Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-16 / 114. szám
iohannes R. Becher: Összhang Akkor sikerül legjobban a versem, Ha testi munka kíséri. Eredményesebb a szellem, Ha testemet is foglalkoztatom. Burgonyahámozás közben Felötlenek bennem strófák, Dalolva takarítom A szobát. Egy kis gyomlálás Egyensúlyban tartja versem. Kapálás a kertben jót tesz Képeknek, hasonlatoknak. Távolugrás elől menekül a séma És a súlytalan fél a Súlyemeléstől meg a súlylökéstől. Úszás után Az íróasztalhoz kívánkozom, Hogy írás közben pihenjek. Ha megpihent a testem Üj mozgásra vágyom és a Kötélugrásban gyakorolom magam. Rímeken töprengek a gyalogtúrán, Ritmusok születnek, ha vitorlázom, így váltom valóra Kiteljesedő életem. Egymásból merít pihentető Erőt test és szellem, ízlelve Eljövendő nemzedékek Emberi Tökélyét. Boldog Balázs fordítása 1. P. fl. Defares (Surinam) Hír a dzsugel Szent menedék: Hív a dzsungel. Csendje álnok, szaladj, fuss el! Harc és halál leselkedik. A rémület ion körül itt. Fiatal, öreg együtt jár, a táncban a férfi asszonyt talál. Nem kincs, mámor: szenny, pusztulás. Keress menekvést, keress, kiálts! Keress és keress, jó a béke — megfizetsz csurranó vérrel érte. Fordította: Bán Ervin Bárány Tamás—Viski András —Dalos László közös műve, A fiam nem a lányom című zenés vígjáték ékesen bizonyítja, hogy nem elég a hangulatos és jó téma, ha a mese nem társul megfelelő darabszerkesztési megfontolással, nem születhet teljes értékű siker. Bárány Tamás zenés vígjátéka egy ódivatú mamát állít az események középpontjába, akiben még nagyon is elevenen élnek a múltbeli családi előítéletek, az illúziók a jó házasságról, amelynek az előfeltétele a hozomány. A darabban többször is hangsúlyozzák, hogy 1965-ben — s nem valamikor a régmúltban — játszódnak az események, illett volna tehát már ezért is dramaturgiailag, félreérthetetlenül indokolttá tenni a mamának ezt az idejétmúlt rigolyáját, s oly módon tálalni az eseményeket, hogy ne érje teljesen váratlanul a közönséget a mama szentenciája: a leendő menyecskét csak akkor hajlandó házába fogadni, ha tisztes hozományt visz a születő házasságba. Sajnos, a derűs pillanatokat egyébként sem túlságosan bőven osztogató vígjáték a téma színpadi megformálásának eléggé lehangoló zökkenői, tökéletlenségei következtében szinte teljes egészében úgy pereg le a néző szeme előtt, mint egy eléggé önkényesen felállított tétel nem elég meggyőző bizonyítása. Nem hisszük el, mert nincs előkészítve — sok minden egyéb mozzanat mellett — miért gondolkodik ilyen ódivatúan a mama. Az indokolás nélküli alap- konfliktus mellett az is kissé szokatlannak tűnt. hogy egy divatos fürdőhelyen, egy motelben — állítólag zsúfolásig megtelt szobákból egyetlen lélek elő nem jött egy éjszakán és egy teljes nappalon keresztül a néhány szereplő kivételével, aki pedig úgy, de úgy unatkozik az üres színpadon. Fel kell említeni azt is, ami már tulajdonképpen a rendezés bizonytalanságát mutatja, hogy az előadás elég erőteljes stíluskeveredést mutat. Hol a musical harsányabb színei, hol nagyon is szentimentális operettelemek, hol pedig jól felvetett, de laposan befejezett vígjátéki ötletek és ennek megfelelő hangulati hullámzások kerülnek a felszínre. Az egyes témarészletek átmenetei mesterkéltek, elnagyoltak, így a három felvonás alapos zökkenők után halad a befejezés felé. A néhány meglepő és mesterségesen is meghökkentőre alakított fordulat kedvéért (például, amikor kiderül, hogy a két jóbarát ugyanannak a lánynak udvarol, vagy amikor rádöbben a néző, hogy a hirtelen betoppant látogatók a harmadik felvonásban nem a várt após és anyós stb.) lényegében feláldozta a szerző az egész darab folyamatosan egységes hangulati kialakítását. Mónos Attila rendezése pedig nem tudta eltüntetni, sőt inkább talán hangsúlyozta a nem megfelelően összeillesztett jelenetsorok közötti döccenőket. Nem szívesen írom le, mert általában üres udvariaskodásnak tűnne — de ez esetben nagyon is igaz —, hogy maga az előadás, a kellemes, hangulatos, jól megválasztott színészi munka föléje nőtt a darab értékeinek. Általában féligazság csak az ilyen megállapítás, mert hiszen egy darabot tulajdonképpen nem íenei jouoan játszani, mint amilyen. Itt azonban a színészi egyéniség kibontakozásának, a kedves egyéni ötleteknek köszönhető nagyrészt, hogy az előadás — nem egy esetben — gyengeségei ellenére is harsány derültséget keltett a nézőtéren. A szereplőgárda még akkor is egy jól összehangolt együttes összjátékát mutatta, amikor ezt az egységet bizony eléggé nehéz volt érzékeltetni. Akárkit említünk a szereplők Füge .Tani titkos költő és író, éppen egyik nagyhatású versét szavalja az irodalmi lap fiatal munkatársának. (Józsa János és Vetró Margit.) Címképünkön: Balogh Rózsa és Józsa János, az előtérben Schweiz András, Vetró Margit, Pathó István és Komlós József az első felvonás egyik mulatságos jelenetében. (Tóth Sándor felvételed.) megformált, meleg lírával színezett alakítását, Vetró Margit áradó jókedvű, dinamikus játékát, Pathó István szimpatikus egyetemi tanársegédjét, vagy Schweiz Andrást, aki ismét bebizonyította milyen otthonosan mozog a vígjátéki színpadon — egyforma elismeréssel kell beszélnünk róla. Mint ahogy Józsa János, a félreismert alanyi költő, Füge Jani szerepében, Sülé Géza, mint szórakozott lakó, Komlós József, mint hangulatos, kedves amatőr feltaláló, Mojzes Mária, mint előítéleteihez makacsul ragaszkodó mama — a legkitűnőbbet igyekezett nyújtani. Jól megformált, alig néhány perces alakításában is teljes értékűt nyújtott Szalma Sándor és Borbíró Andrea. Kitűnő volt Kuppán Ferenc, valamint Galambos Rika. Csinády István díszletei köny- nyed és elegáns vonalvezetésükkel érdemelnek elismerést. Jól sikerültek Márton Aladár jelmezei és Borbíró Andrea koreográfiái. Néhány szót a zenéről és a zenekarról. Viski András számai nem emelkedtek a nagyon is szokványos táncdalok színvonala fölé, Dalos László versei sem nagyon voltak alkalmasak arra, hogy még a műsorfüzetben is megörökítsék őket. A zenekar ráadásul nagyon is mérsékelt kvalitásokkal szólaltatta meg a nem túlságosan jól hangszerelt kísérőzenét. Csáky Lajos || áram húsz év körüli fiú ■* caplatott az iszonyatos sárban a falu felé. Libasorban ballagtak egymás után, elöl és hátul egy-egy hosszú, középen egy alacsony fickó. Nem kerülgették a sarat, minek is válogattak volna benne, hogy hova lépnek. Sártengerré vált minden, az ördög öreganyja se látott még ilyen januárt, ilyen Pál napot. A középső meg is jegyezte a mindent beborító ködre célozva: — Pál fordul köddel, ember hal el döggel. — A mögötte ballagó, atléta termetű rámordult. — Nehézséggel hal el, nem döggel, belefullad inkább ebbe az átkozott latyakba. Jobb lenne, ha a lábad elé néznél, mert nem szeretném édesanyádnak azt írni, hogy a drágalátos, kettéfűrészelt óriás fia beleveszett a pocsolyába. Hangjában egy kis sértődöttség bujkált, aminek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy őt is Pálnak hívták. No meg aztán kinek van kedve sarat taposni a tulajdon nevenapján? Neki semmi esetre sincs, annyi szent. Azért is mérgelődött, mert még nem jött csomagja, pedig ilyenkor az „öregjei” mindig kiszoktak rukkolni a küldenivalóval. EH is határozta, hogy bemegy a postára, ahogy a faluba érnek. Meg kell jönni annak a csomagnak, máskülönben, hogy rendez igazi jó Pál napi vacsorát? Ezek a bácskaiak úgy „kivannak” a disznótoros dolgaikkal, hát meg akar ja nekik mutatni, hogy a Bakony alján sem korpaciberén élnek az emberek. Csak jönne meg a csomag, gondolta magában, és akkorát sóhajtoc“; hogy az előtte ballagó csöpp emberke fejéről majdhogy le nem fújta a szőrmesapkát. Semmi sem tart örökké, a sártaposás sem, végre rátértek a falu új betonjárdájára. Gyerekfej nagyságú kölöncök repültek le a csizmákról, ahogy odarugdosták a betonhoz a sarkukat. A postánál megálltak. — Várjatok, bemegyek a csomagomért — mondta, de magában hozzátette: — ha van. — Hallotta a rádióban, meg olvasta az újságban, hogy arra őfe- léjük, a Dunántúlon, nagyon betyár idő \volt az elmúlt napokban, hófúvás, vihar, közlekedési akadályok. Azért csak bizakodott. Itt kell annak már lenni. Egészen biztos, hogy itt is van. A postáskisasszony már ” akkor összecsapta a kezét, mikor Pali még csak hosz- szú, ádámcsutkával tisztességesen ellátott nyakát benyújtotta az ajtónyíláson. — Jaj istenem, de jó hogy jön Palika, már telefonáltam ki a gazdaságba, de ott nem tudták, hogy melyik üzemegységben van. Jöjjön be, mert akkora csomagja van, hogy meg sem tudom emelni. Méghozzá egy nagy demizson is ráadásul. Mi lesz maguknál mondja, lakodalom? — Dehogy lesz lakodalom, Évike, kérem — pirult bele a gyanúsításba — csak egy kis névnap, az is csak olyan zártkörű. Mindjárt kiszólok a többieknek, hogy jöjjenek be segíteni. Már nyújtotta is ki a fejét az ajtónyíláson, és akkorát rikkantott, hogy az ereszen tollászkodó verebek eszüket vesztetten rebbentek szanaszéj- jel. — Gyertek be srácok, segítsetek, itt van a csomag! Üjjongó diadallal vitték a fonott kosarat és a demizsont. Barlanglaké őseink vihették ilyen túláradó örömmel az elejtett vadat hazafelé. Csak azért nem perdültek diadalmi táncra, mert három ilyen jövendőbeli mezőgazdasági szakembernek mégsem illik az utcán bo- kázni. Mert ők hárman — a mindig vidám „Triumvirátus”, ahogyan az állami gazdaság igazgatója nevezte őket, ha jó kedvében volt — azok voltak. Pali mezőgazdasági gépész- technikus, a csöpp legény, Zoli állattenyésztő, a másik hosszú meg kertésztechnikus. Együtt laktak özv. Kása Mártonnénál, akinek védőszárnyai alá a fő- agronómus ajánlotta be őket, meghagyván Kása néninek, hogy úgy testi, mint az erkölcsi karbantartásukról gondoskodjon. Mivel Mari néni, néhai Kása Márton bácsin negyven kemény esztendeig gyakorolta az ily irányú felügyeletet, nem esett nehezére a három nagyreményű ifjú karbantartása sem. Most is haza igyekeztek, alig várták, hogy már ott legyenek. A tanácsháza előtt két emberbe botlottak. Az egyik ötven év körüli, százhuszas mellbősé- gű, bikanyakú ember volt, a másik keszeg, fakószínű, mintha a természet sajnálta volna róla a festéket, még a hajának, meg nyamvadt bajuszkájának sem volt színe. — Hova mentek gyerekek, vigyázzatok, meg ne szakadjatok — dördült rájuk a bikanyakú. I erakták a csomagokat, sor“ ra lekezeltek a két emberrel. Az, aki megszólította őket, Pali főnöke volt, a gazdaság főgépésze. Kiváló szakember hírében állt megyeszeirte, azt szokták mondani róla, hogy amit Busi Balázs nem tud a mező- gazdasági gépekről, azt nem is érdemes megtanulni. A nyeszlett ember a tanács- titkár. Ö meg arról volt nevezetes, hogy még az aggastyánokat is képes volt fellelkesíteni a községfejlesztés érdekében. Tekintet nélkül hajlott korukra, ásót, kapát ragadtak, ültették a fákat, parkíroztak, vagy éppenséggel árkot ástak a vízvezetéknek. Mondták is róla a faluban, hogy a római pápa csak azért nem teszi ide át a székhelyét, mert a titkár elv társ még azt is megdolgoztatná. Pali kapott az alkalmon: — Balázs bátyád és titkár elvtárs, ha meg nem sérteném magukat, meghívnám egy kis jó dunántúli disznótorosra, meg egy pár pohár móri borra. Tetszenek tudni, a nevem napja van — és szégyellősen pislogott a járda mellett heverő csomagra, meg a demizsonra. — Nézd Palkó fiam, engem azzal nem lehet megsérteni, ha meghívsz, esetleg csak azzal, ha keveset adsz az enni- meg innivalóból. Hanem tudod — hátratolta kucsmáját és megvakarta kopaszodó üstökét —, az asszony, Sárika nénéd, hazavár jó tejfeles, túrós csuszára. Mindegy na, azért egy kicsit bemegyünk, hadd lássuk, mit tud az s móri! Együtt indultak, most már öten i Kása néni rezidenciája
