Petőfi Népe, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-11 / 86. szám
(Betéiiózák Vergődik a táj, mint a tenger s rémült hánykolődása mnr-már parttalan az űdörgésszcrú szélverésben állok magam. Fölém hajlik, időnként szinte rámdől, majd visszaugrik a vad nyárfasor nyers földszag csapódik az arcomba »záatanak valahol* herseg az eke éle, szakadoznak a gazok, a giliszták, tavalyi gyökerek s a gépek tántorgó, lila füstje alatt a barázdák újra felfénylenek. Hányszor küzdöttünk e szürke tengerrel, a barázdál- rengetegével hányszor szembe szál ltunk, por marta bőrünket, fogaink között homok csikorgón, eső verte a hátunk. Kivont kardokkal támadtak a szelek ránk, védtelenekre és nem voit pihenés, az ágyakat áldó nyugalom nem jöhetett el csak ha éjszakává vénült az este. Ó lüktető barázdák, ezerszer feltört rögök tudnátok e vallani arról, ami sok szívben eleven sebként még nagyon fáj emlékeztek-í még, mikor ostorcsapásoktól, káromkodásoktól zengett fel az elvadult táj. Tudjátok-e még, melyik hová tartozott közülctek, ki veit a „gazda”, aki élet-ha’ái harcot vívott e mezőkön az üvegszemű nyomorral, s itt halt meg egy inas akácra felakasztva. Addig, míg ezekre emlékezni lehet, én nem tudok langyos lírába merülni, nem terít le a hizlaló nyugalom eszméim szuronyait a józan lázadás köszörüli. Kihívás akarok lenni, ringbe lépő ellenfele a nyomornak, butaságnak, mint a barázdák olyan eleven seb, ami a gyógyulásért fáj csak. A tisztulásért ég, lüktetése azért szaporább, erősebb naponta azért ver hevesebben a szív füszál-remegésű, gondok rácsaira feszített dobja. Azért aég keményebben a szél is a fák hajlongó szolga-serege azért lázad, hogy ne feledjem a földszínü arcokat, a zsellérek húsából épült barázdákat. Hogy ne feledjem ezt a nyers, szinte barbár szagot, ami liánként tart itt megkötözve, trog fölöttem a rémült nyárfasor vergődik menny dörög ve. Gál Sándor 1 Minden tavasz Minden tavasz új dalra indít, elönt a színek áradása, bársony vetések futó zöldje — mint mély tavak — fent kék egekkel, kócos kis felhők némasága, hóka napfény — zizzenő szélben, rügybontó ágak és barkák hamvasan, fehéren. Minden tavasz új dalra indít, s minden tavasz más, mint a többi, szeretném egyszer valamennyit — mit átéltem — csokorba kötni. Minden tavasz újabb reménység, az újrakezdés csodás kincse, kétkedéseink temetője — s kudarcainkat feledtető szép vágyaink honába nyit be ... Ki hinni tud jó emberséggel, ilyenkor szárnya nő s magasló csúcsokig ér fel. Minden tavasz új dalra indít és halk vigyázó figyelemre, hogy az áradó, tarka zsongás a mélységeket el ne rejtse. F. Tóth Pál VAGY Valahol ott, a poros, régi úton talán kivirágzott egy bodzabokor már, hogy fényesebb legyen a táj. Látni szeretném: ballag-e ott a bodzabokornál szatyorral a kézben álmaival egy mezítlábas fiú? Ó, ez a messzire-tűnt vidék: (a dűlők, virágok, kocsinyomok, illatok, fáradt céltalanság) ha intene egyszer így alkonyidőr mikor a napi gondoktól a lélek pihenni az emlékekhez tér meg: hogy’ futnék oda hozzá elsuttogni sok gyűlt panaszt, örömet ne.. jn, __________________, Varga Mihály Tö rténetek József Attiláról Hömpölygő, szürke sár. Mint a valóság, nehéz az ázott kavics. Csikordul, reccsen az izom érdes a rándulása is. Bordánk, csigolyánk pendülő acélváz, — így kötődünk az anyaghoz. S szavunk a hörbölő gépek, gumiszalagok lucskos pördülésétől hangos. Ha élne, ma, április 11-én lenne 60 esztendős és velünk együtt ünnepelné a felszabadulás évfordulóját. De nem lehet közöttünk a költő, mert egy embertelen kor a halálba üldözte. Életét és életművét mindjobban ismeri a proletár utókor, ahogyan ő maga megjövendölte. József Attila ma a legnépszerűbb, legolvasottabb költők egyike. Születésnapján ünnepeljük a magyar költészetet, amely nagyon sokat tanult tőle és amelynek legjobbjai az ő eszméit tűzték zászlajukra. Ma, 60. szülésnapján irodalomtörténeti értékelés helyett legyen szabad közelebb férkőznünk hozzá apró történetekkel, amelyekből elénk tárul a munkásosztály nagy költőjének élő alakja. Tudjuk, milliárd évek nyúlnak a káosz partjáig. Csillagnyi láva-Iötyögés, ami a forró mélyből előviláglik. ös-katian füstje dobta ki szívünket a meg nem formálható űrbe. Hömpölygő, szürke sár ezért folyik még kéz- és lábujjunk között. Gépeinkben a mágnes-szív, vastüdő ezért horog. Diadalát égig dalolná s közben feszül, pattan a lemez. Félig-kész még a világ, nem tökéletes Mint a hajnali szó, száll a cement pora. A lompos, tépett zsákot rángatja a szél tova. Fennakad a percek ágbogán, dermeszti fagy, áztatja víz. Csikordul, reccsen az izom, s ha beleroppan is csontunk: bordánk, csigolyánk, formába öntjük a masszát s ha látjuk, hogy épül a magasság, megcsillan arcunkon a nap. Hömpölygő, szürke sár. De íme, az értelem acélvázához köt vágra az anyag. Mi tudjuk már: az oszlopok micsoda súlyos jövőt tartanak. Térdig járunk a káoszban, testünket kavics zúzza s mindig szilárdabb sugarak tapadnak homlokunkra. Hatvani Dániel Tavasz előtt Mert az embernek az a dolga, hogy munkálkodjék azon, ami jó. Indítsa el a gépeket, új csatákra. Indulok én is, téli göncöktől szabadulván, tágult tüdővel szívom be a ma és a holnap balzsamos levegőjét. Mert nem a varjak hozták, s nem a fecskék viszik el a telet! Antalfy István M akói diák korában József Attilát egy vasárnap meghívta élete első szerkesztője, Saltos Gyula, a hagymamet- ropolis kopott fényű kavehaza- ba, a Koronába. A Makói Friss Újság szerkesztője az ifjú költő első versének közlése alkalmából ünnepi ebédet, egy-egy fel kappant rendelt. Éppen elébuk helyezte a pincér az illatozó, finom pecsenyét, sünikor rájuk kocogott az ablakon keresztül közös atyai barátjuk, a fél világot bejárt Kesztner Zoltán, hogy — uzsonnára hívja meg őket. Mire megállapodtak az időpontban, és visszatértek asztalukhoz, József Attila kappan- ja eltűnt az asztalról. Erre az ifjú költő hangosan dicsérni kezdte az akkori, néhány asztallal odább ülő főispánnak, Purgly Emilnek — Horthy Miklós sógorának — ott lebzselő és száját megelégedetten nyalogató kutyáját a következőképpen: — Hü, kutya vagy! A gazdádra ütöttél... • 4 Literatúra című irodalmi folyóirat 1928. júniusi számában olvashatjuk: József Attila, akinek Nincsen apám, se anyám című kötete néhány napon belül hagyja el a sajtót, azok közé az egészen fiatal költők közé tartozik, akik már első versükkel szerencsésen megtalálták a hangjukat. A népdal könnyed közvetlenségével énekli ki magából a szociális nyomor kínzó nyugtalanságát és valami sajátságos bájjal találja meg azt a bizonyos ritmust, amely nyomban megfogja az olvasót. Új könyvében, amely az előzőknél is közvetlenebb, a szegény emberek kis bajait énekli meg minden művészi rutin mellett oly szívhez- szóló egyszerűséggel, hogy egész bizonyosan sokan fogják szeretni. * A mikor megjelent Tiszta-‘“-szívvel című verse a Szeged című lapban, az ifjú költőnek rontott a Szegedi Friss Hírek ismeretlen újságírója, s a forradalmi versremeket „az erkölcsi pornográfia versfaragási műveletienségével erkölcsiig súlyosan kifogásolható, négy- strófás, rímbe szedett mázol- mány”-nak nevezte, és ügyészért kiáltott. Nem lett ügyészségi ügy ebből, csak Horger Antal professzor rendelte magához tanítványát, az ifjú költőt, és két tanú jelenlétében kijelentette, hogy amíg ő él, József Attilából nem lehet középiskolai tanár, mert: — Olyan emberre, aki ilyen verseket ír, nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését... • IV agy Lajos és József Attila ’ című cikkében írja Agárdi Ferenc: József Attila rajongásig szerette Nagy Lajost. Az író is szerette a nála egy emberöltővel fiatalabb költőt, azonban elsősorban mint derék, kedves fiút. Nagy Lajos általában nem volt valami jó véleménnyel a versírókról. Számára sokáig csak Petőfi volt a költő, no meg Arany és Ady néhány versét tartotta valódi költői remeknek. — Ide figyelj Attila, milyen az átlag költői gyakorlat — mondta egyszer. — A költő nagyon szereti az almát, és az érzésének egy versben akar kifejezést adni. De nem talál megfelelő rímet. Habozás nélkü1 írja le tehát: Legjobb gyümölcs a rítok, Melyet nagyon szeretek. Nagy Lajos híres, jó sakkozó volt, hiszen egy időben, ifjú korában sakkmesternek készült. József Attila sem volt rossz játékos. Ha együtt sakkoztaK, játék közben ilyen tréfás verssorokat mormoltak: Eccer élünk, eccer élünk, Egy parasztot leccerélünk. * 17 gy nyáron Berény Róbert festőművész néhány hétre József Attila rendelkezésére bocsátotta öreg, budai házikóját. Egy délután Németh Andor ellátogatott hozzá. A költő őrömében azt sem tudta, mit kezdjen vendégével. Borért szaladt, szalonnát pirított. Később Németh Andort leültette a zongorához, hogy játsszon Bartókot neki. A Medvetáncot és újra a Medvetáncot, Nem tudott betelni vele. Együtt dünnyögte, brummogta a zongorával. Pár nappal később József Attila elhozta Németh Andorhoz a Medvetáncot és a Kanászt... * József Attila a Szép szó című folyóiratot szerkesztette és, főleg a Japán-kávéházban tanyázott. Egy este, éppen könyvnap volt, hazafelé tartott egyik barátjával, aki panaszkodott neki hogy rosszul fogynak a könyvei. Nem megy semmi, öregem — mondta a barát. A költő megállt az egyik sátor előtt, ahol a munkások bor tották a pavilont. Az egyik éppen a vállára vette a ponyvát hogy elvigye, mire József Attila rámutatott és derűsen mondta — Látod, a ponyvát, azt viszik. .. Szilágyi Elek; József Attila. Révész Tibor
