Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-19 / 116. szám

1965. május 19, szerda 5. oldal A Kecskeméti Óvónőképző Intézet HANGVERSENYE VÁLTOZATOS műsort adtak az idei tanév végén az Óvónő­képző Intézet tanárai és növen­dékei. Elsőként dr. Kálmán Lajos: Magyar képek c. háromrészes művét kell említenünk, mint a műsor egyik kiemelkedő számát. A mű három magyar tájegység népdalkincsét fűzte csokorba: drámai feszültség, balladás han­gulat és felszabadult jókedv bontakozik ki szuggesztív erő­vel az egyes zenei tablókban, a II. évfolyam énekkarának elő­adásában, Altrichter Teréz szép hangú szólójával. A dalok belső mondanivalóját és összefüggé­seit kiteljesítő, nagy fantáziával megkomponált, koncertáló zon­goraszólamot dr. Kálmán Lajos játszotta, egyszersmind vezé­nyelte is a zongora mellől az együttest. A mű második és harmadik részéhez előadott tánc már csak azért is említésre mél­tó mert koreográfiáját maguk a tanulók készítették, kollektív al­kotómunkával. A másik élményt az I. év­folyam kamarakórusának pro­dukciói jelentették. Színes, ze­neileg differenciált, hangzásban kiegyenlített előadásukban Ma- renzió, Kodály, Bartók és Gár­donyi művei mellett egy nép­szerű orosz népdal szólalt meg karnagy-tanáruk: Lőrincz Béla feldolgozásában. Az ő zenei ne­velőmunkájának eredménye a kamarakórus rövid idő alatt el­ért színvonala; ezt az együttest szívesen hallgatnánk a jövő tanévben az intézet falain kívül is. _ ÚJDONSÁG volt az I. évfo­lyam furulyaegyüttesének fellé­pése, a hangszer intonációs bi­zonytalanságait- azonban nem sikerült legyőzniük. Vitatható kísérletnek éreztük Willaert és Lechner madrigáljainak vonós­hármason (Monostory Lajosné, dr. Kádár Károlyné, Herczegh László) való megszólaltatását, az énekhangra termett szólamok ugyanis nem érvényesülnek tel­jes szépségükben instrumentális előadásban. Az intézet zenekarának pro­dukciója ez alkalommal várako­zásunk alatt maradt, tiszta, pon­tos együttes játék és hangzás terén egyaránt, s ez nagy mér­tékben lecsökkentette a zene- kar-kíséretes kórusművek hatá­sát is. Utóbbiakat Herczegh László tanár dolgozta fel az adottságoknak megfelelő együt­tesre és dr. Kádár Károly ve­zényelte. A műsorban Vivaldi egyik versenymű-tétele Wehli Emese technikailag felkészült előadá­sában hangzott el. A HANGVERSENYT Lőrincz Béla — Krajnyák Nándor ko­moly, emlékeztető jellegű „Dal Lővey Kláráról” c. kórusműve és a friss, üde hangulatú „In­tézeti induló” zárta be. Körber Tivadar Ellesett párbeszéd Két férfi a kecskeméti autó­buszállomáson. Idegenek. — Katona József szülővárosá­ban van-e Katona-kultusz? — Ügy tudom, a színház, a múzeum, a könyvtár az ő ne­vét viseli. — És egy gimnázium is. De ez önmagában kevés. Előadá­sokra, ankétokra, vitákra gon­doltam. Egyszóval arra, hogy mennyire élő a legnagyobb ma­gyar drámaíró emléke? — Nem tudom. Ám nincs a városban egy hely, egy szoba, ahol Katona-emlékeket lehetne látni. — A szülőházában orvosi ren­delő van. — Másutt nálánál kisebb írók szülőházában is múzeum van berendezve. — Nem értem, hogyan lehet ez. — Akárhogy is van, nem jól van ez így. V. M. A zért jöttem bevallom, hogy kiugrasszam a nyu- lat a bokorból. Ez pedig nem megy némi rosszmájúság nélkül. Hát erőltetem. — Nem mondták még, hogy „aki közel van a tűzhöz, me­legszik”? — Miért mondták volna? — Ha kereken húsz jelent­kező közül csak hat kapott... Abból is négy vezetőségi tag és csak két „közvitéz”... Peller Pali szelíden mosolyog. — A tanulmányi eredménye­ken kívül tekintetbe vettük, hogy az illető milyen munkát végzett a közösségért, milyen a közösséghez való viszonya, ho­gyan tett eleget a vállalt köte­lezettségeinek. .. A vezetőségi tagok pedig éppen azért lettek vezetőségi tagok, mert ők a leg­aktívabbak. — Jó... Magának milyen a bizonyítványa ? — Eddig még mindig jeles voltam. A félévkor 4,7. Nem akadékoskodom tovább. Ilyen tanulmányi eredmény, megtámogatva a KISZ megbízó- levelével alighanem megfelel az egyetem felvételi bizottságának is. Az idén már bizonyára. — Mert tavaly még nem sokat ért a megbízólevél. Szinte számo- latlanul osztogatták a pedagó­gusjelölteknek. (A KISZ ugyan­is a pedagógus-utánpótlás felett vállalt védnökséget.) De az idén már nem lesz „infláció”. Hanti György, a bácsalmási gimnázium KISZ-segítő tanára így érvel: — Még ha mindenütt csak az érdemeseknék adták, akkor is talán több jelentkezőnek jutott, mint ahány hely volt az egye­temeken, főiskolákon. Most vi­szont súlya lesz. Már csak azért is, mert mi is jobban válogat­tunk. — Viszont több volt vele a munka. — Nekem nem. Alig szóltam bele. A gyerekek nagyon jól csinálták maguktól is. Megörülök. Most már nyomon vagyok. Mennyit cikkezünk, beszélünk róla, hogy a KISZ milyen le­gyen. Hogy ne csak előadások­kal, többé-kevésbé erőltetett gyűlésezgetéssel „foglalkoztassa” a fiatalokat, hanem találja meg a jó módszereket az érdeklődé­sük felkeltésére, fejlessze és ak­názza ki az ifjúság tettvágyát. Különösen a középiskolákban gyakran formális a KISZ mun­kája. Vagy minden a tanárokra vár, vagy pedig — ritkán — kísért még az ifjúsági szövet­ség kezdeti betegsége: a KISZ szemben áll a tantestülettel. A nevelést célzó kölcsönös együtt­működés tehát hiányzik. B ácsalmáson nem. A gim­názium KlSZ-szervezeté- ről csupa jót hallottam. Mi hát a titkuk? A megbízólevélnél tartottunk. Halljuk mit mond erről a fele­lősségteljes válogatásról Peller Pál, az iskolai KISZ volt csúcs­titkára (a félév után mondott le, az érettségi előkészületek miatt) és Unyi Márton III. osz­tályos, a csúcsvezetőség új tit­kára. — Eleve kiesett az, aki nem vett részt a KISZ-munkában. A megbízólevél nyilvánvalóan — előny az egyetemi felvételnél. A KISZ adja, az érdemli meg, aki dolgozik. — De hiába dolgozott valaki sokat a KISZ-ben, ha nem ta­nul jól. Nem vallhatunk vele szégyent az egyetemen. Volt olyan agilis KISZ-tag, akit ezért húztunk ki a listáról. — Végül akadt olyan is, aki különben megfelelt volna, de jellembeli kifogásaink voltak. Nagyképű, nem szeretik a töb­biek. Hiszen ismerjük jól egy­mást. .. — És utólag nem volt panasz, pusmogás? — Nem. Biztosan akadt, aki­nek nem tetszett a döntés. De a közösség egyetértett vele és úgyse adott volna hitelt nekik. E lhatározom, hogy megint „provokálok”: — A múltkoriban... nem fontos hol — azt mondta nekem egy gimnazista, hogy unja a KISZ-t. — Nem tudjuk, itt unja-e va­laki. A legtöbben biztosan nem. Hátha még helyünk is lenne. Csak egy klubszoba van, a tan­termek délután is foglaltak. Sokszor gondot okoz egy elő­adás is, nemhogy egy összejöve­tel, szórakozás, klubdélután. Aztán kiderül, hogy voltakép­pen Bácsalmáson nincs különös programja a KISZ-nek. Legfel­jebb gondjuk van rá, hogy pél­dául az előadások valóban ér­dekesek legyenek. A múltkor is akkora vitát rendeztek a val­lásos világnézetről, hogy alig tudták abbahagyni. Az ő erejük viszont abban van, hogy a KISZ valóban ma­ga teszi, amit tesz. Lehet hogy csak rágalom, né­hány éve mesélték: Az egyik iskolában sehogy se sikerült összekaparni a tervezett létszá­mot a nyári építőtáborra. S ak­kor az igazgató így „agitált”: Addig nem adja ki a bizonyít­ványt, míg nem lesz elég jelent­kező! Itt az igazgató szobájában pi­ros zászlók sorakoznak a szek­rény tetején a munkatáborok közötti versenyben elért ered­ményekért. Az idén is sokkal többen jelentkeztek, mint amennyi mehet. S chlachta István igazgató mondta: — Nekünk itt nem kell szervezni, agitálni, szorgalmazni a gyűléseket. Segítünk, ha kérik a gyerekek, de nem szólunk be­le, ha rendben mennek a dol­gok. Az ifjúság szervezete a KISZ. Érezzék is, hogy valóban az övék... A KISZ rendezte például a Tanácsköztársaság emlékünnep­ségét. Természetesen meghívták tanáraikat is. A műsor szép volt, színvonalas volt. De akadt néhány rendetlenkedő a hátsó sorokban. Az igazgató, a tanácsadó ta­nár citálta maga elé őket. Vár­ták, mit tesz a KISZ. A vezetőség kihallgatta a 4 főkolompost és írásbeli figyel­meztetést adott nekik. A z ember azt hihetné, a gyerekek örültek, hogy ennyivel megúszták és nem lett belőle osztályfőnöki megrovás. Szó sincs róla. Más­nap ijedten futott az egyik szü­lő az iskolába: FO&ÄK Most a bal hármas zápfoggal járok az SZTK-ba. Lám, Ervin is itt ül a váróhe­lyiségben, még a jobb felső szemfogidők­ből ismerem. Keserű a képe, kezét az ar­cához szorítja. És bizony esze ágában sincs már szemét legeltetni a sorstársakon. Most nem súg neki a szíve. Akkor, a jobb felső szemfog-ügyem ide­jén, egyedül én ültem itt derűsen cigaret­tázva, annak a gyakran tapasztalható je­lenségnek a jóvoltából, hogy a fogászat küszöbét átlépve, egyszerre kiállt a fogam­ból a háromnapos fájás. És rajtam kívül csak ezen a hullámos hajú, rokonszenves fiatal mackón nem látszott a szenvedés. A szeme ugyan izgatottan csillogott, de ké­sőbb kiderült, hogy nem a félelem, hanem a reménység miatt. Látszott, hogy valami ki kívánkozik a fiúból. Ahányszor futólag rápillantottam, el akarta fogni a tekinte­temet. Végül mellém húzódott a pádon, megszólított. — Talán nem is kezelésre tetszett jönni? — Hát mi az ördögért? — Mert én nem azért járok ám ide — közölte cinkos mosollyal. — Hanem ugyan­azért, amiért szeretek a mozik előcsarno­kában is várakozni. Két jegyet veszek, és úgy nézelődök partner után. De az rossz hely, pocsék hely. Moziba mindenki a pár­jával megy. Tetszik tudni, nálunk, tetőfe­dőknél almás ám a szaktársnő. A legény­szálláson se látni őt. Ne adj isten hát, hogy valamire való ismeretségre szert tehessek. Egyébként, ha megengedi... — Ekkor mondta meg a nevét, amiből csak az „Er­vint” tudtam megjegyezni. — A tippet tu­lajdonképpen a Handzel szakinak köszön­hetem. Az injekciónak még a gondolatá­tól is hideglelést kap az öreg, hát idekí­sértem múltkor a rossz fogával. Akkor lát­tam, ez jó hely. Itt sokáig üldögélnek a pacik, és szívesen tárgyalják egymással a fogfájásukat. Azóta eljárok ide. Már a har­madik estén súgott a szívem: itt az igazi! Most éppen bent van. Majd tessék meg­figyelni, ha kijön. Jó kiállású, helyes, ked­ves, éppen nekem való. Az idegkezelt fo­gáról mindent tudok... nagyon édes kis fog... de őróla is már annyit, hogy Erzsi a neve, meg hogy hol fordul be hazafelé. Mihelyt először belépett, beszédbe ele­gyedtem vele a fogakról. Amikor kijött, bezengtem, hogy én is most végeztem, és érdeklődtem, mi volt a kezelésén. Ugyan­ez történt két nap múlva. A körútig min­dig az ő fogáról volt szó, a Körúttól addig, ahol befordul, az enyémről. Persze én ugyanazt mondtam más szavakkal, amit ő, mert hisz én nem kezeltetek. Igen, eddig még csak a fogakról beszélgettünk. De ma. .. ma elkészül a kezeléssel, hát én is felkészültem, hogy vasárnapra táncolni hí­vom. Tessék majd véleményt mondani ró­la, ha kijön, csak egy hunyorítással. Mert én határoztam. Végszükség esetén a ko­moly szándékoktól sem zárkózom el... Egyre kényszeredettebben hallgattam a kitárulkozását. Mert a szemfogam megint nyugtalankodni kezdett, mintha valami izegne benne, s attól kis áramütések érnék az állkapcsomat. Ez a fiú még boldogságot mer hajhászni itt, ahol szenvedő emberek keresik a nyugalmukat! Felpattant az ajtó, és Ervin felugrásán, villanó tekintetén láttam, Erzsi az, aki kilép a rendelőből. Egy egyszerű, rokonszenves, üde fiatal lány. Ennél jobbat Ervinnek az SZTK-ban receptre se írhattak volna fel. A fogam rosszindulatú viselkedése ellenére megszó­lalt bennem az együttérzés. Kedves fiata­lok! Milyen szép is ez! Az is cenk, aki irigykedik rátok! Elvégre nemcsak házi­bulin meg munkahelyen születhetnek sze­relmek. A fogászaton is! Miért ne? Éppen elismerően akartam hunyorítani, amikor valami számításon kívüli dolog történt. Sokan szoktak várakozni, ezúttal arány­lag kevesen voltunk. Az asszisztensnők gyakran unottan szedik össze a beteglapo­kat, most azonban a szívbemászó Erzsivel együtt egy lelkes asszisztensnő lépett ki a rendelőből. S miközben Erzsi tekintete kí­váncsian szántott végig a váróhelyiségen, és örömmel állapodott meg Ervinen, az asszisztensnő szeme is megakadt a fiún. — Ne éljek, ha nem másfél óra óta lá­tom magát itt ücsörögni — kiáltotta az asszisztensnő. — Hogyhogy nem került sor­ra még? Az igazolványa? Be sem adta még? Ide tartozik a mi rendelőnkhöz? Hadd lám! A fiú elsápadt. Megzavarta az erélyes fellépés, a kérdések özöne, de méginkább attól való félelme, hogy fortélya leleple­ződik Erzsi előtt. Vesztére elővette igazol­ványát, s az asszisztensnő amint belepil­lantott abba, már karon is ragadta. — No, jöjjön velem, maga gyámoltalan... — De... — Ervin Erzsire nézett, és a homlokán megjelent egy verítékcsöpp. — Én... — Hát persze, csak menjen... — lehelte Erzsi. Mondhatott mást? És Ervin mögött becsapódott az ajtó. A lány arcáról-" olvasni lehetett. Ma hát nem egyszerre végeztek... Elszakadt a kapcsolat? Erzsi elindult, de láthatóan té­továzott, engedhet-e a büszkeségből? És úgy döntött: engedhet —, mert visszalé­pett az ajtóból, és helyet foglalt. Megkísé­relte, hogy a végzettéi harcra keljen. Én azt hittem, ez elég. Megvárja! Nem veszí­tik el egymást! Természetesen elmegy tán­colni vele! Csak akkor vettem észre, hogy izgalmamban elfelejtettem beadni a lapo­mat. De fogam abbahagyta intrikus műkö­dését, semmit se bánva gyönyörködtem a fordulatban. Ervin negyedóra múltán kioldódott nyak­kendővel, izzadságban úszva került elő. Az eléje lépő lányt észre se vette — azon való nagy igyekezetében, hogy kiköpje a tám- p>ónt az érzéstelenítéstől élettelen ajkai kö­zül. Feldúltan indult az ajtó félé. Az asszisztensnő utánaszólt. — Aztán ne felejtse, még négy fogát kell kihúzatnia, mert baj lesz! Ettől Ervin vak dühvei rontott le a lép­csőn, és egy pillanat alatt nyoma veszett. — Hát igen. Ember legyen az, akinek ilyenkor mást súg a szíve. Földes Péter — Jaj, igazgató úr, csak nem csinált valami nagy disznóságot a fiam?!... Merthogy nem az iskola, hanem a KISZ büntette meg! Mester László Csősz István szalkszentmártoni iskolaigazgató — Mit tud mondani Csősz elvtárs az iskola tornaterem- gondjának megoldásáról? — Sajnos, semmi jót. A Pe- tőfi-házban a régi kocsma és mészárszék helyiségét át tud­nánk alakíttatni tornateremmé, anélkül hogy a műemléki jel­legét megsértenénk. Hat év óta húzódik az ügy. A Műemlékvé­delmi Bizottság nem enged az épülethez hozzányúlni. Persze, ők sem nyúlnak hozzá, így az idő csak eszi az épületet és mi sem tudunk mit kezdeni tornaterem nélkül. Gyerekeink igen szép eredményeket érnek el járási és megyei versenye­ken. És nincs tornatermünk. — És a tanteremhiány? — Volna két használható he­lyiség, 10x6 méteres és 6x4 mé­teres. Ezekből két tantermet le­hetne csinálni. Terveink meg­vannak, de 107 ezer forint kell hozzá. Most a pénz után kuta­tunk. Remélhetőleg meglesz és ekkor hosszabb időre megoldód­nak tantermi gondjaink. Ha nem is egy helyen, de minden osz­tálynak lesz osztályterme, Nincs itt semmiféle titok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom