Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-14 / 38. szám

fiz utca szeme láttára C ogorvosi várószoba. A szúrós orvosságszag maga is nyug- * lalanító hatású, hát még'a bentről kihallatszó fémzajok- kal, ayögoécsíléssel, krákogáísal tetézve. Három kliens ül a két fehér pádon. Testes, bőrkabátos, élén­ken figyelő férfi az egyik. Szemüveges, törékeny, ideges em­berke a másik. Kettejükkel szemben zárkózott, magabiztos lar- tású férfi ül. Mozdulatlan, mint egy szobor, csak, lopva vet egy-egy pillantást amazokra. Az ösztövér töri meg a csendet. Jobb tenyerét óvatosan érteti dagadt orratövéhez és siralmas hangon fakad szóra, — Hihetetlenül közömbösek tudnak lenni az emberek. Teg­nap Pesten voltam — ott kapott huzatot a fogam —, és az egyik körúti trafikból figyeltem meg a következőket. Négy-öt nyegle fiatal pasas, olyan huligán — ücsörgött a hir­detőoszlop körül... Kérem ... míg öt lottócédulát kitöltöttem, három hölgyet inzultáltak. Mikor odaért elébük a kiszemelt, mellévágódtak, közrekapták, s cinikus duma közben megmarko- lászták... Mondhatom, felháborító volt... A szegény nők kín­jukban, zavarukban csak nyöszörögtek, vergődtek, szabadulni igyekeztek... Szégyelletükben még kiabálni sem mertek. Ha sikerült kitépni magukat a gazemberek gyűrűjéből, igyekeztek minél előbb eltűnni a járókelők szeme elől. A megdöbbentő éppen az volt, hogy mentek ott el erős, fia­tal férfiak, de a kezüket sem emelték a nők védelmében... Mi ez, kérem, ha nem a legnagyobb fokú elidegenedés?! Az emberek hidegvérrel nézték el, hogy mellettük bántalmaznak valakit. Ügy voltak vele: „Idegen, semmi közünk hozzá .. A bőrkabátos apró bólogatásokkal kísérte a beszédet. Mintha mondaná: „Ugye, ugye, mik vannak?!” A visszahúzódó magányos vendég az „elidegenedés” szóra felkapta a fejét. Most jól megnézi a kis embert, aztán mosoly­gó iróniával jegyzi meg. — De mindenre szeretik rámondani mostanában ezt az „el­idegenedés” -t. Visszásság, ellentmondás van valahol? Elidege­nedés. Akik „tárgyilagosak” akarnak lenni, „szocialista elide- genedés”-ről beszélnek. Valami rémlik nekik, hogy Marx mint a kapitalizmusra jellemző kategóriát — elemezte az elidegene­dést ... A tagbaszakadt — látva, hogy hozzáértővel van dolga — ta­pogatózó udvariassággal kérdezi. — Megbocsát, ugy-e?.,. Hogy is mondjam?..'. Miben kü­lönbözik egymástól egy londoni vagy egy budapesti brutális férj cselekménye, aki a házban lakók szeme láttára — ott is, itt is — baltával kergeti feleségét, gyerekeit. Ha Pesten épp­úgy nem avatkoznak az ügybe a szomszédok, mint Londonban, ez a közömbösség miért csak a kapitalista fővárosban elide­genedés ? Jl múltkoriban New Yorkban negyven késszúrással öltek “ meg egy nőt — s az egész utca csak nézte... Tavaly az egész országot bejárta a szerencsétlen kis Sárika tragikus halálának a híre, akit szülei kínzása vitt a sírba. Erről az egész község tudott. Ha a New York-i gyilkosság az elidegene­dés következménye, Sárikának a pusztulása miért nem az? — Igen, igen — tüsténkedik a keszeg férfi, aki egész meg­feledkezett fogfájásáról —, én sem értem, miért elidegenedés az ottani közöny és miért nem a miénk?... Mert ugyebár azt tetszett mondani, hogy az elidegenedés kapitalista kategória? — Ügy is van — változtat' ülésén a nyugodt páciens, hogy egy kis időt nyerjen. Nem is olyan egyszerűen lehet ezt el­intézni, hogy a kapitalizmusban van elidegenedés, a szocializ­musban pedig nincs ... Van a szocializmusban is ... — Na, ugye! — tartja fel diadallal mutatóujját a jókötésű fogfájós. — Csakhogy nálunk az elidegenedés különböző formái nem a szocializmusban gyökeredzenek, hanem a kapitalizmus „örök­ségei”... Mert hogy is van a kapitalizmusban? A munka el­idegenül a munkástól, mint a munka terméke; maga a munka folyamata is elidegenül az embertől, mint kény- szerűség, testét, lelkét elsorvasztó nyűg. Ennélfogva a terme­lésben az ember elidegenedik magától az embertől is. Elember- telenedik... A szocializmusban — a munka társadalmi feltételeinek ha­tása, a munkamegosztás tudatosan irányított jellege — egyre csökkenti a munka személyiséget korlátozó, szűkítő hatását... Mind több lehetőség van arra, hogy az ember kibontakoztassa a benne rejlő képességeket. A társadalom kollektív jellegétől „idegen” az elidegenedés. P ersze, sok, észrevétlen hatás éri azokat, akik például ka- ■ pitalista országokba látogatnak. Nem beszélve arról, hogy onnan is szép számmal jönnek vendégek... Igaz, amint róluk ránk „ragadnak” hatások, ugyanúgy ők is magukba „szednek” egyetmást nálunk. Jelenségekre, végeredményben olyan egyedi esetekre, mint a huligánkodás, közömbösség mások szenvedése iránt, szemet­hunyás a csalás, herdálás felett — könnyebb rámondani, hogy „szocialista elidegenedési formák”, mint azok igazi okait fel­kutatni, megszüntetni. A helyenként mutatkozó retrográd tüne­teket „szocialista elidegenedés”-nek minősíteni nemcsak elvileg hibás, hanem gyakorlatilag is káros, mert leszerel az ellenük való harcról. Olyan tévhitet ültet el, mintha céltalan, értelmet­len lenne az emberek tudatformálásával törődni, hiszen — mondja a megalkuvás — „a szocializmusban is elidegnednek”. Meg kell változtatnunk az olyan életszemléletet, hogy „csak az a fontos, ami az én érdekemet szolgálja; másokért nem ér­demes egy szalmaszálat sem keresztbe tenni..Mind keve­sebb legyen az olyan ember, aki csak azzal törődik, jól műkö­dik-e otthon a frizsider? — Jó, elfogadom — jelenti ki harciason a szemüveges. De tegyük fel, hogy én olyan erős lettem volna, mint amilyen mér­ges — Pesten, a Körúton —, és laposra verek egy-két huligánt, önbíráskodásért nem engem állítottak volna bíróság elé? Ügy látszik, a bőrkabátosnak szakmájába vág a kérdés. Öröm­mel válaszol. _ Nem, nem. Az is jogos védelem lett volna, mert veszé­lyeztetett embertársát akarta menteni... Egyébként ön is hív­hatott volna rendőrt. Vagy bevárhatott volna néhány markos férfit, és akkor együtt — zuhél... Nem mondom, megtörtén­hetett volna, hogy a sok „szövegre” rosszul veszi fel az oda­hívott rendőr a jegyzőkönyvet, s akkor ön marad a pácban... — Látja? — ez az! — érzi igazolva magát a sovány. E z alatt kinyílt a rendelő ajtaja. A komoly „ideológus” kö­vetkezett. Menet köbén azért még visszaszólt. _ Tehát akkor sose avatkozzon az ember semmibe, mert me gjárhatja?... Ez még abból az elidegenedett világból való ÉÍV' Tóth István ' Paizs Éva: Lányok a szakkörben. (J&t A Tiszafa} februári szánta AMIKOR a Tisza-táj legújabb, folyóirat-formátumú számát la­pozgattam, önkéntelenül is egy nemrég olvasott Illyés-tanul- mány jutott az eszembe. Né­meth László Iszonyának fran­cia olvasói előtt Illyés azt az igazságot bizonygatja, hogy a magyar irodalom első megfogal­mazásai óta mennyire „resis- tance-irodalom”, mennyire nem­zeti problémákat megszólaltató, s mennyire ott áll a magyar író mindig a kor fősodrában. A Tiszatáj januári számának programadó bevezetője is a közéleti szándékot, s a mindenki­hez szólás igényét emeli ki. Ezt a szélesebb horizontot láthatjuk kirajzolódni a folyó­irat eddigi új számaiban. Az irodalomtörténeti adalékok pub­likálása, aj. ásatások eredmé­nyeinek közlése mellett kite­kintenek a nagyvilágba. Dalos Megáll az ész Olvasom az újságban, hogy egy ifjú néhány pohár itókáért áruba bocsájtotta menyasszonyát. Röviddel később cimboráival együtt így vé­dekezett a bíróság előtt: csak egy jó heccet akartunk csinálni. Olyan­formát, mint amilyet a színházban láttunk „Az eladott menyasszony’* című darabban. Ha Smetana vígoperája ilyen tip­pet adott az ifjaknak, még elgon­dolni is rossz, hogy mit tettek vol­na a in. Richárd megtekintése után. » • — Talán ötven méterre lehet — mérem fel magamban a kék Wart­burg és a köztem levő távolságot, aztán — egy gyalogoshoz illő büsz­ke öntudattal — nekivágok a zebrá­nak. Fél szemmel azonban — biz­tos, ami biztos — figyelem a ko­csit. Esze ágában nincs lassítani. Felemelem tehát a kezem, hogy át­kelési szándékom még nyilvánva­lóbbá tegyem. De ugyanakkor rö- videbbre is fogom a lépteimet, mert az úrvezető csak jön, csak. jön és a következő pillanatban el is zúg az orrom előtt. Felemelt karom láttán rámmoso­lyog az ablakon keresztül és szívé­lyesen visszainteget. Az új KRESZ-t úgy látszik nem ismeri, de legalább udvarias. És manapság ezt is meg kel* becsülni. • *— Hát lehet itt férjhez menni? — dugta orrom alá hölgyismerősöm az egyik napilap vasárnapi számát. A nagyobb nyomaték kedvéért még ezt is utána tette: — Egyes férfiak már azt sem tudják mit csinálja­nak jó dolgukban. E házassághirdetés késztette ke­serű szavakra a leányzót: „1935. augusztus 10-én született hölgy is­meretségét keresem házasság cél­jából.” Nincs igaza a hajadonnak. A há­zasság nem egyszerű dolog. Körül­tekintően, igényesen kell kiválasz­tani az életre szóló nőt. . „A jó reklám mellbe vágja az embert.” —- mondják a reklámszak­értők. Na, hát engem alaposan mellbe vágott az, amit egyik áruhá­zunk kirakatában láttam. A színpompás női fehérneműk fö­lött Munkácsy Mihály Ásító inas című festményének reprodukciója függött. Mellette sztaniolból gyár­tott felírás: „Álomszép”. Békés Dezső György egy érdekes irodalmi találkozásról ad hírt, arról, ami­kor Temirkul Umetoli kirgiz költő 1944. decemberében a bu­dai utcai harcok idején Szabó Lőrinc nyugalmát biztosítja köl­tőtársi szeretettel. Péter László Babits Mihály Juhász Gyulához írt eddig még ismeretlen né­hány levelét közli. ÜGY ÉRZEM, hogy a folyó­irat legerősebb oldala a színvo­nalas versanyag és a finom megfigyeléseket megszólaltató kritikák. Amikor Kovács Mik­lós csesztvei versében az „arasz­nyi lét sivatagjában”, a „korok örvényein, fullasztó útjain” túl az embert felemelő, az igazi lé­tet bizonyító küzdést idézi; amikor Hatvani Dániel a falusi udvar „széttöredezett világában” észreveszi, hogy „micsoda szom­júság él még a szívre kérgese­déit hitben”; amikor Andrássy Lajos mentegetőzve kiáltja: „Nyissátok fel a mellemet, néz­zetek meg, hogyan lehet ekkora szívvel, mint ami itt benn do­bog, megjátszani a némát?; — akkor a sokat emlegetett köz­életi, mindnyájunkat érintő problémákat eredetin megszó­laltató szenvedélyt kell dicsér­nünk. De a versek nem csupán a gondolatok jelentőségével és szépségével ragadnak meg, ha­nem a József Attila-i „szép szó” igényét is tükrözik. Simái Mi­hály versében „a nap arany XII. Zsupán látszólag unatkozva, gondolataiba feledkezve ül a kollega rendelőjében. Szeme gé­piesen fényképezi a környezetet. Azt is gépiesen állapítja meg, hogy a szomszédos körzet or­vosa a maga nemében utánoz­hatatlan: kívánatosán tálalja tudományát, rendelője egyene­sen hipermodemnek mondható. Praktikus leleményről tanúsko­dik a berendezés, minden darab fényűző. amellett egyszerű. Szinte vakít a tisztaság, vala­mennyi bútordarab fehér, még az ablakok is. Semmi kétség, a járási tanács költségvetése ke­vés lenne ehhez, a kollega sa­ját pénzét sem sajnálja szakmai befektetésekre. Rendelője min­denesetre valahol az Oktogon küllőfogait csikorgatja az is­ten”, Gál Sándoréban a „csönd­kockából már az éj piramisát kezdi építeni az este”. De a szép szavak mellett egy meg- csikorduló jelzős összetétel (Ser­főző: libapofájú emlékek), egy- egy gyors, filmszerű vágás el­gondolkoztat. (Simái: Kertek te­nyere — mesezöld sárkányok — sárga sarlóval a torkukban.) S a recenziók színvonalassá- gát, vallomásos erejét, éles meg­figyeléseit nem lehet elégszer emlegetni. Ilia Mihály Váci pró­zai írásainak költőiségéről, szen­vedélyességéről szól, Nacsády József Cseres Tibor Hideg na­pok című regényének dermesz­tő, borzongató lelkű világáról vall, 5 az ösztönöket sorsdöntő­nek ábrázoló írói szemlélet és a címadó elbeszélés szerkesz­tésmódjának problématikussá- gát veti fel. Csanády János új verseinek kétségek közt vívódó voltáról, ellentmondásairól, mű­vészi egyenetlenségeiről, de je- N lentős előrelépéséről tesz figye­lemre méltó megjegyzéseket az élesszemű Vörös László. S MENNYI mindenről nem ejtettem egy szót sem! A mar­káns profilú, fiatal Szepesi At­tila verseit, Tóth Béla Kor­mányférfi című elbeszélésének mai sorsokat, erkölcsi problé­mákat élesen elénk villantó, magával ragadó sodrását nem egy olvasó fogja észrevenni. Szekér Endre környékén is megállná a helyét. Teljesen érthető, ha szidolozott kilincsét áhítattal fogják meg a parasztok és már ezért az élmé­nyért is szívesen fizetnek, hogy láthatják a fehérköpenyes má­gus tudományszagú tekintélyét. Dr.'Jász Tibor kiszól az ajtón a maga nyers kedélyességével. — Kedves hívők, ma már nem osztok több áldást. Holnap folytatjuk. Isten önökkel. — Be­csukja az ajtót a csalódásra még rá sem eszmélő betegek orra előtt. Hanyagul társalog Zsupánnal. — Zarándokhelynek nézik a rendelőmet. Akár a bantu négerek. Csodára tetszik nekik a röntgengép. Zsupán ünottan szórakozik egy ragtapaszos orsóval és csak úgy mellékesen jegyzi meg:

Next

/
Oldalképek
Tartalom