Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-21 / 68. szám
Fegyverrel a szabadságért — Mother, I beg you for a bit of bread ... — Várj, kisfiam, mindjárt vágok egy karéjt! Ezelőtt harminc évvel Kanada egyik kisvárosában hangzott el ez a furcsa, kétnyelvű beszélgetés, egy hét—nyolc éves kisfiú, meg az édesanyja közt. A kenyérért esengő apróság szüleit bizony sokat cihálta az élet, amíg a bukovinai kisközségből, a mardosó szegénység elől szinte gyerekfejjel „kitántoroigtak” Amerikába. Aztán a két fiatal a lármás Újvilágban egymáshoz sodródott, összekötötték sorsukat. Ennek a nem mindennapi, de ekkor egyáltalán nem párját ritkító egymásratalálásnak a harmadik „hajtása” volt a kis Gábor. Kanadától— Csantavérig Az apa először egy farmon folytatta az itthon már régtől fogva megszokott paraszti munkát. De — bár erőért, igyekezetért nem ment a szomszédba nagyon szűkös megélhetést talált csak. S ahogyan bővült a család, kénytelen volt a valamicskével nagyobb mindennapi falatot nyújtó iparban elhelyezkedni. Közben kuporgatta, s küldözgette haza a centeket. Majd ismét visszatérve falujába, amely egykor kivetette, húsz évi munkájának verejtékéből szerzett hat hold földön új életet kezdett. Illés Gábor, a harmadik fiú, történetünk hőse így az első szavakat angolul tanulta. Az úi környezetben kezdte el szája a magyar és a román szót is formálni. Élte a szegényparaszt- gyerek életét, járta apja nyomában a barázdáikat, vágta a rendet. Sudár, 21 éves legénnyé cseperedett, amikor behívták a román hadseregbe. A királyra tett eskü azonban nem sokáig kötötte: két esztendő múltán az egész családot a Délvidékre telepítették. Eratberrévá lás Ez lett a fordulópont Illés Gábor életében. — Apám már Kanadában is részt vett a munkásmozgalomban — így vall erről. — S amikor férfivá értem, egyre több szót ejtett az elnyomásról, a szegények igazáról, a Morgan- Dupont trösztökről, a munkás- sorsról a gumigyárban, ahol annak idején embertelen körülmékezébe, rajta utasítások, megbízatások. Elolvasta, s nyomban a kályhához lépett. De másnap éjjel már ő osont a földekre: élelmet, kenyeret, gyógyszert helyezett el egy szárkúpban, amelyet a megbeszélt módon megjelölt. Ha reggelre eltűnt a jel, ez azt jelentette, hogy a küldemény rendeltetési helyére jutott. Illés nem tudta, kinek kell, de nem szólt róla senkinek, s érezte, hogy helyesen cselekszik, hogy arra méltókat segít, s biztos volt benne, hogy apja most elégedett lenne vele. Összekötőből — a nép harcosa Nemsokára mindent megtudott. Crnkovics Lókó kért nála bebocsátást, a nácik egyik legkérlelhetetlenebb ellensége, a szabadkai villanytelepet felrobbantó csoport tagja. — Baj, van, Gábor! Üldöznek, rejts el! Másfél évig bújtatta őt. Aztán, amikor a felszabadítók oldalán a „hegyek hősei” is eljöttek Csantavérre: ölelték, csókolták Illést, szinte egymás kezébe adták. — Nem értem, hiszen nem is ismerlek benneteket — mondta tágra nyílt szemmel, meghatottam — Elég, ha mi ismerünk. Te mentetted meg az életünket: nekünk kellett az élelem, annak meg, látod azt ott. a gyógyszer! Illés Gábor, egykori „kanadás” magyar, partizán-összekötő ekkor döbbent rá, hogy amit eddig tett, nem elég. Pár nap múlva jelentkezett a fasiszták ellen harcoló Petőfi brigádba. Zomborban kapott fegyvert, s rövid kiképzés után a Dráva mentén már bevetésen vett részt. — Üldöztük, nyugtalanítottuk a bitangokat, ahol értük. Szegényesen, sokszor tépetten, sze- dett-vedett fegyverekkel, ritkán jóllakva, de izzó forradalmi lelkesedéssel! Ott voltam Kiskő- szegnél, amelyet „második Don- kanyamak” neveztünk, mert hétszáz társunk esett ott el. Szovjet segítséggel tudtunk csak rést törni. Csacsavicánál aknatalálat ért, a szilánkot azóta is combomban hordom. A legádázabb ütközetek egyike pedig Bolmánynál zajlott le. Ekkor már a szakasz politikai biztosa voltam. Nem százszázalékos ideológiai felkészültséggel, de töretlen hittel tartottuk a szemináriumokat az összecsapások szünetében. Sokat tanultam Kiss Ferenctől, „halálbrigádunk” parancsnokától is, aki később hősi halált halt, Bolmány után már nem volt megállás: a partizánok szinte elsöpörték a fasisztákat. Illés Pécs felszabadulása után részt vett a IV. honvédőrzászlóalj megalakításában. Áprilisban szerelt le, és Csátalján bukkant rá réglátott családjára. A község élén — Azóta annyi minden történt — mondja, csillogón emlékező tekintettel —, hogy tán egy regény is kitelne belőle. Megalakítottuk a pártot, földet osztottunk, majd szakadatlan tanulás: politika és szakma ... 1950 óta elnöke a Csátaljai Községi Tanács Végrehajtó Bizottságának. — Nem éppen a legöregebb, de biztosan a legrégibb elnök vagyok a járásban. Bonyolult, de szép feladat az emberekkel való foglalkozás. S a tennivalók, gondok, mindinkább megtanítanak a vezetés helyes módjára. A tanácselnöknek — a Partizánszövetség tagjának és a Munka Érdemérem tulaidono- >ának — fiatalos, markáns arcán ma, húsz év múltán is az a tiszta elszántság fénylik, amely- lyel egykor a fekete hegyek ösvényein elindult bajtársaival a izabadság elébe. Jóba Tibor zonytalanságtól? Van elismert nyugdíjrendszerünk, társadalom- biztosításunk. De állnak-e minden idős vagy beteg ember mellett figyelmes emberek, hogy segítsék átlábolni az élet nehéz szakaszain? Mindenkinek jut nálunk munka. De mindig elnyeri-e nálunk a jó munka a maga jutalmát, elismerését? Nem éri-e egyes embereket ma még nálunk méltánytalanság, értetlenség, megtorlatlan vagy későn megtorolt igazságtalanság? Él még körülöttünk magaramaradt, megkeseredett özvegy vagy elvált asszony, apátlan- anyátlan árva, aki még nem is tudja, hol keresse a kiutat a magányból, a környezet hideg közömbösségéből? Megnyíltak a női egyenjogúság lehetőségei. Mégis: mennyi értelmetlen munka még az asszonyok egy részének osztályrésze. S ott is, ahol valóságos akadályok már kevésbé állnak előttünk, hányszor állja útjukat ostoba előítélet — a másoké, de a sajátjuké is? Milliók előtt tárulnak fel az értelmes élet, a tudatos, eredményes közéleti tevékenység és a boldogabb magánélet lehetőségei. De hányán nem ismerik még fel ezt a nagy lehetőséget, hányán vonulnak vissza magányuk sáncai mögé? És hány olyan helyi vezetőnk van még, aki ahelyett, hogy segítene a közösség tevékeny, alkotó tagjává nevelni minden embert, inkább távol tartja a „nehéz embereket”, a nyugtalanokat, a bírálókat a szocialista kollektívák erőközpontjaitól, mert tekintélyét félti tőlük? Tevékenyen működnek tömegszervezeteink, a dolgozók aktivitásának hatalmas keretei. De mindenütt következetesen munkálkodnak-e azért, amire létrejöttek: hogy megtanítsanak minden egyes embert arra, miként váljék a közösség és a saját sorsa eredményes kovácsává? Szakszervezeteink, ifjúsági szervezeteink, nőtanácsaink, népfrontbizottságaink ott vannak-e mindig a bajba-gondba, testi vagy lelki szenvedésbe merült ember mellett, hogy jó szóval, tettel, anyagiakkal, együttérzéssel és tanáccsal segítsenek, a válságos napokban támaszt nyújtsanak? Ismerjük Lenin életét? Persze, ismerjük: tudjuk róla, hogy az első szocialista állam megteremtéséért vívott harc vezére, az új típusú, forradalmi munkáspárt életre hívója volt. Világtörténelmi alak — mondjuk — joggal. De eleget gondolunk-e arra, hogy szinte mindennap hosszú órákat töltött azzal, hogy kenyeret szerezzen éhező asz- szonyoknak, hogy a legapróbb ügyekben sem tűrte az igazságtalanságot, hogy a sofőrje egészsége nem kevésbé fontos volt számára, mint az, hogy Pavlov, a tudós, folytathassa munkáját, vagy hogy Gorkijjal, az íróval türelmesen órákat vitázzon, akkor is, ha előre tudta: nem fogja meggyőzni az írót. A marxizmusnak mindig az volt az első elve, ami Marxé: „Semmi emberi sem áll tőlem távol” és a világtörténelmi célok megvalósításáért folytatott küzdelmet soha nem választotta el az egyes ember boldogulásáért vívott harctól, a bajba jutottak megsegítésére irányuló segítségtől. A kommunisták ezt nem valamiféle keresztény felebaráti szeretetből tették: mindez a marxista világnézetből következik szervesen. A történelem nem az emberek háta mögött születik: a tömegek csinálják, a tömeget pedig egyes — okosabb és kevésbé okos, harcosabb és kevésbé harcos — emberek teszik. És a történelem arculata nem független, dehogy is független attól, hogy milyenek ezek az emberek. Hogyan is írta Marx? Az emberek tudata soha nem lehet más, mint saját tevékenységük tudata. Nos, a feladat éppen az: tevékeny, boldoguló lénnyé tenni az embert, aki e folyamatban önmaga valódi mivoltára, saját legjobb lehetőségeinek tudatára ébred, és képes azokat ki is fejteni. Ez pedig nem lehetséges másképpen, mint az egyes ember társadalmi és egyéni életéről történő sokoldalú gondoskodás és segítőkészség révén, az egyén könyék között dolgozott... S ekkor hallottam, először tőle ezt a nevet: Lenin. Erő és jóság volt egyszerre a hangjában, amikor róla beszélt. Férj és apa voltam már akkor én is, s ezek a beszélgetések, viták érlelték bennem a hitet, a tudatot, hogy azok közt a helyem, akiknek száján és szívében első helyen áll ez a név. — Mit tegyek, apám? Tudom, nincs jól ez így! — Csalódnék benned, ha nem tudnád, mi a kötelességed ... Körös-körül akkor már lángokban állt a világ, a szerb hegyekben mind több kemény partizánkéz szorította a fegyvert. S Illés Gábor ablakán néha éjszakánként halkan zörgettek. Szó sem igen esett, egy- egy cédula vándorolt csak a rülményeinek folytonos javításával, az embernek a szocialista í kollektívába, a szocializmus épí- 5 tésébe, a közéleti tevékenységbe való bevonásával. Ez az út egyben a bizonytalanságtól, az előreláthatalantól í való félelem fokozatos háttérbe X szorításának, a vallás alapja- < ként még sok ember életében jelenlevő szorongás leküzdésé-5 nek útja is. Ne feledjük: a fel- \ világosító szó, a meggyőző ér- i velés maga is csak akkor hull í fogékony talajra, ha a szív már > fogékonnyá vált: ha az ember i gondjai elől nem kényszerül a 1 templom zugába menekülni, ha X bizonyosságot szerez afelől, hogy > ezek a gondok másokat is ér- > dekelnek, ha érzi a közösség hatékony támogatását nemcsak ( akkor, ha jól megy sora, de ak- ( kor is, ha bajba került. > A. marxisták nem alamizs-1 nának tekintik ezt a segítséget,) és nem valamiféle üdvösség- > szerző eszköznek. A szocialista S építés objektív szükséglete ez, i és az új világ gyorsabb épülésében, minden rendű és rangú ; illúzió, előítélet gyorsabb elhalásában kamatozik. De ne rés- ‘ telijük: az igazán emberi szív | a kommunista ember szükség- \ lete is, azé az emberé, aki csak \ akkor érezheti magát boldog- í nak, ha tett valamit azért, hogy > mások ne legyenek boldogtala- i nők. ! Lukács József í egy másik asztalnál, fiatalok ból álló társaság szórakozott akik látásból ismerték Kókai és a társaságában levő embe reket. Este tízkor, záróra ide jén, mindannyian elhagyták ; vendéglőt. Az utcára kikerül ve, már erősen kapatosán tá vozni készültek, amikor a fia talok egyike, Barcsik Imre oda köszönt Kó)tai Bélának, aki it tas fővel azt gondolta, hogj Barcsik ki akar kezdeni vele HEVES SZÓVÁLTÁS kerekedett köztük, pofozkodtak majd az ilyen helyzetekber már „jártasabb” Kókai elővett« a zsebkését és Barcsik Imréi mellbe szúrta s a halántékár elvágott egy ütőeret. A verekedést látva a Barcsikkal lévé lány odaszólt a többieknek, akik már hazafelé tartottak, hogy jöjjenek segíteni. Azok futottak is a helyszínre és hamarosan tömegverekedés alakult ki. A verekedés során Kókai Béla bicskájával szintén megszúrta Kosa Lajost, akinek a hátába hatolt a zsebkés. Amikor az ittas Kókai cselekményének tudatára ébredt, rémülten hazaszaladt és bezárkózott. A sérülteket a kórházban megmentették a haláltól. A bíróság huszonnégy tanút hallgatott ki az ügyben s vallomásaik alapján fény derült az eset minden részletére. Kókai Bélát két rendbeli emberölés bűntettének kísérlete miatt hét évi szabadságvesztésre ítélte a büntetőtanács. Az ítélet még nem emelkedett jogerőre, mert a védő és a vádlott enyhítésért, az ügyész pedig súlyosbításért jelentett be fellebbezést. KOMOLY figyelmeztető lehet ez a súlyos büntetés mindazoknak, akik naponként megfordulnak az italboltokban és a mértéktelen ivásra adják fejüket, akik rabjai a mámornak. Jól mutatja a fenti eset, hogy az ital hatása alatt álló ember még a jó szót, a tréfálkozó köszönést is sértegetésnek fogja fel és rögtön pofozkodni kezd, bicskát ránt. Kókai Bélának immár harmadszor lesz alkalma és elég hosszú ideje ahhoz, hogy cselekményén elgondolkozzon, levonja a megfelelő következtetéseket. GáJ Sándor TULAJDONKÉPPEN a má mór áldozatai azok az emberek akikről most írni akarunk, d< talán jobban megközelítjük a; igazságot, ha raboknak, az alkohol rabjainak nevezzük őket Naponként lehet találkozni hozzájuk hasonlókkal, akik mái szinte teljesen elvesztették akaratukat és csak a néhány pohár bor által keltett indulatok határozzák meg cselekvésük irányát, határait. Nem kell különösebb élettapasztalat ahhoz, hogy megállapíthassuk: az alkohol szülte mámor nem éppen a legjobb tanácsadó. Szomorú statisztikát közölhetnénk az elmúlt években történt, it- taaság miatt bekövetkezett halálos kimenetelű közúti balesetekről, részegen elkövetett emberölésekről, súlyos testi sértésekről. Sokan nem hiszik, iogv a szesz hatása mennyire megváltoztatja az embert. Amikor a bíróság elé kerülnek, mentegetőzve jelentik ki, hogy „kérem, én ittas voltam”. Persze, ma már ez egyáltalán nem mentő, inkább súlyosbító körülmény. NEM MENEKÜLT MEG a büntetéstől Kókai Béla, a ti- szaújfalui Tisza Termelőszövetkezet dolgozója sem, akinek ügyét a hét végén tárgyalta Kecskeméten a megyei bíróság egyik büntetőtanácsa. Kókai dinnyekertész volt az említett tsz-ben. Munkáját becsülettel elvégezte, elégedettek voltak vele, de időnként mélyen a pohár fenekére nézett s ha berúgott, kötekedő, verekedő emberré változott Eddig kétszer volt büntetve. Emberölés kísérlete miatt másfél évet, hatósági közeg elleni erőszak és súlyos testi sértés miatt egy évet töltött börtönben. Ügy látszik azonban, hogy Kókaira nem hatott a két büntetés. A múlt év október 17-én egész nap szüreteim volt Kókai Béla s mint ahogy az nála már természetesnek számított, a nap folyamán italozott. Este, amikor befejezték a munkát, a dinnyekertész nem arra gondolt, hogy hazafelé menjen a feleségéhez és három gyerekéhez, hanem Alpárra, az italbolthoz vette útját. Ott az apjával és két ismerősével ivásba kezdtek. Tőlük nem messze, A mámor rabjai
