitatkozott: sarkon fordult és csak úgy a válla fölött szólt vissza. — Állítsa össze azt a tengelykapcsolót, mert a délutánosok be akarják szereim. — Micsoda zűr lesz itt délután! i Még nem fordult elő, hogy Sztrega, ha magára hagyták, valamit is megcsinált volna rendesen. A munka végét mindig csak ösz- szecsapja. De hát az ő baja, gondolta dühösen Cifruss. Én nem tartom a hátam érte. Még akkor is mér- * • ges volt, amikor egy fél óra múlva a mérnök felhívatta. — Én is normában vagyok — háborgott. Ha folyton az irodába kell rohangálnom, ittmaradhatok estig, hogy valamit csináljak. — Űristen, de nehéz magukkal — nyögött a mérnök, és úgy vágta magát a székre, hogy az majd összetört. De aztán csak legyintett. — Másról van most szó. Valakit le kell adni a Tüzér utcai telepre: én arra a Sztregá- ra gondoltam. Beleegyezik? A szája is nagy, meg... — Hát jó — sóhajtott Cifruss; pedig legszívesebben megcsókolta volna a mérnököt. A legjobb megoldás. De ‘ erről nem szólt senkinek semmit. A műhelyben is hallgatott: egy óra múlva mégis mindenki tudta az újságot. — Hallom, elsején túladsz rajta — hunyorgott a tízórai szünetben Bodnár Sztrega irányába. — Igazad van: mit járatja any- nyit a száját. Cifruss csak a vállát rángatta; de amikor már a harmadik ember jött ugyanezzel, kényelmetlennek érezte a dolgot. M em adtam én túl senkin — magyarázkodott. — A mérnök jelölte ki, még tegnap: csak ma szólt miatta. Tudja, hogy nem nagy lumen ez a Sztrega Tudjátok ti is. — Na persze — bólogattak: de Cifruss úgy látta, nem nagyon hiszik, amit mond. Mi ütött ezekbe, — gondolta. Tudhatnák, hogy én nem vagyok olyan. Elintézem én magam, ha valakivel bajom van. S ha olyan lennék, hogyan csinálnám? Nincs nekem rokonom a minisztériumban. Meg is mondta. — Világos: ki beszél másról? — hagyta helyben mindenki készségesen, de Cifruss rossz érzése még sem múlt el. Pedig megpróbálta túltenni magát az egész ügyön: dolgozott, mintha háromszorosára emelték volna a normáját. De a munka sem ment úgy, mint kellett volna: s valahányszor látta, hogy ketten-hárman összedugják a fejüket, mindig azt hitte, ezt az ügyet tárgyalják. Még a Kossuthnak is rosszabb íze volt, mint máskor: pedig'egymásután hárommal próbálkozott. Idegesítette, hogy nem akar vége szakadni a kettes-hármas csoportba verő- désnek. Pedig tudta, hogy máskor is így van ez. Vagy mégsem? Végül is bedobta a szerszámait a fiókba. Járok egyet, attól megnyugszom, gondolta. A tment a hegeszM tőműhelybe Tar- jánhoz. Amikor belépett, az éppen a salakot verte le a varratról: persze, a védő- szemüveg nem volt rajta. — Hányszor mondtam. hogy ne salakolj így — sóhajtott fel ideÜVEGCSEREPEK Hatvani Dániel verseskötetéről úgynevezett „közéleti” versek. ! Leginkább ezek teszik próbára 1 a költőt (nemcsak Hatvanit), J aki jelen esetben nem tud meg- ] győzni bennünket az általa < mondott, illetve versbe öntött ! igazság nagyságáról, súlyáról. | Ügy mondanám ezt, hogy nincs \ sodrása ezeknek a verseknek, s j éppúgy mint a rossz vezér- < cikkre is, csak bólint az ember: < Igaz, így van! Versnél ez ke- < vés. Bosszantó, hogy Hatvani í itt a könnyebb megoldást választja, bár többre lenne képes. < Rögtön leírja a jelentkező ver- < set, ahelyett, hogy hordaná ma- í gában, érlelné, hétszer írná S meg, míg egyszer le. („Ha költenél s van rá költség / azt ; a verset heten költsék...” — de < mind a hét te legyél.) ’ Kötete összességében véve ! mégis biztató. Elmélyülésre haj- < lamos, tömény lírát alkotó em- l bért ismerünk meg versei olva- i sásakor. Fiatal kora, az Üveg- > cserepek jó néhány verse ele- s gendő biztosíték a jövőre, ön- < magának olyan igazolása, amely í feltétlenül nemcsak bizalmat, > de elismerést, támogatást, ősz- í tönzést érdemel. Hatvaninak s vannak témái, van mondani- 5 valója erről a világról. Csupán < azt a tanácsot kell megfogad- ( nia, hogy küzdjön meg jobban ? a verseivel, érlelje azokat a > gondolatok, érzések melegénél, S tisztaságában. Ez mindenképpen ( az ő győzelmével végződik < majd. Kötetén az is látszik, ( hogy a változatosság, skála te- / kintetében a sokszínű forma- 5 megoldás körül nincs baj, a í formákat szinte mesterien ke- ( zeli (a szonettől a prózaversig), > csupán igényesebben, csiszoltab- > ban és ami fő, színvonalasab- ] ban dolgozza ki a tartalmat. < Szenvedély nélkül nincs költé- í szét. Nála ez a szenvedély né- ? ha eltűnik, elszivárog a közöny- $ nek érzett, de valójában a felü- 5 letesség hajszálerein. < A kötet szerkesztésében, a ( versek sorrendjében nyilván ? van időrendiség, amit érezni is > lehet. Az utóbbi versek arról \ győznek meg, hogy szélesedik, < mélyül Hatvani Dániel költői 1 világa, mint tavasszal a folyók, > amelyek nyáron azután letisz- ! tulnak, annyira, hogy legmélyü- \ kig lát az ember. Ezt a letisz- ( tító nyarat ígéri az első kőjét. ( (Tiszatáj — Magvető 1965.) / Gál Sándor j mű verseit. Ilyen sorokat találunk: „A száguldás már belém vágta I fájdalmas, tüzes szigonyát / s • föltépett vággyal, mint a máglya / lobogok városokon át..Aztán: „Sziklákat zúznék, hogy a hitben / feléd csak ösvény is vigyen...” Önmagával, gondjaival naponta titáni küzdelmet vívó ember mélységes költői sorai ezek. De hogy nemcsak saját fájdalmait és örömeit képes eldalolni, példa rá a Homok című verse, amely szerintem a kötet legnagyobb verse. Aztán a Hagymaszag, Dühös ballada, a címadó Üvegcserepek, A folyamok bennünk szélesednek stb. Arról tanúskodnak ezek a versek, hogy itt egy olyan költő indul, aki a korszerűséget jól felfogva, megértve, a ráció építőelemeiből mélységet és magasságot, lírát egyaránt teremtve képes közérthető, tiszta, s mindezeken túl egyszerű verseket építeni, ha a vers egyáltalán lehet egyszerű. Hatvani nem úgy akar modern lenni, mint egyesek, akik erőszakot téve az értelmen, kozmikus űr-költőkké, szivérványrágókká és ködevőkké válnak, elszakadnak az „örök talajtól”, ami józsef- attilai értelmezésben a valósággal azonos s ebből kiindulva kell a költőnek eljutnia „az értelemig és tovább”. Hatvani Dániel ezen az úton halad. Benne az értelem, az emberben munkálkodó gondolat termi a verseket. A fentebb elmondottak akár egy klasszikusnak is dicséretére válnának. Hatvani azonban most indul. Éppen ez indokolja, hogy kénytelen vagyok ellenkező előjelű, negatív töltésű sorokkal is megtoldani írásomat. Az igazán jó versek mellett ugyanis találni néhány, az útkeresés bizonytalanságáról árulkodó, inkább rutinról, mintsem átélésről, hiteles érzésekről tanúskodó verset. Ezekben a költő kapcsolódik egy hangulathoz, önmagán átpréselve próbál költészetté nemesíteni témákat, ahelyett hogy megvárná, míg ilyen „erőszakra” nincs szükség, amíg nem a költőnek, hanem a témának a felülkereke- déséből születik a vers, az kényszeríti a költőt a papírhoz s nem fordítva. Világosabban fogalmazva: Hatvani nem mindig érleli meg a témát, azok sokszor kidolgozatlanul, mintegy félkész állapotban kerülnek ki ^ tolla alól. Ez hiba. Ebből ered í az a másik, hogy nem disz-! tingvál. Van ugyanis egyi olyan területe a költészetnek, ( amely Hatvani Dániel számárai ingovány, amelyen — a köteti szerint — még bizonytalanul S jár. Ezt bizonyítja a Félelem < nélkül című vers hetyke, de < kicsit üresnek érzett indulata, at XXI. század felé erőszakoltsága,) frázisai („Álmomban már a> XXI. század teregeti meleg! lankáit, hol a fényesség a bo-< rongás fölé nőtt”) s egy-kétí képzavar. Ezek a versek az í Érthetetlen hogy egyes könyveket — verset, prózát beleértve — miért nem vesz észre a kritika. Nem egyedüli jelenség ugyanis, hogy a fiatal kecskeméti költő Hatvani Dániel Üvegcserepek címen ez é\ áprilisában megjelent verseskötetét mindössze a Tiszatáj méltatta néhány szóval. Hosszú lenne azoknak a könyveknek s felsorolása, amelyek hasonlóképp és érdemtelenül kerültek a „hallgatás tornyába”, elsikkadtak. Annál inkább fájdalmas ez, mert első könyves, induló költőről van szó, aki úgy szomjúhozza a bírálatot kötetéről, eddigi munkájáról mondott szót, mint sivatagi vándor a záporesőt. Ügy látszik azonban, hogy a fiatal költőkkel való törődés, azon túl, hogy kiadják verseiket — meghal. Nem vitás, hogy ez is nagy eredmény, de önmagában kevés. Nem kalandozom el nagyon, ha azt mondom, hogy — a fentiekből is látszik — hiányzik kritikai életünkből a minden kiadványra reagáló érzékenység, kis iróniával, az életrevalóság. Egy-egy első kötettel csak akkor lehet befutni, ha az vitát kavar, ha „problémás” a kötet. Kivéve természetesen, ha valóban kiemelkedő, eredeti tehetségről van szó. Éppen ezért lesz még érthetetlenebb az Üvegcserepek körüli csend. Tévedés volna ugyanis azt hinni, hogy Hatvani nem kiemelkedő tehetség. Talán egyetlen „hibája”, hogy vidéken él. De mielőtt az előző mondat magyarázásába bonyolódnék, elmondom, hogy miért jó költő Hatvani Dániel, s mit kell tennie, hogy ezt az első köteténél egyértelműbben bizonyítsa a továbbiakban. Pontosan nyolc éve, hogy az akkor még Szegeden élő, jo- gászkodó Hatvani első versei megjelentek az ellenforradalom után újra induló Tiszatájban. Tehetségét mindenki rögtön elismerte. Hamarosan „elhíresült” s mint egyik ígéretet tartották számon. Mégis nyolc évnek kellett eltelni ahhoz, hogy ezt a kilencven oldalas, negyven verset tartalmazó vékony kötetet kézbe vehettük. Ne boncolgassuk, hogy miért, ez nem ide tartozik — de tény, hogy nem a költő hibájából. Lényeg, hogy itt a kötet, ami különös erényekről vall és néhol bosszantó felületességről árulkodik. Ez utóbbit a szerkesztés hibájának is mondhatnánk, de a kötet súlyán ez mit sem változtatna. Előbb az erényekről. A költő igazi, érettebb arculata főleg a Meg kell szoknom című verset követően található meg a kötetben. A hang határozott, a szerkesztés biztos. Gondolatgazdagság, lágy (de nem szentimentális) líra, kifejező erő, eredeti, plasztikus képek, hasonlatok. A fentiek bizonyítására elég, ha elolvassuk az Induljunk újra, Egyszerre lenni, Homok, Hagymaszag stb. cí
