Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-27 / 73. szám
1965. március 27, szombat 6. oldal Déltől hajnalig Kom - Tiki LÁTKÉPKÖZCLRŐL 1%/f egyénk északnyugati réiT* szén, távol a városoktól és a környező falvaktól, 16 ezer 500 holdnyi homoksíkságon terül él Kunadacs. E viszonylag nagy területen mindössze 2400 ember lakik. A tanyafalu központját' ma még csak néhány épület jelzi. Három évvel ezelőtt villanyt kapott Kunadacs, s ez egyben fordulópontot jelentett az itteniek életében. Mintegy megteremtődött a kulturáltabb életmód lehetősége. Hét ház tetején már ott feszül a tv-antenna. Most másfél millió forintos költséggel művelődési otthont építenek, amely még az idén elkészül. Ebben kap helyet a mozi, a könyvtár, a KISZ, és négy játékteremet is berendeznek. Kettőszázötven személyes nagyterme színházi előadásokra is alkalmas lesz. Húszéves távlati fejlesztési tervükben egyebek között közművesítés, valamint középületek létesítése szerepel. Szeretnének egy új iskolát is, mert a mostani öt tanteremben már nem egészen zökkenőmentes a tanítás. A felső tagozatot körze- tesítették; ide járnak már a távolabbi területekről is a tanulók, de a kisebbek szülei is szívesen engedik a „belső iskolába” gyerekeiket. A fejlődés egészséges folyamata ez. Legutóbb így néptelenedett el a pereg- adacsi határrész ódon iskolája. A tanyákról — érthetően — most már mind több család szeretne a kialakulóban levő faluközpontba költözni; felhagyni a régi életmóddal. Ezt az igényt is figyelembe vette a helyi tanács, és elkészítette a lakásépítkezések távlati tervét. A gondosan kimunkált települési térkép alapján 289 házhelyet jelöltek ki a ma még homokbuckás területen. A telkek kertes családi házak építésére alkalmasak: 400 négyszög- ölesek. Nemrégen 50 házhelyet adtak át az OTP-nek értékesítésre, s tíz máris gazdára talált. Rapi Miklós szott, rendezi emlékeit, amelyek egyszerre tódultak elő húsz év távlatából. — Az első fontos szerv a nemzeti bizottság volt, amelyben a szakszervezetek képviselői is helyet kaptak. Ám a legfőbb feladatunk a termelés megindítása, a helyreállítás, az ország újjáépítése volt. Ebben pedig a kommunistákon kívül más társaink nem akadtak. Az üzemek kazánjainak felfűtéséhez nem volt tüzelő. Ponomar- jov elvtárs, a szovjet városparancsnok és politikai tisztje Bucsanov elvtárs sietett segítségünkre. Általuk sikerült szénhez jutni. Megkezdődött a munka a vasgyárban, a cipőgyárban, a gyufagyárban, az olajütőben, a baromfifeldolgozó üzemben. Mintha megérezte volna mit akarok kérdezni, megelőzött. — Amikor egy nehézséget leküzdöttünk, tíz újabb keletkezett helyette. A munkások akkor még úgy gondolták, hogy a szakszervezet csupán érdek- védelemmel foglalkozik — mint a Horthy fasizmus idején. Furcsállták, amikor elsősorban forradalmi tetteket, rendet, fegyelmet kértünk tőlük. Mindenki természetben akarta például a bérét. A gyufagyáriak gyufát követeltek, amivel piacolhatnak, a vasgyáriak nem mentek volna sokra a kádakkal, ők a közellátás megjavításában bíztak. Az olajütő dolgozói viszont olajat kértek. Infláció volt, s könyAKIK olvasták Fábián Zoltán eredeti művét, emlékeznek rá, milyen szenvedéllyel, atmoszférateremtő erővel idézte fel az író a Tanácsköztársaság bukásának feszültséggel teli óráit. A film lényegében ugyanerről szól, a cselekmény, a helyszín is azonos, csak a felvételek közben elvesztette színét, a hangját, a szárnyait. Pedig a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján — mivel a filmet éppen ekkor tűzték műsorra — nem ártott volna az 1919-es éveknek, méltóbb emléket állítani. A történet is megérte volna, hogy elmélyültebben foglalkozzon vele Rényi Tamás rendező. Hiszen az író nagyon érdekes, izgalmas oldaláról közelítette meg ezt a kort. Fiatal katonatiszt konfliktusa áll a cselekmény középpontjában, amelyet feszült helyzetben — a tanácskormány bukásának napján — rövid idő alatt — déltől hajnalig — kell megoldani. Egy rokonszenves, tiszta fejű és hívő fiatalembernek, a Vörös Hadsereg háromezer főt számláló egységének parancsnoka, körülzárva az ellenforradalmi román csapatoktól, elvágva feletteseitől, szinte mindentől — válaszút elé kerül. HÁROMFÉLE megoldás kínálkozik a számára. Az egyik az árulás, a másik a szökés, a harmadik a katonák értelmetlen feláldozása árán számbajö- hető végső helytállás. Háromezer ember sorsáról, életéről és menyasszonya közelében a sajátjáról is dönteni könyörtelenyen megkaptuk tőlük, hogy — „két deci olaj többet ér minden brosúránál”. Nekünk mégis meg kellett értetni, hogy az ország csak úgy élhet, a többi munkások is csak úgy lesznek képesek dolgozni, ha a termékek a közellátásba kerülnek. A kommunistáknak tehát nemcsak a termelés megszervezése, hanem a termelt javak igazságos elosztása is feladatává vált. Ez pedig akkoriban nem volt valami népszerű oldala a politikai munkának. Ráadásul akkor még az üzemek magánkézben voltak. A párt azonban egyre nagyobb befolyásra tett szert a szakszervezetekben. A munkások megértették, hogy az országot szocialista útra vezejni csak fegyelmezett munkával lehet, és sikerült úrrá lenni a nehézségeken. Ekkor nagyot sóhajtott Zalai elvtárs, mintha az utóbbi mondatnál megkönnyebbült volna. Látszott rajta, hogy újra éli az eseményeket. Eleinte mint kis erecske csörgedezett a beszélgetés, most már patakká duzzadva folytak belőle a szavak. — Tagja voltam a területi pártbizottságnak, s ez lehetővé tette, hogy a közélet szélesebb területein mozogjak. Safrankó Emánuel, Vadász Ferenc, Romhányi József — emlegette a területi bizottság néhány akkori tagjának nevét, akikre ugyancsak sokan emlékeznek még. — Az egészségügyi állapotok nül nehéz feladat. És a parancsnok, aki végül is úgy dönt, hogy megmenti az embereket — védelmükben és komisszárja elvakult, meggondolatlan tette miatt a negyedik megoldást választja —. a halált. A kétségek, gyötrelmek, nehéz belső harcok pár órája ez a történet. De ebből csak a tehetetlen topogást, a nézőtér unalmát feloldani hivatott üldözési jelenet erőszakolt izgalmát, és a lovasroham kápráza- tát nyújtja a film. A dráma megfulladt, a jellemek kongó sémává szürkültek, így lett történelmünk egyik bonyolult, ellentétes indulatoktól fűtött, drámai epizódjából, híg kalandromantika. A rendező — bár régebbi filmjeiben tanújelét adta tehetségének — most elvesztette a fonalat, nem tudta emberközelbe hozni a kort és ennek a kornak izgalmas egyéniségű hőseit. A RENDEZŐI talajtalanság érezteti hatását a szereplők mozgatásán is. Kitűnő színészek: Szakáts Miklós, Bujtor István, Szegedi Erika — próbálnak kivergődni a sután felvázolt helyzetekből, többnyire reménytelenül. A „kitörés” csak néhány epizódszereplőnek sikerült, akik pár percre színt, életet vittek a mozdulatlanságba. Ilyen emlékezetes alakítást nyújt Koncz Gábor, mint komisszár, vagy a villanásnyi szerepben teljes emberi sorsot felvillantó: Madaras József és Bánhidi László. sem voltak a legrózsásabbak. Sürgősen rendbe kellett hozni a csapatkórházat, hogy a lakkosság szolgálatába állíthassuk. Pénz nem volt rá, az inflációs pengő egyébként sem ért sokat. Csakis a társadalmi ösz- szefogás segíthetett. Ötven hektoliter pálinkát gyűjtöttünk össze ablaküveg beszerzésére. Ennyiért adta a zagyvapál- falvai üveggyáros. Viharos gyorsasággal követték akkor egymást az események. Jellemző erre, hogy nem sokkal később már megtettük az első kapavágást a jelenlegi SZTK felépítésére. A régi harcos szavai — amikor a sikerekről beszélt — átforrósodtak. Feloldódott, s szemének vidám villanásán látszott, hogy a közel két évtized távlatából már néhány eseményben a helyzetkomikumot is megtalálja. — A Baloldali Blokk megalakulása alkalmából nagygyűlést rendeztünk a Kossuth szobornál. Kivonultak a gyárakból a munkások, s a hivatalok dolgozói. Ekkor kellett megvédeni a földreformot is. Én voltam a nagygyűlés előadója. Pontosan f/'ltizenkettő- kor kezdtem a beszédet. Illetve csak kezdtem volna. Alig nyitottam szóra a számat, meg- kondultak a kecskeméti öreg templom harangjai. Vártam. A harangzúgás csak nem akart megszűnni. A rendezőgárda végül is megelégelte a dolgot, s Felzúg a taps. Valóságos vihara a tetszésnek. A zenekar tagjai egyszerre meghajolnak. Soha nem láttam ilyen mélyre hajlást. Mint a keleti igazhi- tűek, földig ér a homlokuk. Hat fiú. A nézőtér átforrósodik a száz és száz fiatal néző lelkesedésétől. Sőt, még egyes idősebbek is tapsolnak, akikre máskülönben nem hat a „ricsaj- zene”: szimpatikus hat fiú. A Ki mit tud megyei döntője. Izgatottan várják a zsűri döntését. Megszületik. Nem mehetnek tovább. Kiestek. A közönség tombol. Nem érti a döntést, nem ért vele egyet. Kinek van igaza? A nézőtéren a dzsesszrajongó fiatalok túlfűtött izgalma, a zsűriben a zenei és népművelési szakemberek mérlegelő józansága. Azóta is beszédtéma Kecskemét fiataljai körében: miért estek ki? Izgatott a kérdés: kik ezek a fiatalok? Milyenek? Kik azok, akik így felborzolták a kedélyeket? Elvadult huligánok, akik „korszerű” daróc-durvasá- gukkal magukkal ragadják a város fiataljait? Bolondos beatles- ek? Hetvenkedő fenegyerekek, akik rámenős egyéniségükkel imponálni tudnak ideig-óráig? Megkeresem őket. A MÁV művelődési otthonában próbálnak. Szeretnék velük beszélgetni, mondom jövetelem célját. Nem firtatják miért. Leülnek körém. Látom az arcukon, hogy kíváncsiak: mit akarok tőlük? Először azt tudakolom, kik a zenekar tagjai. Ideírom: Monori János, Kovács Gergely, Bajtay Miklós, Kiss Mihály, Tóth Tibor és Szecskay András. Három gimnazista, egy szerszámkészítő szakmunkás, egy fotooptikus és egy főiskolai hallgató. — Mióta van így együtt a zenekar? — Néhány hónap óta. Hamar a tárgyra térek: — Mit szóltok a zsűri döntéséhez? Egyszerre válaszolnak: — Egyetértünk. Szecskay ezt mondja: — Már ott a színházban azt mondtuk: a kalocsai zenekar jobb. — S a közönség tüntető tapsa? Mi a véleményetek? — A közönség kecskemétiekutána néztek, mi az oka a véget nem érő haragozásnak. Mint kiderült, néhány félrevezetett pedagógus beszervezte a diákokat, hogy amint beszélni kezdek, húzzák a harangokat. A diákok eltűntek a toronyból, a gyűlést azokban a reakció úgy látszik mindenképpen botrányba akarta fullasz- tani. Amikor a harangzúgás utáni csendben ismét megszólaltam, a tömegben valaki elkiáltotta magát: — Mindszenthy a legnagyobb magyar! — Ez volt úgy látszik a jelszó, a gyűlés megzavarására. Nem tudom ki lehetett az illető. Azt sem, hogy ki volt az a tagbaszakadt munkás, aki, mint később elmondták, nyomban szájon vágta a rendzavarót. S miután követői nem akadtak a kiabálónak, én megtartottam a beszédet. Zalai elvtárs elmosolyodott. — Hát ilyen esetek is voltak. Közb«n a szakszervezetek megerősödtek és nagy segítséget nyújtottak a kommunista párt szervezésében is. Természetesen ez sem volt könnyű dolog. A reakció mindenhova igyekezett beépülni. Fenyegettek bennünket, hogy ne merjünk kimenni az üzemekbe. Mi termé-' szetesen kimentünk, mert bíztunk a munkásokban. S amit az elmúlt két évtized jól bizonyítja, nem is csalódtunk bennük. Nagy Ottó bői állott. Ismernek minket. Talán szeretnek is. Ez okozhatta. Tetszik ez a tárgyilagosság, bevallom. Még inkább kíváncsi vagyok rájuk. Akik tanulnak, átlagban négyes rendűek, Akik dolgoznak, jó munkát végeznek munkahelyükön. Nem akar zenész lenni egyik sem. Pedig többen „hivatalosan” is tanulják a zenét. Kiss Mihály még a kamarazene- karnak is tagja. És rajongás.g szereti, élvezi az operát. — Kinek milyen szenvedélye van még? Szecskaynak a vívás és a történelem. És a nyelvek, az irodalom, képzőművészet. Tóth Tibor fotózik. Művészi felvételeivel már eredményesen szerepelt kiállításon. Kovács szellemi vetélkedőkön vesz részt rendszeresen. Már országos bajnokságot is nyert, amiért Moszkvában, Leningrádban járthatott. (Lelkesedéssel beszél még most is az Ermitázsról. Szereti ő is a festményeket. Bozsó János a kedvenc festője.) — És az olvasás? — Hát bizony ... — Nem olvastok? — Dehogynem. De többet kellene, érezzük. Ilyen neveket mondanak: Steinbeck, Thackeray (és helyesen ejtették ki), Fejes Endre. — Olvastátok a Rozsdatemetőt? — Igen. Valaki megjegyzi: — És A hazudóst is. Jó könyv. — Most a Húsz órát kérdezem. Nem olvasták. Hogy filmet csináltak belőle azt említik. — Ki írta? — Nem tudjuk. — Nem hallottátok Sánta Ferenc nevét? — Nem — és megvakarják a fejüket pironkodva. Jó jel, hogy restellik azt, amit nem tudnak. Ezzel van összefüggésben, hogy mindegyik tovább akar tanulni: Szecskay jogász lesz, Kovács mérnök, Monori technikumba megy, Kiss Mihály zeneiskolába jár. És így tovább. — És a zene? A zenekar? — Az kizárólag szórakozás. Kellemes időtöltés. Úgy érezzük, hogy összeegyeztethető a tudomány, a művészet iránti érdeklődés az ilyen könnyű műfajú foglalatossággal. Mondom nekik, szerintem is. Ám nem gondolják, hogy az ő közönségük nem a jobbik, hanem éppenséggel a gyengébb oldaluk miatt lelkesedik értük? A luxemburgi stílus harsánysá- ga, az indulatok, ösztönök vadabb felszabadítása miatt? — De tudjuk. És nem örülünk neki. Nem ezt akarjuk. Éppen ezért a jövőben visszafogottabb, finomabban kidolgozott, szebb zenét akarunk adni a közönségnek. Szeretnénk egy ifjúsági klubot, ahol játszhatnánk rendszeresen, s ahol más fiatalokkal együtt tanulhatnánk, hasznosan eltölthetnénk az időt. Nem írhatok le mindent, ami még jellemző rájuk. örülök, hogy közel kerültem hozzájuk. Annak is, hogy látom: kritikusan, tárgyilagosan nézik önmagukat s a világot. A népes rajongók seregének, a kecskeméti fiataloknak meg azt üzenem: Amikor tapsolnak nekik, amikor rajonganak-lelkesednek értük, amikor követik őket, akkor gondoljanak arra is, hogy ők a zenélésen kívül szeretik a tanulást, a munkát is, a művészeteket, az irodalmat. Mielőtt elmegyek a próbájukról, meghallgatom még a következő számot. Most, miután közelebbről látom őket, mintha a muzsikájukat is másmilyennek hallanám. Varga Mihály Vadas Zsuzsa 6 Tanulmány a finnugor népek senei hagyományairól Az ismert kiskunfélegyházi folklorista, dr. Lükő Gábor múzeumigazgató több érdekes tanulmányon dolgozik. Most készült el a finnugor népek zenei hagyományairól írt dolgozata, amelyet Párizsban is kiadnak; a franciák júniusban induló Finnugor tanulmányok című új folyóiratában jelenik meg. A mintegy 30 oldalas értekezésben a kutató azt bizonyítja, hogy a finnugor népek különböző pogány eredetű dalai igen nagy hasonlóságot mutatnak, „összevágnak” egyebek között az indiai védák (szent könyvek) dallamaival, az európai gyermekdalokkal, valamint a szláv eredetű — úgynevezett — szokásdalokkal. A tanulmány Ös indogermón elemeik a finnugor népek zenei hagyományaiban címmel lát napvilágot a francia fővárosban.
