Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-06 / 31. szám
1963. február 6, szombat S. oldal Megmentik, őrzik a hagyományokat SZERETNI KELL A VERSET Kunszentmiklóson egyre szélesebb körben terjed a kun népi hagyományok, népművészeti emlékek, népdalok gyűjtése. Szappanos Lukács és a köréje tömörülő 8—10 idős népművész őrzi a régi kiskun hagyományokat. Képünkön: Kovács Sándor, a kun- szentmiklósi művelődési ház igazgatója magnetofonszalagra veszi a népi énekeket. A ,,munka” szünetében jólesik a koccintás is Lukács bácsiékkal. (MTI Foto — Bereth Ferenc felvj Háromszoros, négyszeres siker Hüvelyk Matyi, Pinocchio, Hófehérke és a hét törpe, Óz a csodák csodája — és a többi nagyszerű gyermekfilm hónapok óta nagy sikert arat a kecskeméti apró nézők körében. A városi művelődési ház gyermekszínpada kísérletképpen alakult az ősszel. Akkor még nem tudhattuk, hogy néhány lelkes pedagógus és népművelő ötlete hogyan válik majd be. Nem áldoztak-e hiába annyi munkát már az előkészítésre is, nem marad-e érdeklődés nélkül az a törekvésük, hogy vasárnaponként színvonalas, gondosan ösz- szeállított programmal szórakoztassák a gyerekeket. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy nem fáradoztak hiába. Sőt a gyerekek az ősz óta annyira megkedvelték ezt a kitűnő intézményt, hogy sűríteni kell a programot. A művelődési ház vezetősége tehát ezentúl heti egy előadás helyett háromszor vetíti le a tervbe vett filmeket: szombaton délután 3 órakor, vasárnap délelőtt fel tízkor és 11 órakor. Hasonlóan nagy az érdeklődés a gyermekszínpad bábszakkörének műsora iránt. Eddig havonta nézték meg az óvodások a bábosok műsorát. Ezután a szakkör minden csütörtökön tart előadást a legapróbbaknak. TONIJIij — Kisregény — v. Kerékpárcsoport imbolyog a robogó autó előtt. Az egyik biciklis váratlanul balra kapja a kormányt, úgy látszik, Zsupán nem veszi észre. Az utolsó pillanatban erélyesen tapos a fékbe. Nagy csikorgás, utána néma csend. A kocsi is, a kerékpárok is állnak. Zsupán kiszáll, zavartan és meg- illetődötten néz az emberekre. Az a paraszt, aki miatt fékeznie kellett, döbbent tétovaság- gal dadogja: _ jó napot, doktor úr. .. El nézést. Az orvos komoran félrenéz. — Én voltam a hibás. Jó napot. Az emberek még mindig meredten állnak, ő pedig visz- szaül a kocsiba. Nagyon finoman, szinte hangtalanul indít. Valósággal elúszik a kerékpárok közeléből. Lassan megnyugszik. Ahogy fokozatosan csillapul izgalma, úgy gyorsul fel a kocsi sebes— Majdnem embert gázoltam..: — gondolja átanélkod- va. * Július végi kánikulában, kényelembe merülve üldögélt a Zsupán házaspár a tihanyi Panoráma presszó teraszán. Eléjük tárult a meredek hegyoldal, s a hatalmas, ferde síkot mutató víztükör. Csupa nyugalom, csupa lebegés volt a táj, s a két ember úgy festett, mintha a derűs elégedettség csúcsairól nézelődne szét a tájon. — Van olyan asszony a világon, akivel most cserélnél? — kérdezte jókedvű hunyorí- tással a férj. — Nehéz elképzelni — Szóval boldog vagy? — Nem vagyok boldogtalan. — Tehát nyugalmi állapot. Ez is nagy szó. Mégis, mi tenne boldoggá? — Ha itt lennének a gyerekek — felelte nevetve az asz- szony. — Gyere közelebb... hadd csókoljam meg a gyerekeket. Az asszony szelíd könnyedséggel oda hajolt, de csak egy pillanatra. Zsupán gyorsan Sűrű a levegő a könyvtárteremben. Tele néppel ez a szép nagy helyiség, d$ nemcsak ez, hanem a mellette levők is. Az emberek lesik, isszák az előadó ajkáról pergő szavakat. Az a bizonyos lélegzetet is megölő csend súlyosodik a hallgatóság feje fölött. Az első sorban áll — mert ülőhelyek nincsenek — egy idős kun bácsi, hasán összekulcsolt kezében a süvege. Szeme csillog, egyre nagyobb és kerekebb lesz, keze lejei lassan kinyílnak a pergő, zúgó szavak bűvöletében. Kezdetben marko- lászta a süvegét, most pedig lassan kiejti a kezéből, mert kinyílt tenyere már-már tapsra lendül. De a művésznő hangja még magasabbra, még hevesebbre izzik: „a tudásnak teszek panaszt!” — aztán lejt, egyre édesedik, egyre inkább szívbe hatol a hang. A művésznő kecsesen meghajol és — mosolyog. Pillanatig még dermedt csend, aztán feloldódik a feszültség, feldörren a taps — és nem akar megszűnni az ünneplés. Az öreg kun is tapsol kitartóan, de süvege már a talpa alatt, sáros — gyűrött — a szép süveg. Am az öreg nem veszi észre. Bege Margit szavalt a kiskunságiaknak. Gyakori — örvendetesen gyakori! — eset az, hogy kisded olvasótábor előtt mond verseket. — Igen — mondja —, gyakran járok író—olvasó találkozókra. És nagyon-nagyon- szeretem ezeket a meghitt estéket. Talán jobban, mint a nagy nézőteret. Persze, a kettő között nagyon nehéz párhuzamot vonni, más ez és más az. De a versi rondás- nak nagyon kedvez a. ilyen meghitt találkozás. Va. ihogy ekkor érzem igazán át a vers lényegét, a ködtő szándékát. így, ilyen körülmények között köny- nyebben megteremtődik a lelki kontaktus versmomdó és hallgató között. Ha ez létrejön, a művészt hatalmába veszi a — költő. Ez a finomarcú művészasz- szony csodálatos kapcsolatot tud teremteni a hallgatóval. Az a kun bácsi, aki az imént önfeledt örömében sárosra tapodta a süvegét, nyilván — olvaslábain — nem ízlelgette ilyen boldogan Adyt, József Attilát. És az is biztos, hogy ha legközelebb alkalma kerekedik arra, hogy versmondót hallgasson meg, nem egyedül jön el, hanem magával hozza a családot is. így hat a vers, így terebélyesedik a vers híveinek a tábora, így lesz a költőnek — a költőknek! — egyre nagyobb és egyre műveltebb hadserege. — Hogy csinálja? Hogy jut el a vers átélésének ilyen intim és ilyen magas fokára? — kérdezem. Halk a hangja: — A verset át meg át kell élni. Sokáig hordozni magamban. Ezt csinálom: nőnapokig, vagy talán évekig élek együtt a verssel, gyúrom, alakítom, ízlelgetem magamban. És: szeretni kell a verset. Ez a titka. így csinálom. — És még valamit. Szeretem a vidéket. A Déryné Színház kötelékében jártam az országot 9 évig. Aztán játszottam Szegeden is. Most itt Kecskeméten. Szívesen megyek el a legkisebb faluba is. Ha kell. 3—10 ember előtt mondok verseket. Most főszerepre készül Jerzy Broszkievicz: Botrány Hellberg- ben című drámájában játssza a női főszerepet. Februárban lesz a bemutató. Balogh József Ilse von Alpenheim zongoraestje OSZTRÁK születésű, svájci zongoraművésznő, fiatal, kedves jelenség, szerény és mentes mindenféle póztól. Nevét eddig nem ismertük Magyarországon, művészetével sem közvetlenül, sem' a rádión vagy lemezfelvételeken keresztül sem találkozunk. Most eljött, hogy hírt adjon egy svájci város (Bern) zenei életéről, ahol a helyi konzervatórium tanára. A pesti közönség előtt eljátszotta férjének, a hazájától távol élő kivá’ó Kodály- tanítványnak: Veress Sándornak nálunk eddig be nem mutatott zongoraversenyét. Vidéki városaink közül egyedül Kecskémé ten lépett fel, hangversenye közönségünk körében őszinte sikert aratott. Sikerének titka elsősorban gazdag és változatos műsorában rejlett. Händel népszerű nyitószámként igen hatásos G-dur chaconne-ja, Mozart kevésbé ismert, igényes „Láson dornait”- variációi, Chopin romantikusan áradó, izzó szenvedélyű h-moll szonátája, Debussy finom hangú „Children’s corner”-szvitje és végül Frank Martin svájci származású, élő zeneszerző most megismert Nyolc prelúdiuma szerepelt a műsorán. ILSE von Alpenheim bizonyságát adta zongorázni tudásának, mind a technikai kulturá- ráltság, mind pedig a tudatos zenei építkezés tekintetében. Ügy éreztük, elsősorban intellektuális alapon muzsikál, a szónak pozitív és negatív értelmében egyaránt. Amit leginkább hiányoltunk nála, az is ebből adódott. A művek mélyebb, emocionális alapon való átélése és differenciáltabb hangszínkul- túra nem jellemezte játékát. A Chopin-szonáta lassú tételében vagy a Debussy-mű egyik-másik részletében éreztük ezt főképmegcsókolta felesége nyakát. Este a füredi mólóra mentek szórakozni. Igazi csírrtpr- galom volt a hajóállomáson is, a szabadtéri vendéglőben is. Szinte bálába préselődött a rengeteg pár a táncplaccon. Zsupán gyengéden becézte feleségét. — Nem sokallod meg, hogy ilyen tolakodó vagyok? — tréfálkozott az orvos. Az asszonyt visszaringatta mostani hangulata a szerelem kezdetének titokzatos izgalmaiba. Kellemes szomorúság legyintette meg. Örült a múltból előlépő örömének, de futó sóhajjal adózott az érzésnek, amely fájlalta hogy odalett a kezdődő szerelem hamvassága. — Tudod, ha egyszer nyíltan beszélnék, nagyon elbíznád magad. — Mégis van abban valami, hogy ez a Balaton használ a szerelemnek. Akárhányszor idejövök, mindig kamasz vagyok. — Jó, de azért ne Rittyents föl hozzám a harmadik emeletre. A házinéni megint meg- botránkozna. Zsupánnak jól esett, hogy az udvarlás ártatlan-hetyke részegségére emlékeztették. — Irigy volt a vénasszony. — És óva intett ettől a bugaci csikóstól. A zenészek pauzát tartottak. Zsupánék asztalukhoz ültek. Utasok rohantak a fényárban úszó, dudáló hajóhoz. Az orvos már nem volt olyan játékos. Mintha rosszat jelentett volna számára az emberek rohanása, eíkomolyodva nézte őket- S látszólag minden ösz- szefüggés nélkül magyarázta, amolyan morfondírozó stílusban: — A gallok hajdanában nem ismerték a tréfát. Amikor háborúba gyülekeztek a fővezér parancsára, mindig megölték a sereg szeme láttára az utolsó nak érkező harcost. Ezek a jámbor nyaralók legfeljebb a hajót késik le, mégis milyen ijedten rohannak. A helyükben én egészen biztosan lekésném a hajót. És milyen szerencsém, hogy semmi köze hozzám a gall fővezérnek... Zsupánné kissé gyanakodva pillantott föl vermutos poharáról. — Mit akarsz ezzel mondani? — Semmi különöset, drágám. Csak éppen eszembe jutott, hogy milyen gyorsan szalad az idő. — Ugyan. Hisz még csak két nap telt el a szabadságból. — Gitta, édesem. Elég tájékozott vagy te ahhoz, hogy érts a szóból. — De nem érdekel. Eleget vitatkozunk otthon. — Az más. Viszont a bibi ott van, hogy a kelleténél nyakasabb vitapartnere vagyok önmagámnak. — Pihenned kell. — Majd ha otthonom lesz. Szeretném már végre otthon érezni magam valahol. A zenekar játszani kezdett. — Gyere táncolni —, hívta kedvesen a férjét az asszony. (Folytatása következik.) pen. Frank Martin keményebb arcélű modern muzsikájához viszont kitűnően illett ez a fajta előadói habitus. A FILHARMÓNIA regi igénynek tesz eleget, amikor — az idén már harmadszor — külföldi művészt léptet fel városunkban. Ez az igény nemcsak sznobizmusból ered: egészséges érdeklődés nyilvánul meg benne más országok zenei eredményeinek megismerésére. Várakozásunkban általában nem is csalódtunk, főleg ha nem várunk „csodákat” mindenkitől, aki határainkon túlról érkezett. Ezen felül a külföldi szólistákkal való összehasonlításban megtanulhatjuk reálisabban értékelni — és talán az eddiginél kissé többre becsülni — hazai (esetleg még nem is nemzetközi hírű) előadó művészeinket! Körber Tivadar A ZONQORA Ilse von Alpenheim kísérői közül valaki azzal dicsekedett a művésznőnek, hogy abban a teremben, ahol a hangversenyt tartották, kerek fél százada, már Bartók is muzsikált. — Nagy megtiszteltetés számomra — mondta. Majd finoman elmosolyodott: — De biztosan nem ezen a i zongorán... Nem ő volt az első, aki í panaszkodott!
