Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)

1965-03-06 / 55. szám

1965. március 6, szombat

5. oldal

A győztes

* Tarthatatlan állapotok

Életrajzi adatai: Kádi Ilona, 14 éves, a Kecskeméti Zrínyi Ilona Általános Iskola nyolcadik osztályának tanulója. 0 lett a győztes az általános iskolások orosz nyelvű megyei versenyének. Nem kis dolog. Általános iskolai versenyeken mindig igen sokan indulnak, aztán a községi, járási, városi versenyeken egyre szűkül a szám, csak a legjobbak maradnak meg, majd a döntőn már Valóban csak az elit méri össze az erejét.

Róla azt mondják az ismerősei, hogy úgy beszél oroszul, mint magyarul.

— Igaz ez, Ilike? — kérdezem tőle.

Kamaszos, kedves vállrándítás:

— Nem is tudom, miind a kettőt nagyon szeretem.

— Mióta tanulsz oroszul?

— Csak az általános iskolában kezdtem és azóta tanulok. Orosz tagozatú osztályban, heti öt órában. Csak csütörtökön nincs orosz óránk.

— Nehéz volt a verseny?

— Nem volt könnyű. Nagyon felkészült mindenki, a döntőn lej fej mellett haladtunk, és ez volt az izgalmas. Egyik jobban tudott, mint a másik, aztán megint a másik tudott többet az elsőnél. Sokat kellett volna drukkolni —, ha van rá idő.

Magas, nyúlánk kislány. Elmondja, hogy1 zenét is tanul az Állami Zeneiskolában. Zongorázik. Hetente négyszer van, azután — mert nincs otthon zongorája — naponta gyakorol az iskolában egy-egy órát.

— Hogy futja mindez az idődből. Ilike?

Megint csak a kamaszos, bájos vállrándítás:

— Ügy osztom be. Szüleim mindketten dolgoznak, egyedül tanulok odahaza. Könnyen tanulok, mert az iskolában nagyon odafigyelek a magyarázatra.

Egy felesleges kérdés:

— Milyen a bizonyítványod?

— Tiszta ötös. Alig volt egy- pár négyesem eddig az iskolában. Az is régebben.

— Játék? Sport?

— Üsztam, versenyeztem is, de abbahagytam. Játszani? Arra sajnos, alig van időm. Az osztály háromnegyed részének van színházjegye. Színházba járok. Aztán meg a televíziót nézem. Attól sokat tanulok.

Igen, a televízió. Édesapja meséli, egy-egy vidám tv-darabnál Ilike akkorákat kacag, hogy a szomszédok is hallják. Mert nagyon vidám kislány a győztes.

— Mi szeretnél lenni? — kérdezem búcsúzóul.

— Hát egyelőre gimnáziumba

megyek, aztán érettségizni szeretnék. Persze, a gimnáziumban is szeretnék nagyon jól tanulni. Aztán?... Majd meglátjuk. Először tanulni kell.

Bizony, először tanulni kell. És Kádi Ilona nyolcadik osztályos tanuló ebben példát mutat társainak. Nemcsak a szorosan vett iskolai munkában, hanem a zeneiskolában és a gyakorlásban is.

Április 6-án lesz az országos döntő Budapesten.

— Nem drukkolsz, Ilike?

— Hát egy kicsit. De azér nekivágok. Talán sikerül.

— Reméljük, így lesz, ha nagyon akarod.

—h j—

Sajtóértekezlet a moszkvai fiimfeszsiválrói

Alekszej Romanov, a szovjet filmügyi állami bizottság elnöke Moszkvában sajtóértekezleten ismertette a júliusban megrendezésre kerülő 4. moszkvai nemzetközi filmfesztivál előkészületeit. Elmondotta, hogy a világ minden országát meghívták a fesztiválra. Minden ország egy teljes és egy rövidfilmet küldhet el, természetesen versenyen kívül még többet is bemutathat. A nemzetközi zsűri egy nagydíjat és 16 arany-, illetve ezüstérmet ítél oda a legjobb filmekért, forgatókönyvért, rendezésért, operatőri munkáért, illetve színészi alakításért. (MTI)

Bajén a Bokányi Dezső utcában sötét vörös kopott köntösében lapul ez a szomorú iskola. Felsővárosinak és Cigány-iskolának is mondják, mert ebben a negyedben lakik a bajai cigányság zöme; az iskola létszámának 12%-a cigány. De tegyük hozzá mindjárt: ezek a gyerekek nem tartoznak a rossz vagy a legrosszabb tanulók közé.

Az iskola szomorúan süppe- dezik a lapos házak között. Kissé távolabbra már modem lakóépületek hivalkodnak, onnan is idejárnak a gyerekek. 580 tanuló népesíti be ezt az iskolát.

Tíz tanterem van itt, 15 osztályban tanulnak a gyerekek. Csak éppen az első osztályból nincs párhuzamos osztály.

Ez Baja város legrégibb iskolája.

Elúszott a félmillió?

Az iskolaépület is, mint az ember szervezete, a korosodással kopik, gyengül. Tatarozásra szorul.

Itt aztán volna mit tatarozni.

Babity Mihály igazgató végigkalauzol az épületben. Közben elmondja, hogy nem is lett volna ,ítt semmi hiba, mert két esztendővel ezelőtt félmillió forintot kaptak az iskola teljes felújítására. A Vegyesipari Javító és Szolgáltató Vállalatot bízták meg a rekonstrukció elvégzésével. A vállalat azonban

1— kapacitáshiányra való hivatkozással — év végére nem tett eleget vállalt kötelezettségének, így az iskola felújítására szánt fél millió forint — elúszott. A következő esztendőben már nem lehetett gondolni a tatarozásra.

Ahogy az épületet körbejárjuk, mutatja az igazgató, hogy az iskolának nincs nagykapu- bejárata. Ha pl.: a tüzelőt szállítják, a szomszéd házbelieket kell megkérni, hogy — engedjék kibontani a kerítést. Az ő kapujukon át ugyanis így be lehet jutni az iskolaudvarba!

Ez nem második otthon!

A lakások, otthonok kulturá- lódásával a gyerekek is egyre jobban hozzászoknak a kulturált élethez, még a legegyszerűbb családokban is. Otthonról hoznak valami igényt magukkal. Itt aztán visszahőkölnek.

— Ez az iskola így nem lehet a gyerekek második otthona — mondja Babity Mihály igazgató. — Az udvaron felfakad a szenny a WC-ből. Semmiféle tisztálkodási lehetőségünk nincs. Sajnos, előfordult, hogy tetűt találtunk a gyerekeken. Gondoltunk arra, hogy az egyik alsó

helyiségben tussfürdőt létesítünk. De még reményünk sincs rá, hogy erre valaha sor kerül. A félmillióból futotta volna.

Pedig lehetne bővíteni is az iskolát. A szomszédos házban — KIK-ház! — két lakó van. A jelenlegi napközi épületében el lehetne helyezni őket, az így felszabaduló Bokányi Dezső u. 24. számú házat megfelelő átépítéssel az iskolához lehetne csatolni. Hat tantermet nyernének így és a napközit is el tudnák helyezni az így felújított épületben, nem kellene a gyerekeknek esőben, sárban 6—800 métert gyalogolniok.

A terveket már régen kiokos- kodták, hiszen a tantestület valamennyi tagja magáénak érzi az iskolát. Sajnos, a félmillió sorsa egyre bizonytalanabb.

De nemcsak a pedagógusok, hanem a szülők is magukénak vallják az iskola ügyét. Se szeri, se száma a felajánlásoknak, nem fukarkodnának a társadalmi munkával, ha arra sor kerülhetne.

Egészségtelen is

Nemcsak az a panasz, hogy szűk az iskola. Ez talán még a kisebbik baj. Az épület maga, az osztálytermek és a folyosó, valamint a szertárak annyira egészségtelenek, hogy az iskolaorvos már több ízben emelt kifogást ellenük. Tavaly az első osztályban tizenhárom gerinc- ferdüléses kisgyermeket talált az orvos. A belső berendezés, a padok olyan alacsonyak, annyira egészségtelen konstrukciój úak,

hogy ezen nem is lehet csodálkozni.

Rothad a padló, félméteres darabokban jön fel a deszka. Nemrégiben Bartók Zoltánné tanárnő foltozta be sajátkezűleg az egyik osztály tátongó padlóját. A többi pedagógus is gyakorta végez ilyen munkát, nehogy bokatörés legyen a vége.

Ez van belül. És kívül? Ebbe az iskolába jövet a gyerekek elmennek a szomszédos kocsma mellett. Ez a kocsma, illetve lebúj nagy rombolást visz végbe a gyerekek lelkében. Több mint egy éve nincs WC-je a lebújnak, a részeg vendégek az utcán végzik mindenféle szükségletüket, a kocsma előtt, az iskola szomszédságában, a gyerekek szeme láttára. i

val teljes fegyverzetben igazodott a sorba.

Komoly vitába is keveredtem a gyerekekkel. Azt állítottam ugyanis, hogy igazuk volt a régi rómaiaknak, akik márciussal kezdték az évet, nem pedig, mint mi, a tél közepén. Csótai, az ügyvéd úr fia, pogánynak nevezett emiatt és azt mondta: Véleményem kimerít valami kritériumot, amely törvénybe ütközik. Nagyon megijedtem.

Akkor jöttek a komor napok, a kegyetlen évek. Édesapám arcára ráncokat gyűrt a gond, édesanyám szemét könnyel fátyolozta a bánat. Én tehetetlenül lapultam és titokban téged vártalak, Március! És te eljöttél évről évre és felemelted édesapám fejét és letörölted a könnyet édesanyám arcáról és, és nem kellett a szeneshez mennem kunyerálni felírásra öt kilő fát. Futhattam a grundra kergetni a gömbölyű rongyot, mígnem laposra nyomorítva szétmállott, mint alkonyaikor a sárgásszürke márciusi felhő túl a Dunán, a Virágosnyereg ölében.

És közben valamikor csatlakozott márciusi képzetemhez egy mosolygós, paraszti arc. Valamelyik napilap évkönyvének

illusztrációjában fogta az ekeszarvát és miközben a barázdába nyomta a vasat, féloldalt a nyájas olvasóra fordította tekintetét és mosolygott a kackiás bajusza alatt.

Közvetlen melléje került első szerelmem, a szőke hajú, kék szemű, alig tizennégyéves Mag- dika. Fehér térdzokniban érkezett az első randevúra. Sétálni mentünk. Én keveset beszéltem, ő még annyit se. Alkonyat felé hazakísértem. Utána, a hat kedves mellé, akik úgy oltalmaztak téged nekem, mint római otthont a házi istenek, soká nem került senki.

És jött a háború. Cilinderes urak adták a fegyvert az őrült kezébe.

Az utólsó előtti évben a szombathelyi kórházba is Március küldte az édesanyámat. Még nem tudtam, hogy akkor láttam utoljára, de azóta úgy őrzöm megőszült haját, a bánattól megtört tekintetét a másik, a fiatal arca mellett. — Édesanyám még sűrű hóesésen keresztül integetett vissza nekem és alig másfél hétre rá tört be a kórházba a fenevadak közül egy hórihorgas porosz és üvöltötte, ahogy a torkán kifért: ,Aus, aus, du simulant!”

Hogy csalódtam benned akkor, Március! Hogy kerülhet az én kedveseim mellé ez a sátán- fajzat! Pedig ott volt, ott. Lépéssel előttünk hatalmas csizmáiban, széles terpesszel fedte előlem a többieket. Olykor, ha láttam a szüleim bíztató tekintetét, Petőfi fenyegetően magasba lendült öklét.

Üjra március volt, amikor Burgenlandban egy elhagyott magtárban vagy kétezred magammal búcsúzkodtunk az élettől. Negyvenfokos lázban bevertem a földön. Akivel az egyik órában még szólni tudtam a másik órában halott volt. Lázálmomban téged láttalak, Március, és mindazokat, akiket te adtál nekem. Fejemben, ha a szüntelen kalapálás megszakadt egy pillanatra, hallottam is a hangodat és olykor éreztem, hogy oda is, a halottas kamrába, belopózol hozzám. Földszaggal táplálsz, leheleteddel oltod szomjamat.

És az utolsó márciusi éjszakán fejemben a kalapálás mintha messzebbről hallatszott volna. Figyeltem: nem is kalapálnak — ágyú szól, gépfegyver kattog.

Az ajtóig csúsztam. Nem tudtam, ébren vagyok-e vagy lázálmom folytatódik. Az életben maradtak vak rikoltozással, őrjöngve ugráltak körül egy kis bekecses legényt, aki csitította őket.

Szája csücskében újságpapírba csavart cigaretta parázslott, nyakában géppisztoly lógott. Vöröscsillagos kucsmáját tarkójára tolta, s hogy a nagy hálál- kodás ettől sem szűnt meg, dobbantott a lábával, majd csendesen így szólt:

— Igyite damoj! Mama zsgyot!

Talán lefordította ruszin bajtársam a szavait (Menjetek haza, a mama vár), talán anélkül értettem meg, már nem tudom.

Csak azt tudom, hogy még március volt, hogy a bekecses legény odakerült az én márciusi tablómba, s ahogy megállt ott a kedveseim mellett szerényen, oldalt, a vad porosz ijedten elsomfordált.

Azóta is, minden tavasszal, ha rámköszönt Március, elhozza nékem az én kedveseimet: fiatal édesanyámat, komoly édesapámat, a költőisten Petőfit, a hadisten Marsot, a mosolygó szántóvetőt, a szőke kislányt, megőszült édesanyámat, és a vöröscsillagos legényt.

Sólyom László

A szülők és pedagógusok kér- ték-követelték ennek a kocsmának a bezárását. A városi vb

1.3 815—4/1964. számú levelében közölte az iskolával, hogy a kocsmát bezárják. Sajnos, ez nem történt meg.

Ezek után kézenfekvő a kérdés: Milyenek a jövő kilátásai?

A városi tanács illetékeseitől kapott tájékoztatás szerint a felújításra szánt összeget másutt használták fel, hogy el ne vesszen. A felsővárosi iskola rendbehozatalát pedig ismételten kérik, s amint a szükséges összeget megkapják, gondoskodnak róla, hogy kivitelező is legyen.

Időpontot még senki nem ígérhet, sajnos. Annyi bizonyos, hogy bűnbakot keresni felesleges volna, de az iskola tárthatatlan állapotán mielőbb segíteni kell. Ez a városi tanács egyik legsürgősebb feladata.

Balogh József

Nagysikerű

pantomimest

Kecskeméten

tpiöször került megrendezésre Kecskeméten önálló pantomimest. Merész vállalkozásnak indult, hiszen a pantominművészet nem örvend nagy népszerűségnek hazánkban. Kevesen értik, és ezért nem is szerethetik. Kárpáthy Zoltán, a Madách Színház tagja, ragyogó hírverőnek bizonyult. Műsorának felépítése, összeállítása könnyűvé tette a néző dolgát. A felesége közreműködésével előadott klasszikus burleszksze- rű témák után vonultatta fel modern, mondanivalójában gazdag pantomim jeleneteit. Hatalmas kifejezőereje magával ragadott minden jelenlevőt, amit a siker is, a vita heve is bizonyított.

Dr. Hernádi Gyula, a Kecskeméti Művészklub titkára ugyanis az előadás végén beszélgetésre, vitára invitálta a nézőket. Sokan éltek a lehetőséggel, és a művészklub helyisége zsúfolásig megtelt. Amíg a művész átöltözött, kis csoportok külön- külön vitatták meg az előadás részleteit, bár a vélemények igen különbözőek voltak, egyben mindenki megegyezett a művész és felesége maradandó élménnyel gazdagította az előadás nézőit. A fiatal, nagyon rokonszenves Kárpáthy Zoltán készséggel válaszolt, s ha kellett, be is mutatott egyes mozdulatokat.

— Mint balettáncos kezdtem pályafutásomat — mondotta —, közben prózával is foglalkoztam, de egyikben sem találtam meg az igazi, nekem való szerepeket. Valamit kerestem, s a véletlen kedvezett. Egy panto- mimelóadásra vetődtem be, igaz, nem volt jó, sőt ma már mondhatom, hogy nagyon rossz volt, de belém döbbent a felismerés: ez az, ezt kell csinálnom. így fogok a közönséggel „beszélgetni, vitatkozni”. Soksok lemondás, izzasztó próba után eljutottam egy bizonyos fokig, de itt elvesztettem önbizalmam, nem találtam meg a megfelelő előadásmódot. Ismét szerencsém volt. Drezdában találkoztam nagy pantomim művészekkel, akik új irányt mutattak, s ez az irány — úgy érzem — a sikerhez vezet. Rengeteg mondanivalóm van, s ezt mind közölni szeretném a pantomimnyelven a közönséggel.

Kecskeméten — a sikerből és a vitából ítélve — ez a törekvés illő visszhangra talált. A sikerben része volt Jakuts Évának, aki zongorán kísérte a műsort és a programot kiegészítő szavalatoknak Forgács Ildikó előadásában.

Holman Péter