Petőfi Népe, 1965. június (20. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
Egy nagyigényíí vállalkozás dicséretes végrehajtása Ha a halasi panteont szobrokkal kellene benépesíteni, a legnagyobb, legszebb emlékműveket az ismeretlen, névtelen halasi kisemberek érdemelnék. .. akik várossá tették Kiskunhalast!” — így ír az egyik szerző az Alföld egyik legérdekesebb törlénetű városának népéről. Nem véletlenül választottam e mondatot indítóul a „Kiskunhalas” című helytörténeti monográfia ismertetéséhez. Hiszen a könyv jól és hűen, s talán nagyobb sikerrel is látja el azt a feladatot, amelyhez egy panteon is kevés lenne. Valóban emléket állít, eseményeket derít fel az elmúlt idők homályából, s olyan művet tesz le minden városát szerető halasi ember asztalára, mely a város határain túl is hasznos lesz az érdeklődők, de a kutatók számára is. Mondani se kellene, mégsem árt ha leszögezzük már gondo- latfuttatásunk elején, hogy ez a monográfia hosszú évek várakozása után úgy született meg, hogy nemcsak az Alföld vonatkozásában, de országosan is sikerült, rég várt alkotás. S hogy olyan városban született meg, ahol sem egyetem, sem főiskola nem működik, hivatott és- hivatásos történészek nem sűrűn találtatnak — ez a szerzők számára külön dicséret, de egyben biztatás is. A mű, mely a Kiskunhalasi Városi Tanács kiadásában, s messzemenően gondos támogatásával jelent meg, népes szerzői gárda munkásságának eredménye. Szerkezetileg két részre osztott. A kötet első része földrajzi és történeti ismertetést ad a városról — s a második, ha nem is összefüggően, de kiemelt témákon és személyeken keresztül szintén azt teszi. Címe szerint nézve a kötet jellegétől első látásra elüt a nyitó cikk; Kenedics Károly: Természeti viszonyok című munkája. E látszat ellenére a kötetbe illesztése igen szerencsés, mert a tanulmány gondos felépítésével a régebbi halasi természeti viszonyokra is kitekint, így bizonyos mértékben segíti a történeti kérdések megértését. A mai halasi természeti viszonyok vonatkozásában a Dongéri-csa- torna hatékonyságával kapcsolatos megállapítása; „vízlevezető hatását még nem láthatjuk teljesen” — figyelmeztető lehet a várostervezés számára is. Külön öröm a tanulmány jól ösz- szeállított képanyaga, mely valóban közel hozza az olvasóhoz a halasi tájat. Halász Géza-Janó Ákos: Kiskunhalas története a felszabadulásig című közös tanulmánya már a monográfia gerincének tekinthető munka. A sajátos felépítésű tanulmánykötetnek ez a cikke ha új kutatási eredményekkel nem is gazdagítja ismereteinket mégis megadja azt az összefogó képet, melyre az egyéni ízű további munkák jó megértése érdekében is szükség van. Viszonylag röviden tárgyalják az első betelepüléseket, s jogosan nagy teret szentelnek a kunkérdésnek. A tanulmány e része igen gazdag, érezhetően figyelembe vesz minden eddigi jelentősebb tudományos eredményt. Jól kapcsolódik az egész kötet a helyi hagyományokhoz, s igen szerencsésnek tartható, hogy a valóban tudományos igényű munka a helyi szóhagyományokra is választ ad, így például az 1492-es évekből származó Zöldhalom és Feketehalom elnevezésekre. Elsősorban helyi vonatkozásban örömmel ken üdvözölni, hogy a szerzők eredményesen rajzolták meg a török hódoltság alatti Halas képét. Jól mutatnak rá azokra a tényezőkre, melyek napjainkig hatottak Halas és a többi alföldi város fejlődésére is. Ugyancsak jól kidolgozott része a tanulmánynak a redemp- ció — a megváltás is. Itt azonban erősebben érződik a viszonylag lehatárolt önálló kutatás. A helytörténeti munka további éveiben jobban fel lehet majd tárni a jogait megváltott, illetve visszavásárolt ún. redemptus birtokosság — s az irredemptusok; a szegénység között elmélyedt ellentéteket. E tanulmányon belül igen érdekes az 1752. évi boszorkányper leírása. Viszonylag legtöbb további kutatást; a Halas a kapitalizmus korában című fejezet igényel. Igaz, hogy hiányérzetünket részben magyarázza az is, hogy a tanulmánykötet erősen szabdalt felépítése miatt bizonyos kérdésekre — ha nem is mindenre — további munkákban választ kapunk. Arra kell ebből következtetni, hogy a város helytörténészeinek érdeklődése, kutatási területe, ha kisebb kérdésekben is, de sok esetben fedi egymást. A további években arra kellene törekednünk, hogy spéci alizáltabb, ne helyenként évezredeket felölelő kutatásokat végezzenek. A részletek jobb kidolgozása mellett így el lehetne kerülni a nem ritka ismétlődéseket is. E problémára különösen világosan rámutat; Janó Ákos: Gazdasági élet című tanulmánya. Janó, aki az összefoglaló történeti ismertetésnek is egyik szerzője, kénytelen a hiteles történelmi tények nélkül felépíteni gazdaságtörténeti munkáját, pedig a monográfiának az a leginkább jól kidolgozott része. Nem vitatható viszont a további négy tanulmány önálló léte. Az azóta elhunyt dr. Do- náth István: A lakosság életviszonyai című cikke, Vorák József: Halas népe című tanulmánya. Ugyancsak e sorba tartozik két szerző: dr. Láng Mátyás és Vorák József: A munkásmozgalom története című cikke. A majd három íves munka különösen a halasi agrárszocialista-mozgalom és a két forradalom időszakára vonatkozó új kutatási eredmények közlésével példamutató és eredményes is. E tanulmánynál — éppen úgy mint az egész monográfiánál — figyelmeztető kell, hogy legyen a helytörténeti munkaközösség számára, hogy a régebbi korokat lényegesen jobban ismerik, mint a Horthy-korszakot. Jól fejezi be a kötet első fejezetét Mácsai János: Az új Halas című munkája. A politikai és gazdaságtörténet összefogottság — tehát az, amit az előző tanulmányok esetében hiányolhattunk, itt jól megvalósult. A második fejezet az elbeszélő, helyenként anekdotázó részek mellett — szociográfiai kísérletekben csúcsosodik ki. Színes — s valóban nyomdaérett művek: Nagy Czirok László: Az utolsó halasi verbuválások, valamint a; Régi halasi vásárok című cikkei. Vorák Józsefnek az 1766. évi zendülésről írt cikke inkább a történeti részhez tartoznék, örömmel veszi az olvasók mindegyike a halasi csipkéről írt cikket E munkához sokkal több illusztrációt kellett volna alkalmazni. Ugyancsak helyes kezdeményezés, s a hazafias nevelés része, hogy a város egykori nagyjainak is teret szenteltek. Nem áll rendelkezésre annyi hely, hogy mindent most ismertessünk, vagy értékeljünk, ítéljen az olvasó. A munka — bármely cikket, illetve tanulmányt is nézzük — olvasmányos, közérthető, szép stílusú. Szerencsésebbnek tartanám, ha ennek érdekében nem mondtak volna le a források megjelöléséről, az idézetek szabatosabb alkalmazásáról. Sokat pótol, de nem mindent, hogy gazdag irodalomjegyzékkel zárul a monográfia. Összefoglalóan iS di-j csérét illeti a felsorolt szerző- í két, ' a kötet szerkesztőjét, dr. í Janó Ákost, s mindazokat a halasiakat is, akik névtelenül is hozzájárultak városuk első \ marxista igényű történelem- könyvének megalkotásához. Gerelyes Ede, a Legújabbkori Történeti < Múzeum főigazgatója. Baráth József: Még néhány vonal. ÉPÍTÉS Oj város épül a régi házaktól délre közel a folyóhoz. Hatalmas gépek dolgoznak az emberek szoros igájában. Megmozgatják a földet legyalulják a dombokat, és az állványzat vasszerkezetével hálózzák be a tájat. Tavasz van most színesedne át a mező a madarak most építenék meg fészüket. De ütött a halál és a születés egyazon órája. Holnap már nem is ismersz rá a helyre ahol az eget jegenyék támasztották alá * ahol állataid legelésztek. A mindent kívánó nyughatatlan ember üti fel tanyáját. Meglátogatom őket üdvözlöm hetyke nagyhangú fiaikat kecses mozgású lányaikat. Kassák Lajos Jelige: „Boldogságra vágyom" tanácson mindenki ugratta. — Válogatós maga, Ilus, azért maradt meg lánynak — veregette hátba atyaian az elnök. — Biztosan kerülgette magát is valami legény, aztán nagyon csúnyán talált ránézni... Ilus hallgatott. Tűrte,' hogy húzzák, hogy összenevessenek a háta mögött. Csak a munkájában ne találjon senki hibát, arra kényes volt nagyon. Rólg meg mondhat mindenki amit akar, nem számít bele a fizetésbe. Azért a múltkor az a megjegyzés, hogy öreganyám, az mégis rosszul esett... öreganyám. Na, persze. Harmincnyolc éves, de a tükörrel fiatalon sem szívesen barátkozott. Fakó haj, fénytelen szempár — ennyit látott, ha belenézett, ettől a látványtól igyekezett megkímélni magát. „Csúnyácska szegény” — olvasta ki anyja szomorú szeméből is az ítéletet. Az apjáéban szégyen villámlott, megvetés. Csúnya lány volt. Szeretett volna szép ruhákban táncolni, járni, szerette volna, ha valaki mellészegődik hosszú, magányos sétái egyikén. De fodros ruha, báli bódulat, férj csak a húgának jutott. Ilus cseléd volt otthon. Hajnalban kelt, éjjel feküdt, főzött, mosott, vasalt, etette az állatokat. Megszokta. Mindent meg lehet szokni annak, aki csúnyának, szép lány horpadt mellű nővérének született. Ki ellen, mi ellen lázadt volna és miért? A kertjében kinyíltak és elszáradtak a virágok, ebből látta, hogy tavasz van, ősz lett. megy az idő. Néha elment a boltba. Fejére kötötte a kendőt, lesimította a szoknyáját, lassan, kimérten lépkedett. Keresőket vetett a templom előtt, visszaköszönt, ha nem látta senki, utánanézett egy robogó kocsinak, gyereknek, viháncoló legénynek, lánynak. Nem, azért sohasem irigykedett. Tudomásul vette, hogy kirekesztették a szépek, az erősek nagy farsangi menetéből, amelynek élet a neve. Neki nem adtak jelmezt, rá nem osztottak szerepet, nyúlfarknyit sem. Vállat vont, — talán jobb is így. Aztán eltemette az anyját, s mikor a temetésről hazament, rászakadt a csend. Az udvaron bánatos tyúkok kapargál- tak, a szobában fullasztott a tövig égett gyertyák keserű szaga. Éjszaka panaszosan felnyögtek a szúette, vén bútorok. Az álom elkerülte, két dunyha alatt is rázta a hideg. Egyedül maradt. Ma sem érti, hogyan jutott el a tanácsig. Arra is homályosan emlékszik, hogy felvették, vödröt, rongytt, kék köpenyt, megbízásokat kapott, takarított. A köpeny lógott rajta, a bokáját verte, az emberek heccelték, ezért-azért sza- lajtották, dehát mégis emberek közt volt, munkájáért még pénzt is kapott. Jegyszer valaki tréfából újságot nyo- mott a kezébe. — Annyian hirdetik magukat, hátha talál köztük kedvére valót — mondta az a valaki és nevetett. Táskájába gyűrte az újságot és otthon, amikor nem látta senki, remegő kézzel böngészte az egysorsúak üzenetét, a hirdetéseket. „Talál köztük... talál köz ... talál... talá ,,,” Elszédült, Alig látta a parányi betűket: „Negyvenöt éves, jóravaló, minden káros szenvedélytől mentes férfi, testi hibával keresi hozzáillő,.. Boldogságra vágyom, jeligére.” — Én is — mondta ki hangosan a 38 év óta titkolt, elfelejtett igazságot. Felállt, szembefordult apja életnagyságú arcképével, a fenyegető, mogorva arccal, amelyről gúny sütött még az üvegen keresztül is. — Igenis arra vágyom, arra vágytam mindig, egyszer én is megpróbálhatom. Miért ne? Legfeljebb nem sikerül. Sikerült. A keszeg kis ember, vézna vállain terpeszkedő púpjával gyámoltalan volt és szelíd. Virágot vett Húsnak. Gyöngyvirágot. Ilus nem tudta, hogyan kell viselkednie annak, aki életében először virágot kap egy férfitól. Űj cipőt vett, ballonkabátot, kendőt. Kéket, mint az ég, amelybe házasságkötése napján belenevetett. Millió hangszórón szerette volna világgá kürtölni az örömét: nem vagyok egyedül, nem vagyok egyedül! De csak kis mondatokat formált belőlük és a tanácson óvatosan, büszkén mindennap elszórt egyet-egyet: — Tegnap pacalt főztem. A férjem azt szereti. Jaj, most nem érek rá. Sietek. A férjem már vár. A férjem ... Milyen semmitmondóak lehetnek néha az egészen nagy boldogság szavai! tyasárnap láttam őket. Némán ballagtak, kiöltözve, összekapaszkodva. Ilus ügy ragyogott, mint egy frissen szidolozott öreg kilincs. Kendős fejét előreszegte, lépteit az embere lépteihez igazította, elnyűtt arcát megfényesítette a későn, de nem elkésve fellelt derű, nyugalom. Vadas Zsuzsa
