Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-07 / 56. szám

#~',sak egy kis öreg csónak '-'‘volt, korhadó deszkákkal, máló festékkel az oldalán, s a bordáinál beszivárgó vízzel. A Duna vize már félig megtöltöt­te belül, a felső széléből alig tíz—tizenöt centi látszott ki, de időnként azon is átcsapták a szélkorbácsolta hullámok. A Duna csendesen folydogált, mintha évszázadokat hordozna a vállán nagy nyugalommal, s mit sem törődve a parton zajló életei, viharokkal. A két olda­lán morajló ágyúdörgéssel, a medrébe zuhanó vasakkal, híd­roncsokkal, s eltévedt puska­golyókkal. A csónakkal sem tö­rődött, pedig az hűséges volt hozzá ifjúkora óta, öregségére sem vált meg a kis öböltől, ahová megtért esztendő végén, halászat utolján. A gazdája egy vastag cölöphöz kötözte ilyen­kor, s rá sem nézett tavaszig. Ott kotyogott egy lehajtó fűzfa árnyékában, senkitől sem za­vartatva. Csak ha jegesedett a víz, lökték ki a partra, s ha olvadt, visszahúzták megint, ne­hogy kiszáradjon. Tavasszal megjavították, befoltozták, s bírta, ameddig bírta. Eddig még sosem hagyta cserben a nagy­baj úszú halászt, aki a partol­dalban lakott egy szalmatetejű házikóban. A csónak ott pihent most is, nem háborgatták a földi viha­rok. A közeli híd — amíg állt, sokan jártak rajta — odalát­szott, ha tiszta volt az idő. Most azonban vízbe lógott a szétron­csolt tömeg, s ember, állat, dü­börgő harci gépezet nem mehe­tett rajta túlpartról az innenső partra, vagy innen oda. A ví­zen azonban néha nekiindult egy-egy kétéltű jármű vagy páncélkocsi, s nagyokat csob­banva, dübörögve, sarat kavar­va, lomhán mászott le a part­ról. Kereszt virít az oldalukon, s ágyúcső mered a tetetjükön előre. Olykor átjutnak, de leg­többször elakadnak a folyam közepén, s nagy lyukkal az or- dukon merülnek el, temetőjük lesz az öreg Duna. Esteledik. Fényeket szór a magasba a túlsó oldali S tüzet csihol ideát a kunyhó lakója is, Szegő Mihály bácsi, a halász. Ilyenkor már nem szúr szemet a füst senkinek. Megfőzi az egész napi ételt, azután csak pi- henget, hátókat foltoz, és csit- títja a Fürge kutyát, nehogy ide csaljon hangjával valami csel­lengő németet, vagy magyar csendőrt. Mert azok felforgat­nak mindent, folyton szökevényt meg kémeket keresnek, mintha azokat csak úgy teremtené a Du- na-part. jeled a tűz a katlanban, bugyborékol a sűrű lé a bográcsban. Kását főz az öreg, hiába halász, halat már nem evett hónapok óta. Különben sem él-hal érte, de amióta ez a fránya német megült itt a Duna vonalán, rá sem bír a halételre nézni. Sok hullát visz a víz, ki óhajtaná meg ilyenkor a fo­lyamból származó eledelt. Krumplin, babon, köleskásán éldegél, s nem is unja. Csak az kitartson, amíg fordul valamer­re ez a világ. Hiszen majdcsak fordul, azt mutatják a jelek is, a fényjelek. Sokkal több tor- kolat-tüzet számol odaát, mint az innenső oldalon. Majdcsak átjönnek ezen a nagy vízen is valahogy, ha már a többi he­gyen, folyón nem volt nekik akadály. De szívesen is meg­mutatná nekik a gázlót, a se­kélyest, ha átmerészkedhetne hozzájuk. Az ott lám Dunave- cse, emitt Dunaegyháza, a temp­lom tornya nappal idelátszik. A két folyó közén már szabad az élet, a Tiszán talán már ha­lásznak is. Itt meg, Földváron, a német az úr. S közbül ez a folyó, ez a csöndes, lomha nagy folyam. Amely életet ad más­kor, de most hullákat cipel. Valaki jár odakint, a Fürge vakkant, lábdobogás, csoszogás. — Van ott valaki? — szól ki az éjszakába. Aztán egy árnyék jelenik meg az ajtóban. Katonaruhás ember. Fiatal. Se puska, se derékszíj, csak egy tarisznya van nála. Ugyan, ki lehet és mit akar­hat? Piros az arca, felhevült. Tán szaladt idáig. — Hát maga? Mi szél hozta ide? — szólt rá az öreg, s az csendes jó estét mormol, aztán fáradtan leül a sarokban álló sámlira. Tán kergették, vagy szökött valahonnan? Magyar katona, de a rangjelzése hiány­zik. Nem tiszt, inkább csak ti­zedes vagy őrvezető lehet. No, hadd fújja ki magát. 1/f ihály bácsi tesz-vesz, tó- rakja a kenyeret az asz­talra, aztán kanalat, kést vesz elő és tányért, bádogtányért, kettőt. Fakorongot rak középre és rá a kisbográcsot. Mellé te­lepszik. Szedi az ételt, fújja, kóstolgatja. — No, üljön közelebb. A katona húzódik. Nyugtala­nul jártatja a szemét, s kifelé) hallgatózik idegesen. — Ejnye, no, ne féljen, ide nem jön senki. Messzi vagyunk) az úttól. A fiú megnyugszik, a lócára j ül. szed magának, s enni kezd. Tisztességgel, illendően, pedig j tán falni szeretne. Beesett sá­padt az arca. — Mióta van úton? — Négy napja. —. Mészárol? — Pápáról. Gyalog. Mindig! csak éjszaka, nehogy... De | már nem bárom tovább. — Itt elmaradhatna. Nem! sokáig tarthat ez már. — Inkább odaát. Oda szeret­nék. Haza ... — Hogy gondolta, a vízen át? — Más út nincsen. — És hogyan? — Űszva, ha másképp nem megy. Jó úszó voltam. Az apám is halász, de tiszai. Nem félek a víztől. — Hideg. A görcs lehúzza az embert. — Hát! — No, egyen. És eszik a fiú. Aztán elbó­biskol. Megvackol neki, s nézi, milyen szépen elcsitulnak a vo­násai alvás közben. Hadd pi­henjen szegény. JJeggel a katona korán éb- * red. Csámborog, lemegy a vízhez, aztán futva jön fel. — A csónak! — Mi van a csónakkal. — Ugye jó még? — Ha megjavítják. A fiú elszontyolodik, nem sok biztatást érez az öreg szavai­ban. Hát persze, ez a kenyere, hogy is gondolhatott ilyet. Mihály bácsi rozsét szed az esti tűzhöz, aztán a ladikot né­zegeti. Kintebb húzza, megbil­lenti, fenékkel felfelé fordítja, ügyes, értő ujjakkal végigtapo­gatja. Faggyút, szerszámot hoz. Vékony forgáccsal tömíiá a nyílásokat. — Ez csak kis időre elég, de azért kitart bizonyosan — mond­ja félhangosan, aztán nem is törődik a csónakkal meg a ka­tonával tovább. Este vacsorázni hívja a le­gényt, -de az Csak turkálja az ételt. — Egyen, no. Ki tudja, mi­korra ér haza — s eléje tolja a kis bográcsot, A katona szeme felvillan, de nem szól. mintha félne elriasz­tani a titkos reménységet. Az öreg tempósan elmosogat, elrakja az edényeket, aztán megszólal: — Nézzük, no! — s kilép az ajtón. A fiú utána. A csónak szépen rásurran a vízre. Fogjad, öcsém! — szól rá Mi-! hály bácsi a bámészkodóra, s! evezőt ad a kezébe. — Azt; mondtad, halász fia vagy. Most' a szélén felfelé megyünk. Az-! tán a csurgással át. Ha szeren-! csénk van, átérünk, mielőtt. — s felfelé néz, mintha fohász-; kodna, pedig csak arra les,; amerről felkel majd a Hold. az öreg csónak alig cso- bogva, halkan fordul szem­be a parti füzesek közt búj- káló vízzel. Fürge kutya párat! utánuk vakkant, aztán bele­nyugvással bújik az óljába. A kis halászkunyhó is csendben meglapul az éjszaka sötétjében. Ha nem villognának távolban a vörösfényú torkolattüzek, azt hinné az ember, hogy béke van és alszik a világ. F. Tóth Pál Asszonnyal és gyerekkel Ismerős tárgyak társaságába térek meg nap nap után, Csavargástól kimarjult kedvvel, magánytól védve csupán. Körülvesznek a kérdések, szavak; rámzúg az öröm, mint tenger... Kiteljesedem fényben és csodában: asszonnyal és gyerekkel. A vándorlásban nem voltam erőtlen, vonat lépcsőjén lógtam, vígan vagy nyögve jártam az évek meredek útjait a csókban. Fénylő fagyok sebezték szívem, mely kattogva, sebesen ver. Együtt vagyok szép csillagaimmal: asszonnyal és gyerekkel. Hányódva napok kövei között, Szólok felhorzsolt ajakkal: • bár csapjon fel dala a mindenségig, kifullad, aki egyedül nyargal. Álmok légritka terében vérzik, kit sóhajtva ébreszt a reggel S hiába lázad, ha nem egészül ki asszonnyal és gyerekkel. De a nyüszítő nyugalom rolói mögé nem bújok mégsem, védnek szépszemű planétáim a fergeteggel gyürkőzésben. Én végetnemérö harcra szerződtem le az életemmel. S tudom már, én leszek a győztes, asszonnyal és gyerekkel. Hatvani Dániel KÉSZÜLŐ, SZÉP ANYASÄQ A szél beszél A szél beszél a fáknak, jó lenne hallani, mit mondanak az ágak lágy hullámzásai, s a vad szárnycsapások mit rejtenek s takarnak. A szél beszél a fáknak, rázza a hideg gallyat. Ideges hullámzással reszket a fiatal fa, vagy állni mozdulatlan, vagy röpülni akarna, de gyökerei tartják. Csak furcsa remegéssel reszket, megdől, csapódik, így beszélget a széllel. Aki a földből nőtt ki, marad a föld kötöttje, elszállni soha nem tud, csak reszket mindörökre, mert nincs nyugalma sem már. Hajlong a görbe ág, gally örökké mozdulatlan. A szél beszél a fákkal. Bényei József Meg ne karcoljátok, meg ne égessétek tüskeszárnyú hópihék. Gyűlő fényfüzérek meg ne igézzétek, csillogástok hiszi még- Részegedve lépdel kamaszlány hevével, elrántja a messzeség. Közeiét kerülje vásott suhanc füttye, tőrös, mérgezett szava, Útját ne álljátok vad reflektorlángok hívójel, autóduda, Mint a nyíl repüljön keljen át a tűzön meg ne sértse ostora. Ez a ködgomolygás rossz varázslat, rontás, megvakít a hófehér. Piszokszürkét, barnát szálai bevarrják, hetykén dudorász a kéj. Ajtó nyílik sarkig, térde megbicsaklik, kiáltása el sem ér! Szárnyak körbefognak verdesnek, csapódnak, téged, téged keresnek! A fiókok folyvást hallják ezt a hívást, ha fészkükből kiesnek. Gyászköreit rójja anyamadár ríva, s szólongat elveszettet. Harapós szél óvjon mint a jó komondor öltse éles fogsorát; Tükrös jég segítsen lányság elkerítsen, tiltson; eddig, ne tovább! Nézzetek rá: gyermek; Fészeköle sejtett birhbózó, szép anyaság! Hunyadi István Éjté.kor Az alvók álmát hideg szelek zavarják. Fáraszt az éj, mely el nem altat. Elgondolom, hányszor vár haza... É«5 hányszor vár hiába! Levelem jelzi néha néki: „Rohanás, gondok, harc az élet.’ De így van-e? Másként nem lehetne? Meg kéne állni olykor megpihenni... Fejem ölébe hajtani, mint a gyermekkor-ősidőben. Az óra éjfelet mutat. Lehet, hogy ő sem alszik .. . Keresi titkon azt a kisfiút, kit a világ ölelt magához, amint az évek elrohantak. Félelem ébred bennem legbelül: az enyémek is ily elérhetetlen messze mennek tőlem egyszer? Varga Mihály Weinträger Adolf; Asszonyok, A csónak

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom