Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-28 / 74. szám
A parancsnok a térképen két pontot jelölt meg vörös ceruzával, majd a pontokat egy határozott vonallal összekötötte. Felegyenesedett, összehajtogatta a mappát, s a sátor bejáratánál álló katona felé fordult. A katona ruhája gyűrött, sárfoltos volt, hidegtől vörösre csípett kezét a nadrág varrásán tartotta. A parancsnok a katonára nézett. Fáradtságtól, álmosságtól elgyötört, szinte gyermeki arc, két bágyadt szürke szem tekintett vissza rá. — Milyen fiatal ez a tizedes — gondolta — még biztos nem borotválkozik —, s bosszankodott, hogy éppen most jutott ilyesmi eszébe. Maga sem tudta miért, a parancs helyett megkérdezte: — Hány éves, tizedes elvtárs? A tizedest meglepte a kérdés, szeme megvillant, kihúzta magát, s így felelt. — Húsz leszek, jelentem! A parancsnok arcán egy pillanatra mosoly villant át. Húsz éves ... Pontosan húsz esztendeje, hogy baj társaimmal az osztrák határnál a fasiszták ellen harcoltunk... S mi, akik megtanultunk félni az élettől, mennyire örültünk a győzelemnek. — Szája szegletében megjelent egy makacs ránc, s átadta a térképet. — Érti a feladatot? ... Most 21 óra 40 perc — nézett az órájára —, éjfélre kiépíti a vezetékes összeköttetést a 10—02 pontra... Nem lesz könnyű dolga — enyhült meg a hangja — tíz kilométert kell megtenniük, s az elromlott gépkocsi helyett nem tudok másikat adni... Az összeköttetés nagyon fontos! Ezen múlik a gyakorlat sikere! A tizedes összehúzta a szemét, úgy válaszolt: —Értettem! Kérek engedélyt távozni. A parancsnok bólintott, s a tizedes mögött összecsapódott a sátorponyva. já int a sátor előtt Varga tizedes egy pillanatra megállt. A délután kerekedett szellő viharos széllé erősödött, s a facsoport vékonyka csupasz ágai között úgy fütyült, mint a mozdony sípja. Előregörnyedve, a domb felé tartott, tudta, a fiúk ott fekszenek, éhesen és a gyaloglástól fáradtan, az ösz- szekotort avaron. Néhány perce érkeztek meg, telve reménynyel, hogy kétnapos nehéz éjszakai munka után végre aludhatnak, s most itt az újabb parancs: menni kell! A fákba kapaszkodva ért a katonákhoz. A domb aljában szélárnyék volt, s a fiúk kinyújtott lábbal, hátukat a fák törzsének támasztva aludtak. — Elvtársak, tíz kilométert kell kiépítenünk — mondta, mikor sikerült felkelteni őket, majd magyarázat nélkül hozzáfűzte — éjfélre készen kell lenni, másik gépkocsit nem kapunk ... Indulás! A katonák morogtak. Lábukat sebesre törte a csizma, vál- luk elzsibbadt a nehéz vezeték- anyag- és fegyvercipeléstől, szemhéjukat ólomnehéznek érezték. — ... nesze neked pihenés — hallotta Varga tizedes Kovács honvéd hangját — mászkálunk éjszaka, nappal, minden értelem nélkül... vacsora meg nincs. — A szőke Balogh rákontrázott — de a kiváló cím az megvan!... S most éppen példát mutatunk... A tizedes nem szólt, hátára csatolta a vezetékdobot, bekötötte a kábel végét a távbeszélő-készülékbe, fegyverét a nyakába akasztotta, s csendesen vezényelt: — Indulás! A híradóraj lassan vánszor- gott fel a dombon. Nehezen emelték a lábukat, minden egyes lépés fájdalmat okozott. Varga tizedes lihegett, szorította a heveder szíja, sarkán felszakadt a csizmatörte seb, s veríték gyöngyözött homlokán. Tudta, van valami igazság abban, amit a fiúk mondanak. Két nap óta építenek, bontanak, tíz kilométereket tesznek meg bokáig érő sárban, homokban, szinte pihenés nélkül. S mégis menni kell. A parancs félreérthetetlenül elhangzott, tehát éjfélre „élnie” kell a vezetéknek, ha négykézláb is jutnak el a figyelőponthoz... A gyakorlat sikere rajtunk múlik — gondolta tovább, s összeszorított foggal szaporázta lépteit. A dombtetőn arcába vágott a szél, kifulladt a lélegzete, de nem állt meg. Ment előre, konok elhatározással, szinte ön- tudatlanul ... A hátán pörgött a vezeték- dob, majd hirtelen a lecsavarodó vezeték hátrarántotta. Megállt, visszafordult. A fiúk ott lépkedtek mögötte, vállukon a nehéz vezetékdobokkal. A hetedik kilométert tették meg, közel voltak a célhoz. — Állj! — mondta halkan, s leguggolt, hogy összekösse a két drótvéget. A szőke Balogh melléje rogyott. — Tizedes elvtárs ... Nem bírom tovább ... Elfáradtam — lihegte. — Már nem sok van hátra Jóska — mondta szelíden a tizedes — még három kilométer, de menni kell... Az istenfáját, menni kell! Talpra állította a fiút, bár érezte, benne is alig van erő. Halántékán dobolt egy ér, s mindent dobbanást kalapácsütésnek érzett. Megindultak ... Szőlők között bukdácsoltak, a tőkék megragadták a csizmákat, s az oldalról fúvó szél dérré fagyasztotta arcukon az izzadtságot ... Kovács honvéd hirtelen megállt, s a mögötte lépkedő Varga tizedes nekiütközött. — Gyerünk! — Fortyant fel a tizedes — mire vár? Kovács a tizedes köpenyébe markolt. — Valami ég! — szimatolt a levegőbe. — Ott a fák mögött, arról jön a szag — mondta, s bal kéz felé mutatott. A raj utolérte őket, már mindnyájan érezték a füstöt. — Tóvá... — a tizedes nem tudta befejezni, mert az erdősáv ritkás fái között hirtelen magasba lobbant a láng, bevilágítva a házat, amelynek tetején elszabadult. A tizedes döbbenten nézte a magasba szökel- lő lángot, ahogy ott viliódzott a katonák fáradt arcán. A tanyához épített istálló nádteteje ropogott. A parancs — nyilait a tizedesbe — hogyan hajtom végre a parancsot? ... Menteni kell, nem hagyhatjuk a tüzet elharapózni ... Ég a tanya, ez mindennél fontosabb ... Neked kell döntened — ébredt fel benne a felismerés. — Te vagy a parancsnok, rád várnak a többiek. És a szerencsétlenek, akik fölött ég a tető!... A parancs a fontosabb!... Éjfélre a vonalnak készen kell lenni... S ha bentégnek, ha elpusztulnak? Katona vagy, a parancs az első!... — Kétségek gyötörték — a nép katonája vágy... II a torozott. — Csontos hon- véd! — kiáltotta — azonnal teremtsen összeköttetést a parancsnoksággal!... A többiek utánam! Futott a szőlőtőkék között, az erdősávon át, a tanyáig. A többiek ott lihegtek mögötte, elfeledve a fáradtságot, a véresre tört sarkakat, az éhséget. Varga tizedes puszta kézzel esett a tetőről alacsonyan lelógó nádkévéknek. — Villával! — ordította Köles honvéd, s kezébe nyomott gy rozsdás, háromágú szerszámot. — Be a házba ... Hozzátok ki a bútorokat! Varga tizedes arcát égette a hőség, felugrott a tyúkól tetejére, majd feltornászta magát a zsarátnok közé a tetőre. Villával csapkodta, dobálta szét a ropogva égő nádat. A tizedes ruhájába belekapott a láng. Dühödten, szembeszállva a szél élesztette lángokkal, küzdött ellenük... Kovács és Balogh honvéd az állatokat vezette ki az . istállóból. Vészt érezve bőgött a tehén, nyihogott a ló, s vágtatva rohantak el a tűz közeléből, amint szabadultak a kötőféktől. Kovács honvéd a tetőre nézett. Varga tizedes még mindig a lángokkal viaskodott, s maga sem vette észre, hogy köpenye, mint a fáklya lobogott. A tanya álomból riasztott népe ott kapkodott körülöttük. Egy fiatalasszony felsikoltott. — Megég!... Hozzák le! Kovács honvéd meg-megcsúszva mászott fel a tetőre, bal kezével megmarkolta a tizedes derékszíját, jobbal pedig az égő köpenyszárnyat szakította le. A tizedes hátrafordult. — Segíts ... dobjuk le a gerendát! A parázsló gerenda alá feszítették a vállukat. Orrukba csapott az égett rongy kesernyés . szaga, foguk alatt csikorgóit a korom, izmaik pattanásig feszültek ... A gerenda megmozdult, majd szikraesőt hullajtva a sötét ég felé, magával rántotta az égő tető egy részét... A tetőn már csak itt-ott emelte fel a fejét egy-egy sárga lángocska, de a ház mellett még égett a nád. — Sikerült! — Nézett Kovács kormos arcába a tizedes, s úgy érezte rögtön összecsuklik. A parancs — jutott hirtelen eszébe, s ledobbant az alacsony tetőről. Hirtelen éles, nyilalló fájdalom hasított a bokájába. Nem tudott felállni. Oldalt csúszott a földön, s elkiáltotta magát. — Kovács, Balogh honvédek hozzám! A két katona odaszaladt. Felemelték a földről. A tizedes nem hallotta a gépkocsik zúgását, a futó lábak dobbanását. — Kovács, építsétek tovább a vezetéket... Még van idő — nem tudta tovább folytatni, lélegzete zihált, az eszméletlenség határán volt... Jj1 elnyitotta a szemét. A parancsnok mosolygós, borostás arca nézett vissza rá. Szólni akart, de az megelőzte. — Varga tizedes!... Megdicsérem bátor helytállásáért, hősiességéért! A tizedes szemét elöntötte a könny, egy pillanatra húszéves fiúvá változott. Nehezen feltámaszkodott, s halkan ennyit mondott: — A dolgozó népet szolgálom! Gémes Gábor ; ' :TtZl '*£&**&£ ■ /- />'f " : yjyy .................../ .....N Kiss J. Zoltán rajza. E szippantásnyi lét Fehér falak, rézkarcok, árnyak. Praktikus bútorok függeszkédnek a vágyak végtelen síkja elé. Kályhát magasztal a renyhe test, és leng a lámpa, mintha létemet nem is sejtené. Redőnyök lehulló rácsa zörög, jóváhagyva a krajcáros költségvetést. Számlákkal rondított napok szőrös hernyói mászkálnak a váza vattarügyes barkóvirágain, ellenük hiába lázadok. E tizenkét négyzetméternyi világ lapos kínjai mégis enyémek. Az üvöltő falak árnyai, a zöldszemű rádió hörgései — mind-mind enyém. Bár a halálból nem fognak kiváltani. Mégis enyém e szippantásnyi lét! Betűk tűzijátéka, gondolatok betonlépcsőkön sétáló serege vonul köröttem, kitaposva és megvilágítva utamat, mely a romláson átvezet, minthogyha kürtszó zengene. Szívemben az idők robbanásai feszítik szét a személyi tulajdon józanul olcsó markolását. Felröppenő szirmok az örömben: örvénylő dal, mely a megmaradásért világok hidjai fölött Száll át. Lépések a naponként megtett úton, fasorok közt, forduló járdák mentén, megcsodált formák az ember műveiben, — többek vagytok az öklendő félelemnél, a magány remegésében biztos oszlopok vagytok, miket nem dönt le semmi sem. Fehér falak, rézkarcok, árnyak, — előletek nincs miért meneküljek. Ha perceimet nem préselitek dalba a szenvedésen átütő erekkel, — az örök Himalája sem vígasztal, sem a Zambézi partja. Hatvani Dániel Lennék kisgyermek Foganni könnyű. Világra jöttem. Suhogó kések között születtem, s felnőttem én is. mint más, dologra, akár az apám s az anyám: a gondra. Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem, arasznyi múltam el nem cserélem. Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már. Felnőttem, élek. Enyém a leltár. Valami mégis hiányzik, kéne, egy évig egyszer játszani kéne. Szánkózni télben, fürödni nyáron, csücsülni hajlós cseresznyeágon. Lennék kisgyermek, maszatos magzat, álmomban raknék kardokból kazlat. Édesem, hallod? Te kis esendő, orcád ha sápadt, síró kiskendő, játszani kellene, elég a vasból, csordul a zápor, ezüstös ostor, teteje ezüst, arany az alja, gurul a szívünk, két iker alma, játszani gyerünk, játszani! Jól van! „Kiskacsa fürdik fekete tóban.” — Nem megy a játék, kezemben vas-súly Zubogó vérem verése, lassulj. Pókok türelme segít, ha láz van. Gondok közt fekszem, zörgő vaságyban. (Fohász) Álmatlan arcom simulj ki, gyürés, ujjunk ne vágd el, sikító fűrész, sátorozz, sötétség! Jó álom jöjj el, kályhánkat fűtsed gyémánttal, gyönggyel. Buda Ferenc
