Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-14 / 38. szám

1JN5S. február ti. vasárnap S. oldal Kinek van igasn ? A szalkszentmártoni eset és tanulságai ■zalkszentmártoni levelezőnk, G. Kiss Sándor bácsi — aki az ottani Békéért Tsz egyik gaz­dája — panasszal fordult szer­kesztőségünkhöz: „A 30 száza­lékot, amit évközben levontak a gazdák havi jövedelméből, az­zal, hogy év végén kerül kifize­tésre, most nem fogjuk megkap­ni — írja. — Ezt a főkönyvelő a legutóbbi vezetőségi ülésen je­lentette ki. Van olyan gazda is, akinek így tízezer forintja is kúszik”. Nem tudjuk, miért van ez így...” Mi sem tudtuk, s ezért a hely­színen próbáltuk megkeresni az okokat. Nem értek rá?... Boza József, a Dunavecsei Já­rási Pártbizottság mezőgazdasá­gi osztályvezetője számára nem ismeretlen az ügy. — Az történt, hogy valame­lyest emelkedett a gazdák ré­szesedése a tervhez képest — tájékoztat. — Ily módon év vé­gére kiosztották azt is, amit csak a zárszámadáskor kellett volna kifizetni. A dolog valójában mégsem ilyen egyszerű... Nem bizony. Gattyán László, a tsz főkönyvelője a következő­ket mondja: — Évközben a gazdák a ré­szesedés növelését követelték. Előzőleg, s így szerepéi a ter­vünkben is, úgy állapodtunk meg, hogy egy mázsa kukorica megtermesztéséért 20 forint és 16 kiló csöves tengeri jár. Ám, amikor már kapálni kellett vol­na, a gazdák azzal álltak elő, hogy a termésnek vagy a 30 szá­zalékát kapják, vagy felé sem néznek a tengerinek. Az idő sürgetett, kénytelenek voltunk engedni... Ez volt hát az egyik ok, a másik pedig az, hogy je-, lentős „kieséseink” voltak. — Az állattenyésztés hozama, Űj üzem Kiskunfélegyházán a Villa­mosszigetelő és Műanyaggyár 2-s számú gyáregysége három héttel ezelőtt új műhelycsarno­kot avatott, amelybe korszerű lengyel gyártmányú bakelit présgépeket szereltek be. Ezeken a Ganz Villamossági Művek ré­szére készítenek különböző ba­kelitalkatrészeket elektromos készülékek gyártásához. Az új műhelyben a gépeken dolgozó asszonyok, lányok nagy része a közben megszüntetett műanyag konfekcióüzemből jött át. Ha­mar elsajátították a gépek ke­zelését. közismert okok miatt, nem éri el a tervezettet — veszi át a szót Faddi József főagronómus. — Sokfajta ipari növényt ter­mesztettünk, olyanokat is, ame­lyek megműveléséhez nem volt elegendő a munkaerő. A kun- szentmiklósi cigányoknak 174 ezer forintot fizettünk ki, amiért felszedték a zöldborsót, elcsé­peltek a takarmányborsót, ka­zalba rakták a szalmát és be­takarították a napraforgót. A gazdák ugyanis ezekre a mun­kákra nem értek rá, a százalé­kos művelésre kiadott kukori­cát ápolták. Olcsó kifogás Ez hát az indokolás! A gaz­dák követelőztek, a vezetőséget kész helyzet elé állították, s miután szándékuk teljesült — újra csak nem vettek részt a közös munkában. Enyhén szól­va érthetetlen a magatartásuk. És ezek után még sérelmezik a ki nem fizetett — mert ki nem fizethető! — részesedést... A vezetőség pedig megoldotta a betakarítást úgy, ahogy tud­ta. A százezer szál gyökeres vessző így is a földben maradt. Olcsó kifogás, hogy a kukori­ca százalékos művelésétől nem értek rá a közös tevékenységre. Aki kicsit is tájékozott a me­zőgazdaságban, tudja, hogy a kukorica művelése eléggé idő­szaki jellegű. A 2300 hold össz­területtel rendelkező szövetke­zetnek több mint kétszáz gaz­dája van. Vagyis egy főre átla­gosan 11 hold szántó jut. Nem is szólva a családtagokról. Két­ségtelen, a sokféle növény ter­mesztése nehezítette a gondokat, de a munkaerőhiányra még így sem lehet panasz. Csak a mun­kafegyelemre. Az egyiHtrrsüködés hiánya Az érem másik oldalán azon­ban a vezetőséget kell elma­rasztalnunk. A gazdálkodásban több hibát követtek el. Az egyik legkirívóbb c'st az, hogy csak­nem negyedmillió forintért kom- poszttrárgyát vásároltak a Buda­pesti Szervesfmyag-ellátó Vál­lalattól. A főagronómus azt mondja erre: a trágyáért kifize­tett pénz többszörösen megté­rül. Ez általában igaz. Csak­hogy! A szerves anyagnak már az elmúlt év tavaszán a tőidbe kellett volna kerülnie. Nagy ré­sze azonban még most is ku­pacokban hever a földeken, s ami még ennél iá több: a major­ságból és a háztáji udvarokból 3 éves trágya vár kihordásra! Másrészt a gazdák magatartá­sában kétségkívül közrejátszott az is, hogy a múlt évi terveket nem beszélték meg kellőkép­pen velük. Részint az anyagi ösztönzők nem kielégítő voltá­val is magyarázható a közös munka elhanyagolása. Továbbá nem került sor a mulasztások idejében való megvitatására és megszüntetésére sem. A gazdák és a vezetők közötti megfelelő kapcsolat hiányát bizonyítja az is, hogy a 30 százalék ki nem fizetéséről csak januárban érte­sültek szélesebb körben. G. Kiss Sándor bácsi levelé­nek elején ezt írja: „A vezetés teljességgel elszakadt a tagság­tól. ..” Hogy a továbbiakban ne így legyen, ahhoz a gazdáknak, a vezetőknek is változtatniuk kell eddigi magatartásukon. Hatvani Dániel A napokban egy tervet né­zegettem. Kecskeméti déli vá- r ősz rész rendezési tervét. A tervezőmérnök városrendezési pályázatként alkotta. A pályá­zatot meg is nyerte, húszezer forintot kapott érte. A rajz szerint Kecskemét déli város­részét le kell bontani és a régi épületek helyén újakat kellene létrehozni. 1500 lakást érintene a bontás és helyet­tük 1800 épülne. Hogy mennyi idő alatt? Erre nehéz vála­szolni, mint ahogy arra is, hova telepítenénk addig ? megyeszékhely érintett lakos­ságát. — Micsoda ésszerűtlenség — ötlött az eszembe — és még húszezer forintot kapott az illető. Mintha nem tud­nánk hova tenni a pénzünket. Mint hallottuk a miniszté­rium napjainkban Kecskemé­ten járt vezetői is helytelen­nek tartják ezt a tervet. No, de ezen már nem érde­mes keseregni, hiszen a ter­vezőmérnöktől nem kéri visz- sza senki a pénzt. Talán nem is ő az oka, hogy ilyen terv készült, ő csak a „környezet parancsának” engedelmeske­dett. A tervezésnél ugyanis eléggé sok helyütt találkozunk ilyen maximalista törekvések­kel. iilúzióriikus dolgokkal, amelyek egyáltalán nem ve­szik figyelembe a valóságot, az adott lehetőségeket. Gondjaink vannak például az utóbbi években a borter­més elhelyezésével, tárolásá­val. E gondok jó része meg­szüntethető lett volna, ha jobban kihasználják a meg­levő tárolótereket. Sajnos, sok a kihasználatlan pince, mint ez már az őszi felmérések­nél kiderült. A dolog másik oldala, hogy a korszerűség örve alatt rendkívül drága pincéket terveznek nálunk. Pedig egyszerűbb olcsóbb pincékben is meg lehet olda­ni a tárolást és n kezelést. Félreértés ne essék, égetően szükség van a kihasználatlan tárolóterek felkutatása mellett újak építésére, csupán arról van szó, hogy érvényesüljön a régi bölcs közmondás, hogy addig nyújtózkodjál, amíg a takaród ér. Ha már itt tartunk, érde­mes szólni egyéb példákról is. Már talán elcsépeltnek hangzik egy kicsit a tisza- kécskei művelődési ház ügye. Kétségtelen impozáns ez az épület. Eredetileg néhány mil­lióra tervezték és addig-addig, hogy majdnem tíz millió fo­rintba került. És most? Saj­nos, ez az épület nincs kihasz­nálva. A nagy emeleti terem­ben például ritkán rendeznek összejövetelt. Külön érdemes megemlíteni, hogy a kultúr­házba fektetett milliók meg* nehezítették az egyéb rendkí­vül fontos és égető dolgok megoldását, többek között például hosszú évekre elodáz­ták a vízellátás megjavítását. A tiszakécskeihez hasonló a helyzet Homokmégyen, Kis- kunmajsán stb. Ezekben a községekben is panaszkodnak; hogy a nagy termek nehezen fűíhetők és nincsenek kisebb, megfelelő helyiségek a szak­köri tevékenységre és a klub­élet kialakításába. Egyszóval; tehát a művelődési házaink tervezésénél kezdődik a hiba. Túlságosan drágák ezek az épületek, másrészt nem felel­nek meg a célnak. Sajnos; ennek a helyzetnek a meg­változtatása nem könnyű do­log, mert sok esetben a köz­ség vezetőit is elragadja a váigy és imponál nékik a drá­ga kultúrpalota akkor is, ha a község akár egy évtizedig nyögi a beruházást. Itt van például Dusnok. Felmerül a kérdés, hogy a tervezőintézet által készített „kultúrkombi- nát” építése megéri-e a köz­ségnek, elérik-e vele a kitű­zött célt? Szinte divat az ilyen ma­ximalista törekvés a terve­zésben. Eléggé érvényesül az, hogy „eszi, nem eszi, nem kap mást” alapon a községek kénytelen-kelletlen elfogadják a tervet és mintahogy az előbb szó volt róla, annak imponáló hatása egy kicsit so­dorja is a vezetőket az irány­ba, hogy akármilyen áldoza­tokba kerül, megvalósítsák az építkezést. Arra is számíta­nak, hogy majd csak ad az állam valami segítséget, ha már elkezdtük, úgyis be kell fejezni. Van egy olyan téves szem­lélet, amely szerint ami olcsó az már nem is lehet korsze­rű. Ehhez hozzáteszik, hogy nemcsak a jelennek építünk, hanem a jövőnek is. így van, ezt egy percig sem tagadhat­juk, de tegyük hozzá, hogy az ésszerű takarékosság nem jelent korszerűtlenséget. Hiá­ba építünk drága és modern művelődési házakat ésszerűt­len tervek alapján, csak — ahogy szokták mondani — ki­dobjuk a pénzt az ablakon, mint már a közölt példák is bizonyítják. Emberi dolog, hogy néha elragadnak ben­nünket az álmok, az illúziók. Tapasztalni ilyesmit értekez­leteken is mikor egyes hozzá­szólók szinte a „levegőbe emelkednek” a lelkesedéstől, elszakadnak a realitás talajá­tól, ha bizonyos dolgok meg­valósításáról van szó. Szép a lelkesedés, de nincs értelme akkor, ha elszakad a való­ságtól. Érvényes ez nemcsak a tervekre, a tervezésre vo­natkozóan. hanem az élet minden területén. K. S. A MÁV és az IBUSZ közleménye a csehszlovákiai íurísfa- és magánutazásokról A MÁV és az IBUSZ értesíti azokat, akik csoportosan, vagy betétlappal Csehszlovákiába akarnak utazni: a csehszlovák illetékes szervek intézkedést ad­tak ki, amellyel — a száj- és körömfájás továbbterjedésének megakadályozása céljából — át­menetileg korlátozták csehszlo­vák állampolgároknak magyar- országi és magyar állampolgá­roknak csehszlovákiai turista- és magánutazását. Ez a korláto­zás nem vonatkozik a szolgá­lati és tranzit-útakra, valamint a rendkívül fontos okokból tör­ténő magánutazásokra. Ajánlatos tehát, hogy a ma­gyar állampolgárok Csehszlová­kiába tervezett elutazásuk előtt feltétlenül érdeklődjenek a vas­útállomáson, vagy az IBUSZ ki- rendeltségénél. (MTI) jztam Virág Ferivel. Nem tartam hinni a fülemnek, ami- or elújságolta, hogy ők már jlgoznak. Másnap köztük vol- un én is — mondja Lugosi ista bácsi. — Hatodikén bekopogtatott ozzám Cs. Szabó József, az ak- ori főmérnök. — veszi át a szót ávid Gyula. — Kérte, hogy íenjek segíteni, mert nincs hi- atalnokuk. Valakinek pedig tómon kell tartani azt is, hogy űt végeznek az emberek. — A pénzügyi igazgatóságon olgoztam korábban. Ázt sem íondhatnám, hogy nagyon rá oltam szorulva a fizetésre, légis örömmel mentem, mert... — Itt megáll egy lélegzetvétel- yi szünetre az elbeszélő. Talán szavakat keresgéld: hogyan fo- almazzon, hogy megértsem én aki abban az időben még sü- ölvény legényke voltam. — .. mert a felszabadulást tulaj- ónképpen attól számíthatja az mber, amikor ismét munkába lit. Cs. Tóth Lászlómé már az lőbb is szólni akart, amikor munkatársa a fizetést emlegette. Valamit súgott is a szomszédjá­nak. Most kihasználja a pauzát, és mosolyogva megjegyzi: — Nehogy azt higyje ám, hogy kezdettől fogva kaptunk rende­sen munkabért. Karácsonyig nem láttuk mi a fizetésnek szí­nét sem. De mindennap adtak egy tál meleg ételt a szovjet katonák á konyhájukról, a fér­fiaknak hébe-hóba bort is. — Jutott az ételből az ottho­niaknak is és ez akkoriban nagy szó volt — egészíti ki valaki az elhangzottakat. Segítség a szovjet hadseregnek A szovjet hadsereg volt az üzem első „megrendelője”. He­tente kétszer dugattyúkat ön­töttek a tehergépkocsikhoz. Hosszú sorban álltak az udva­ron a harcokban sérült, javítás­ra váró járművek. A háború még folyt. A fasiszta fenevad vissza-vissza acsarkodva húzó­dott nyugat felé. November de­rekán német gépek bombázták a kecskeméti pályaudvart. Ez fokozott erőfeszítésre késztette a gyár lassan 50—60 munkásra szaporodó gárdáját is. Tudták, hogy minden kijavított gépkocsi közelebb hozza az egész ország számára a felszabadulást. Sokan otthonról hoztak szer­számokat, hogy ki tudják farag­ni az öntőformát. Ha fogytán volt az anyag, nekivágtak a vá­rosnak. A környéken akadt elég kilőtt harckocsi, teherautó. Lo­vuk nem volt, maguk álltak a hámba. Senkit sem kellett noszogatni ezekben a napokban. A gépgyár gárdája, amely a Vas- és Fém­munkások Országos Szövetségé­nek legerősebb helyi bázisát képviselte a kilencszázas évek elején és 1919-ben 25 katonát adott a vörös hadseregnek, most is helytállt. — Mi idősebbek tudtuk, hogy ha még az RT tulajdona is a gyár, most már az új, a régen várt kezdődik — mondja átfor­rósodott hangon Lugosi Pista bácsi. Igen, azokban a napokban kezdődött az, amiért Horváth János és az idősebbik Kovács fiú a Tisza mellé indult innen a gyárból 1919-ben, hogy életét adja a Tanácsköztársaságért, amit Lugosi István — Pista bá­csi édesapja — is hirdetett, amíg a fehér terroristák el nem némították örökre. Jóval elmúlt dél. Az új zo­máncozó üzem kemencéiben a reggeli műszakban készült utol­só kádakat nyalják fényesre a lángok. A gyár udvarán lánc­talpas gépek birkóznak a fagy- gyal. Mélyül a hatalmas csor- nok alapja. A dólutánosok lassan leszivá­rognak az öltözőből és csapatos­tul vágnak át az ebédlő felé. — Nem tudod ml lesz a ka­ja? — üti meg fülemet a kér­dés, amint elsiet mellettem né­hány hangos kedvű fiatal. „Régebben itt az üzem előtt az úgynevezett juhszélen, az árokparton kucorogva fogyasz­tottuk el azt, amit az asszony hozott.” — idézi agyam az öre­gektől hallott mondatot. Itt, a város peremén, azóta új városrész született. Lenin ne­vét viseli. Békés Dezső Illúzió és vcaSósóa

Next

/
Oldalképek
Tartalom