Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
A zt sohasem lehet effeled- ■‘™- ni, milyen szivszorongva vártuk mi, gyerekek, a mandha- tatlan édességű Májust. Igaz, közülünk némelyik már a március 15-i ünnepen mezítláb jelent meg a főtéren; de ebben nem is annyira a jó idő játszott közre — ami azért, emlékezetem szerint, mindig íelsuga- razott ezen a napon —, hanem sokkal inkább a szűkében levő lábbeli kímélésének bölcs, szülői szándéka... No de május elsején már szinte kivétel nélkül mindnyájan meztelen talpakat csattogtattunk a gyér járdák íoghíje»;, langyos kövezetén. Ennek a — bár akkortájt nem ünnepelt, .eszmélő gyereklel- künkben mégis ünnepszámba menő — napnak legkedvesebb szórakozása volt az útnak indulás korán, csapatostul —, májusfát vizitéin}. A Tisza fölött ekkor sza- kadoztak szét a hajnali párák, a kertekben vadgalamb búgott.. Négyesével-ötö- sével — akárcsak nem sokkal előbb a húsvéti locsolkodáskor — róttuk az utcákat s a lányos házak előtt áhítattal álltunk meg. A kapufélfák tövében, a mohos léckerítések fölött virítottak a legényvágyról valló ősi jelképek, a szivárvány minden színében pompázó májusfák. Mennél szebb volt a lány, s mennél szomjúbb a szerelem, annál több szín fényesedett a gallyakon, s annál nagyobb, lombosabb is volt a fa. Néhol csak egyetlen csenevész fácska adta meg a tisztességet, másutt a zsupfedél magasságával vetekedtek a gőgösködő nyárfa- sudarak. De gyerekemlékezetem óta mindig Bálái Esztiék szegényes háza elején díszlett a legkáprázatosabb, legszívdobban- tóbb, eget ostromló májusfa: Bárányfelhőkkel kacérkodó ág- hfegyú, s imitt-amott a pántlikák közt egy-két álomtarka selyemkendőt is a reggeli szélbe lobogtató... Bálái Eszter volt a falu legszebb lánya. Madonnákat idéző zsellértündér, a csontot roppantó paraszti nyomor csodának nyílt virága. Tiszai Jóskával járt jegyben, aki özvegy édesanyjával és három testvérével élt az alvégen, s jóformán egymaga hordta széles vállán a sok tagú család nem kevés gondját. T%J em nehéz kitalálni: bizony, Jóska volt a „május varázslója”, aki a legénycimborákkal együtt vitte- a szép napra virradó halk, holdas éjszakában a Tisza partján vágott, becéző büszkeséggel cicomázott fákat a lányos házakhoz. S valami íratlan törvény, különös szokásjog alapján —; a legsudá- rabbat mindig Esztinek. így ment ez évről évre, s mi, gyerkőcök, úgy hittük: a május meg a pántlikás fa úgy összetartozik, mint Jósika meg Eszti, mint az ember meg a nyomorúság... Aztán jött egy tavasz, amely mindent felborított, minden eddigit meghazudtolt. Baljós volt már a március, szeles, borús, kedvveszejtő. Tizenötödikén kigyulladt a Kapusiék háza; déltől estig a fél falu az oltással volt elfoglalva, s játék, hancúr nélkül feküdtünk le aznap este. József napja volt éppen, mi-; kor a tanítónk, aki Pesten járt, valamiféle rokonlátogatáson, hozta a hírt: — Megszállnak bennünket a németek! Egész álló nap masíroztak befelé a fővárosba. Emberek, éz a második tatárjárás! — és fátyolos, könnyízű volt a! hangja. Nem akartuk elhinni. De még azon a héten páncélszömyek hasították fel a nagyutca sarát, és csukaszürke egyenruhás, sesző-! ke katonák szállásoltak be a Polgári Körbe. Este már részeg indulókkal kurjongatták tele a kocsmát. Ezt a neve napját Tiszai Jóska már nem ünnepelte itthon. Ő is, meg a vele egyívásúak legtöbbje hónapokkal ezelőtt megkapta a behívót. Ahogy a nagyok mondogatták: frontkatonák lettek...' lAff ájus első napján nem lob- bánták a fénybe a száz- színű papírszalagok, elmaradt a! r.yarfalombok saeraégnes yaOa-' mása, és szemlesütve mentek vízért a kátra a párjukért kesergő lányok. Anyámtól egyre gyakrabban hallottam, amit soha addig: — Hagyd a pajtásokat, fiam, ne csavarogjatok. Maradj nyugton, semmi helye a csellengésnek! Nem értettem, miért; de hallgattam a szavára, tudtam, igaza van. Gyerekvilágunk körül egyre szőkébb lett a korlát. Nyáron nem fürödihettünk a Tiszában, mert — úgy rebesgették — aknák úsznak a vízben. A parton bambáktól kettészelt óriásharcsák teteme hevert. Ősszel nem mentünk iskolába. Laktanya lett abból is; s munkaszolgálatosokkal készíttettek „védelmi vonalat” a falu körül. Mondták, hogy közeledik a front. Én úgy hittem, valami szörnyű, túzokádó, behemót állat az, és csöpp gyerekszívem úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Nemsokára meghallottuk ennek a fenevadnak a foga csattogását is: hét nap, hét éjjel vinnyogtak az aknák, zengett az ég, dübörgött a föld. Mikor minden elcsitult — hullott levélek aranypénzeit sodorta a szél az utcán, s köztük elszórt rohamsisakok acélgombái lapultak —, szokatlan színű köpenyben, erős mosolyú katonák termettek köztünk. Sapkájukon, mint apró, piros virág, túzszir- mú, rubintos csillag fénylett. Ma sem tudom, hogyan, nekem a májusfák, meg a lányok, meg Jóska, a falunkból messzire került, rég látott, deli legény jutottak az eszembe. — Édesanyám, az idén miért ; nem tűztek májusfát? — kér-; deztem. Anyám mosolygós szeme előbb tágra nyílt, majd, mint aki most döbben rá valamire, komolyan, halkan szólt: — Ne félj, kisfiam, jövőre; lesz olyan május, meg olyan fa, mint még sohasem! á A lyan is lett. Valaho-; •• * ^ gyan más volt az egész; falu, vidámabbak az emberek. Pedig a fűzfák ugyanolyan barkát hánytak, mint tavaly, meg; azelőtt. Mégis, most nemcsak a legények készülődtek ünnepre, kötözködve, harsányan, meg; mi, kölykök, kíváncsian és szívrepesve. Mindenki a május elsejét várta! Mihelyt felvirradt, óvatosan osontam ki az ágyból, attól tartva, hogy anyám rám szól: ne csavarogjak. De nem tette. Szelíden mosolygott, míg a csupor tejet 3. kezembe nyomta. Az utcán hamar megtaláltuk egymást a pajtásokkal. Végignéztünk a házsorokon: zászlók nevettek, integettek felénk, pirosak és háromszánűek. Egyszerre csak Tiszai Jóska, a katonaviselt, s pár napja hazatért első legény jött szembe velünk. Vakító fehér ingben, s ünnepi fekete öltönyben. — Hát ti, mi járatban vagytok? — faggatott kedvesen. — Májusfát akarunk vizitál- ni... — feléltem valamennyiünk helyett nekibátorodva. — Az akad! No, csak menjetek — bólogatott nevetve. Ahogy a szép, barna arcába néztem, valami felötlött bennem. Nekiiramodtam, a Bálái Esztiék háza felé. Végig a járda mellett májusfák bókoltak a nyomomban, pántlikák súrolták az arcom. De én csak futottam. Oda érve, egy pillanatra behunytam a szemem, s aztán, még lihegve a rohanástól, fölemeltem az arcom. á A tt volt a Jóska fája. Káp- ráztató, sudár, lombos; tele szalagokkal, kendőkkel. Ághegye a háztetőn is túlmagas- lott, s fölötte bárányfelhők szálltak. A levelei remegőn csókolták egymást, zizzenve beszélgettek, sejtelmesen susogtak. Hogy.^ mit, azt én még akkor hogyan is tudhattam volna. Azt csak Jóska értette és Eszter. Meg a május... Jóba Tibor Ott kezdődött Szürke kő, barna drót, poros fák, élettelen élet, rideg fény. Ott kezdődött a város valahol a kanyargó vaspályák mentén. Ahol bádogtetők suhogtak a kerítés nélküli telken, és korom hullt rájuk az égből, amit a szél és eső elkent. Majd egyre beljebb, ahol málló vakolatú vén házak álltak. Ablakaikon repedt függöny, homlokukra írva — alázat. Nem törli le róluk azt többé az idő — s bennem ól örökkön. Itt kellett élnem s egy maréknyi igaz örömért könyörögnöm s kivágnom magam a fényre! lm, az utódok szerencséje; majd mosolyognak szavainkon: ki érti, aki át nem élte? Demény Ottó Bencze László: Május 1. KECSKEMET WIN 21. Követeink Debrecenben A nehéz helyzet különféle megfontolásokra késztette a város vezetőit. A nehézségekből való kilábolást úgy képzelték, hogy „Kecskeméti Unió” néven létrehoznak egy szövetkezetét, amely termelői, elosztó, beszerző és fogyasztó jellegével és a város valamennyi lakosának tagként való bevonásával megindítaná a gazdasági vérkeringést. Ezentúl a környező városokkal is érintkezést kerestek, hogy esetleg egyes cikkek cseréjével vagy ipari tevékenység felajánlásával enyhítsenek a gondokon. A kutatás során sikerült fellelni egy jegyzőkönyvet, amely a kecskeméti és kiskunfélegyházi vezetők találkozóját örökítette meg 1944. november 26-án. A helyiek részéről jelen «oit&k: Várad! József polgármester, dr. Molnár Erik h. polgármester és dr. Sándor József városi főügyész. A kiskunfél- egyháziak részéről: Hoff er Mihály h. polgármester, Túlit Péter rendőrkapitány, Romhányi József párttitkár és Bakos Antal városi kereskedő. Váradi a város helyzetével kapcsolatosan a következőket adja elő: „A mai ülést a közös városi problémák megvitatása tette szükségessé. A városi probléma ma három kérdésben csúcsosodik ki: 1. az élelem, 2. a védelem, 3. a kulturális dolgok. A kölcsönösség elvéből kell kiindulni, amiből az egyiknek több van, az segítsen a másikon. Sajnos, alig van ép ablakunk. Nagy az üveghiány, de reméljük, hogy az elhagyott lakásokban majd találunk anyagot. Szerencsénkre működik a Schif- fer-gyár, ha Félegyházának borkészlete volna, bármikor feldolgoztathatják. Van vasgyárunk, hűtőházunk, konzervgyárunk, villanytelepünk, amelyek mind működnek. Mozink előkészítve, színházunk előkészítve, iskoláink megnyitva. A kenyér kérdése pillanatnyilag biztosítva van, azonban hiányoznak a kenyér melletti dolgok, bors, paprika stb. Továbbá húsunk alig van, s elsősorban a kórházak és a szoptatós anyák elégíten- dők ki. Ez alkalommal bizonyára vita kerekedhetett a társadalmi rend jövő építésével kapcsolatosan, mert a jegyzőkönyv Molnár Eriktől a következőket jegyezte fel: „Saját városi politikánk alapja nem lehet a szocializmus vagy kommunizmus közvetlen előkészítése, mi katonai megszállás alatt vagyunk, helyzetünket ennek feltételei diktálják. A Vörös Hadsereg győzelme érdekében mindent el kell követnünk, de ezenfelül a közvetlen feladatunk a városi élet újjáteremtése és ennek a munkának a politikai alapja az összes demokratikus és antifasiszta elemek együttműködése. Közvetlen politikai jelszavunk nem lehet más, mint a demokratikus, tehát az antifasziszta Magyarország.” A polgármester zavaros nézetei és sok tekintetben kifogásolt magatartása miatt decemberben egy küldöttség kereste fel a városparancsnokságot és felkérte, hogy váltsa le Váradit, „aki visszaél a nép bizalmával és nem látja el hivatalát”. December 16-ra virradó éjjel (ez is jellemző a még mindig rendkívüli állapotokra) Tóth Lászlót behívatták a parancsnokságra és közölték vele, hogy megbízatást kapott a polgármesteri teendők ellátására. A Magyar Kommunista Párt megalakításával kapcsolatosan, az időpontot illetően másmás véleményen vannak az emlékezek. A párttagsági könyvek kiállítási napja 1944. december 13, de vannak, akik előbbi dátumra emlékeznek. A kettő közötti különbség abból adódik, hogy még november 10—15 között (Molnár Erik emlékezete szerint) a szocialista—kommunista pártok szövetsége alakult meg, hiszen az első napokban még nem volt nyilvánvaló, hogy a munkáspártok egyesülten vagy külön-külön jönnek-e létre. A külön-külön alakulás akkor dőlt el, amikor már az ország felszabadított területeiről hasonló tapasztalatok voltak. A Magyar Kommunista Párt tehát december 13-án alakult azokból a régi mozgalmi emberekből, akik már a városban tartózkodtak. Básti Ágoston, a párt első titkárának emlékezete szerint az alapításban a következők vettek részt:
