Petőfi Népe, 1965. április (20. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
' .-':'-":^;--í. ? -y :i'M v Dunav»c$*i'' mim • ük s».Mert énnekem itt már a sír és vár édes álmodásra, Mert hogy népem immár nem sír, Törvény vigyáz szent jogára, Kossuth, Táncsics hagyománya.»** írta Vikár Béla, a Kalevala magyar fordítója, Dunavecse szülötte, Földet, jogot, szabadságot című, utolsó versében. A költemény 1945 nyarán íródott, Du- navecsén, néhány hónappal a község felszabadulása után. A nagy magyar műfordító, aki életének utolsó napjaiban visz- szatért szülőfalujába, nem tévedett, mert a község népének 20 év alatt nemcsak az élete formálódott át, de megváltozott az emberek tudata, kibontakozhatott alkotókészsége. Ezt a nagy átalakítást már a felszabadulás előtt megkezdte néhány derék ember, Péter Gyula, Kerti Lajos és Elblinger Béla, a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetének megalapítói. S a sokszor kemény, harcokkal terhes munka megtermetté gyümölcsét. Az emberek maguk gazdái lettek, s a község ma gazdagabb, mint valaha. A két, több mint hétezer holdon gazdálkodó termelőszövetkezet országosan híres baromfitenyészetet, kiváló zöldségkertészetet teremtett. A volt szegény, nincstelen parasztok ma már modern gépekkel, öntözéssel termelnek, váltják valóra a gazdagabb, boldogabb életet. Nemcsak a mezőgazdaság fejlődött, de az ezzel kapcsolatos nagyüzemek is kialakultak. A keltetőállomás közel egymillió kiscsibét juttat el évente a járás tsz-eibe és a háztáji gazdaságokba. A mezőgazdasági termények felvásárlására a MÉK átvevőtelepet létesített, s hogy a község asszonyai is találjanak munkát, megalakult a vegyesipari szolgáltató vállalat. A község is gyarapodott. Napközi otthont létesitettek, bővült a községi és tanyai iskolák hálózata, felépült a községi fürdő és a vízmű is. Űj otthont kapott a művelődés, a községi tanács, s most épül a már olyan régóta szükséges rendelőintézet ... Egy kis község életében húsz esztendő nagyon kevés idő. Ez az utóbbi két évtized mégis többet alkotott, mint az a so! évszázad amióta ott áll Duna vecse a vén Duna partján, megye északi csücskében. Gémes Gábor Nyugat felől ide látszik a fák között a Duna keskeny ezüstszalagja. A hatalmas kéttornyú templom ablakán át nyugalmas kertes házak karéjában a nyüzsgő főutca forgatagára esik a legjobb kitekintés. A távolban falvak: Foktő, Bátya, Úszód, Dusnok, a Dunántúl peremének apró községei integetnek. Szinte az egész kalocsai járás Duna menti fele itt tolong az ősi érseki város falai tövében. A föld mélyén Árpádok idejéből való nemzedékek nyugosznak, de itt a rohamos iramban fejlődő városban szinte napról napra érzékelni lehet a haladás lépéseit. S a kultúrák rétegeződésében ez a legfelső, az utóbbi 20 éves, fényes bizonyságát adja Kalocsa dolgozó népe életrevalóságának, sokoldalúságának. A legnagyobb vívmány kétségkívül az, hogy az elzártság falai leomlottak, szélesre tárultak az ablakok az egész magyar horizont felé. Üzemek nőttek ki a földből, mégpedig olyan számban, melynek elsorolására nem elég a legősibb munkaeszköz, a kéz tíz ujja. A valamikori zsellérek unokái, az uradalmi cselédek gyermekei modern gépeket kormányoznak, termékeiket a világ sok táján is ismerik. És az élet is színesebbé, sokoldalúbbá vált. A község — vagy inkább város — fejlesztésnek olyan adatait sorolják a városi tanácsnál, amelyek elké- pesztőek. 1955-ben még 70 ezer forint szolgálta a fejlesztés céljait, az 1964-es költségvetésben ezen a tételen 10 986 000 forint áll. 1938-ban kivételes helyzetnek számított az, hogy a rendkívül elmaradott úthálózattal rendelkező járásnak száz kórházi ágy állott a rendelkezésére, ma pedig 520. Most avatták fel az új tbc-kórházat, hogy az utolsó rohamot indítsák belőle a feudális idők legrémesebb kísértete, a morbus hun- garicus utolsó maradványai ellen. A halálozások aránya 1938 óta 3,8 százalékról 1,08 százalékra csökkent. A paraszti nép, amely elsőrendű áldozata volt a szörnyű elmaradottságnak, ma már nemcsak a rétek ezer színű pompáját megelevenítő csodálatos népi hímzések alkotója, hanem saját sorsának kovácsa. Népi és nemzeti hagyományok tárházát őrzi a város, s ezekhez a múltbeli értékekhez gyűlik a mostani hétköznapok történelmének adatanyaga, a gazdagodó Kalocsa ma igazán emberré vált, szabadon élő népének szorgalmáról. Csáky Lajos — Adatok? Bármennyire so- katmondóak is, korántsem mondanak el mindent a felszabadulás óta megtett útról — mondja Horváth Pál vb-titkár. — A régi és a mostani költségvetés adatait azért mégiscsak érdekes összevetni. Tanácsunk legelső, 1950. évi költségvetése 846 ezer forinttal számolt, az idén pedig már több mint hatmillió forintból gazdálkodunk... ♦ — Még ilyet! Hogyan élhetnek akkor a szegény emberek?!... — ámuldozott Ságodi Mátéék (a férj állami gazdasági dolgozó) kolbásszal, sonkával, szalonnával teli éléskamrája láttán az Amerikából érkezett rokon, Ságodiné testvérhúga, aki immár több mint 20 esztendeje szakadt idegenbe. Az ő szemével aztán igazán mérhető a változás. A kinti propaganda mellett talán a hajdani otthoni szegénység is ösztökélhette rá, hogy a hazalátogatásra alaposan felkészüljön. A konzervek, vitaminok mellé bab is jócskán került az útipogy- gyászba — nehogy éheznie kelljen hazájában, amelyre alig- alig ismert rá. Széles, új utak, aszfaltjárdák, modem üzletek, ruhaüzem, ládagyár, csőüzem, AKÖV, gimnázium, 10 kilométer vízvezetékhálózat, korszerű közvilágítás, strandfürdő, parkok, ahol mindenki sétálhat (nem úgy, mint a régi, grófi tulajdont képező körülkerített parkban). S folytassam-e a felsorolást, az adalékokat a felszabadult község 20 éves fejlődéséből? Talán többet mond ennél Tanka István, a nyugdíjas AKÖV-menet- irányító: — Ma már nincs régi értelemben vett szegény ember nálunk. Mintha a filmvásznáról lépnének elő, olyan jól öltözöttek a nők... És a sok helyi autó-, motortulajdonos. Persze, elégedetlen ember mindig volt és lesz. De tessék bemenni akármelyik boltba és figyelni, hogyan vásárolnak az emberek! Itt, a szomszédban van a bútor- raktár. Hát, kérem, akárhogy megpakolják, pillanatok alatt vevőre talál a legdrágább portéka is. Néhány perccel később az Éva cukrászdában a hajdani gyerekkor jutott eszembe, amikor egy piros kabátkás, hátitáskás kislány állt meg a pult előtt. Szelet Tibi csokit forgatott a kezében s máris nyúj tóttá vissza az eladónőnek: — Ez tejcsoki, én pedig a? igazi feketét szeretem, olyat k rek.., Tudtunk is mi valaha ily különbséget tenni?! Perny Irén Kedves, szépen ápoTt park fogadja a látogatót Kiskunfélegyháza közepén, a városi tanács épületének tövében. Vannak, kik emlékeznek még arra, hogy nem park volt a felszabadulás előtt, hanem egy sivár térség. A nép „Köpködő”-nek nevezte el. Több száz szegény nincstelen árulta itt naponta munkaerejét, várva, hogy majd csak megfogadja valaiki napszámba. Egy ízben Endre Zsiga földbirtokos átlumpolt éjszaka után társaival hazafelé menet megállt a köpködőn, s felfogadott néhány szerencsétlent. Megparancsolták nekik, hogy kaszálják a flasztert. Azon röhögtek naphosszat, hogyan suhantak a kaszák az utca kövezete felett. Az ízetlen tréfán a népnek nem volt kedve nevetni. Szétszéledtek messze földre munkát keresni. A földhöz ragadt félegyházi napszámost az ország minden részében meg lehetett találni. Most is sokfelé találkozunk félegyházi emberekkel, de nem mint az országút vándoraival. Jó néhányat találunk belőlük üzemek, vállalatok, intézmények, sőt kormányhivatalok élén. A 200 éves város pedig 1945-ben kezdte írni igazi történelmét. Amikor még nem voltak gépállomások, a kiskunfélegyházi parasztok az országban az elsők között alaíkítottak a földművelés gépesítésére társulást. A gép iránti érdeklődésük ezután sem csökkent, jelenleg 90 erőgéppel rendelkeznek a város termelőszövetkezetei. Közben 600 hold nagyüzemi szőlőt és 400 hold gyümölcsöst létesítették. Ennyit azelőtt 200 év alatt telepítettek. A szövetkezeti gazdálkodás fejlődésére jellemző, hogy az utóbbi négy évben megkétszereződött az egy tsz-tagra jutó jövedelem. A napszámosok városában az ipari munkások száma alig érte el a százait. Ma már nem kell vándorbotot ragadni. Munkát nyújt a Vegyipari Gépgyár, a Műanyagfeldolgozó Gyár, a Cipőgyár, a Toliüzem, a Vágóhíd, a Vegyesipari Vállalat és öt ktsz. Az ipari munkások száma meghaladja a hétezret, az ipar termelési értéke pedig az évi 700 millió forintot. Közikórház nem volt Félegyházán. Most 270 ágyas modem gyógyintézet áll a lakosság rendelkezésére. A magukra maradt idős emberekről 125 ágyas szociális otthonban, a kicsinyekről bölcsődében gondoskodnak. Vízmű nem volt. Ma már ezer lakásban folyik a csapból az ivóvíz. Gyönyörű strand épült, S nemcsak a város közepén levő park nyújt üdítő látványt. Tavasztól késő őszig virágágyaktól díszlenek mindenfelé az utcák, hirdetve Félegyháza lakosságának egyre szebb, virágzóbb életét Nagy Ottó p..*..«,,.«,..*. . ~ .. f , ?4 — Nem, még nem ülünk le, Petőfi bátyánk... Egy kicsit körülnézünk előbb. Olyan jó itt* maguknál, mintha otthon lennénk. .. Messzi útról jöttünk, de ebben a kis házban mindig elszáll a fáradtságunk... Még mindig megvan ez a hosszú szárú pipa? Milyen jól szelei, csak úgy piroslik a parazsa. A keresztelőkancsó a falon... Érdekes érzés lehet belegondolni, milyen régen volt. Lassan másfél száz esztendeje. Itt áll a tömzsi asztal, a fényesre gondozott lóca, amott az öreg ágy, az almárium... Jól van, megvan a vén láda is a sarokban; csak éppen tyúkanyó nincs most rajta... Ez is különös: ír egy kedves verset a költő és még a tyúk is halhatatlanná válik általa ... Ebben a másik szobában kéziratok, verses kötetek... Örökszép szavak, dalok e tájról, ahol „a tanyáknál szellők lágy ölében ringatózik a kalászos búza. .— „tenyészik a bús ár- valányhaj, s kék virága a sza- márkenyémek...” — „Méneseknek nyargaló futása zúg a szélben, körmeik dobognak. A csikósok kurjantása hallik...” — Hogy már nagyon megváltozott a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe, Sándor bátyánk? Meg, meg, de ugyanúgy „mosolyog”, mint a költemények születése idején. Csak vidámabb a mosoly, mint akkor. Mert szabadságunk olyan végtelen lett, mint a rónák... De csak húsz esztendeje. Majdnem száz év kellett hozzá, míg Vác, Nagy- salló, Szolnok, Segesvár csatái után új zászlót lobbanthatott fölénk a tavaszi szél. A maga álmodta szó van ráírva, ragyogó arany betűkkel a vörös selymen: „Világszabadság!” — Milyen nagy ennek a szónak az ereje! Azért zarándokolnak ide, a Petőfi-házba húszezrek évente. Magyarok, olaszok, arabok éppúgy, mint oroszok, kínaiak, vietnamiak... Átélni, ízlelni a szabadságot... Megnézni, hogyan duzzad új szőlő az árva- lányhaj, a kósza, sivár homok helyén; mint váltotta fel a ménesek nyargalását traktorok zenéje, üzemek dübörgése... Látni, hogyan vált a kiskőrösi járás felszabadult népének dolgos keze nyomán ez a vidék az ország egyik legértékesebb mező- gazdasági körzetévé. Ahol például 1963-ban meghaladta a 380 millió forintot a felvásárolt mezőgazdasági termékek értéke. Ebből több mint 83 százalékot a szőlő és gyümölcs képviselt. Ez a táj adja az ország áruborának mintegy negyedét. Innen megy messzi országokba a piros meggy exportjának egyhar- mada, a kajszinak együzede... Olyan szépek, egészségesek, mint a lányok, akikről versedben dalolt, akiknek mosolyát ízes gyümölcshöz hasonlította Petőfi Sándor. Tóth István új történelme...
