Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-20 / 43. szám

1965. ídürnSr ífl, szombat «.«m Képek és vázák A HÚSZ ÉV ALATT ÉPOLT Nemrégiben ünnepélyes külsőségek között adták át rendeltetésének » kiskunmajsai közsé­gi könyvtárat. A könyvtár öt termében több mint 11 ezer kötet könyv sorakozik a polcokon. A megye, a járás és a község áldozatkészségéből 14« ezer forintot fordítottak a felújításra. A já­rási tanáes a pénzbeli hozzájáruláson kívül cgyzenegépet is ajándékozott az ifjúsági terem szá­mára. „Fények a két folyó között" Annyi itt a köcsög, korsó, váza; akár múzeum is lehetne a műterem. A művész évek óta gyűjti a népi cserépedényeket. Hogy miért? Talán hogy még több szállal kötődjék a tájhoz is a néphez. — Amikor elkezdtem gyűjteni ezeket a cserepeket, magam sem gondoltam, hogy egyszer ekkora értéket jelentenek majd nekem. Először csak tetszett egyiknek- másiknak a formája, színe, el­kértem, vagy megvásároltam. S amint egyre szaporodtak itt a műteremben, kíváncsiságom is nőttön nőtt; mjon milyen ta­lálható még? Am, úgy látszik, az évszázadok termékei kifogy­hatatlanok ... De nemcsak a szépségűik miatt gyűjtöm őket. Régen élt embereket érzek a holt cserepek mögött; az embe­rek dolgos kezét, ahogy a tűnő időből felém intenek... A köcsögök és korsók a múlt­ról — az állványdkon sorako­zó, falhoz támasztott, sarokba állított sok-sok kép a jelenről beszél. Bozsó János nagyon ter­mékeny festőművész. Látogatóit mindig tucatnyi új képpel lepi meg. Lángolnak és lobognak a szí­nek vásznain. Mindenki tudja róla milyen rajongója a termé­szetnek. Kinn a Tisza-parton, a szél fútta határban, vagy a vá­ros végén festette legszebb ké- peiL^Esőben, fagyban is dolgo­zik. — Ha fáj valami, ha elfog néha a megmagyarázhatatlan szomorúság. olyankor szinte ösztönösen nekivágok az erdő­nek, vagy a folyópartnak. Egy keskeny fényesük beszökik a szo­morú szürke fatörzsek közé, át­repül a száraz ágak felett egy fáradt madár, a folyó vize meg­remeg a hűvös szélben — és már azt érzem, nem vagyok egyedül. A képei is erről beszélnek. A sárga, barna, sokárnyalatú szürke között a szinte boldogan A Felszabadulási Kulturális Szemle újabb állomásaként február 21-én, vasárnap du. 3 órakor a Bányai Júlia Gimná­ziumban a kecskeméti középis­kolások bemutatójára kerül sor. Az elmúlt hónapokban megtar­tott körzeti szemlék legjobbjai lépnek ez alkalommal a pó­diumra. Homok Lajos, akit nehéz volt megsérteni, cinikus mosollyal nézett vissza, és csak a lánytól köszönt el: — Csókolom a kezét... Vali ijedt csodálkozással as­szisztálta végig a jelenetet, fo­galma sem volt, mi lehet az oka a két férfi gyűlölködésének. — Miért utálja ezt az embert, Sándor bácsi?... Zsupán futó pillantást vetett az órás kirakatára. Nem akart hosszasan magyarázkodni. — Mert undorító. Vége lett az idillikus hangu­latnak. Többé nem volt érdekes, hogy mennyire szép a város. Mintha muszájból tartózkodtak volna itt, az orvos morcosán lépdelt a járókelők között, ké­zen fogta Valit, nehogy elma­radjon. — Bai lesz ebből... — sopán­kodott a lány. Zsupán megszánta, ránevetett, könnyedén végisímította a ha­ját. _ Felejtsük el. Mihez lenne ke dved? Vali nem szólt, csak iölpa- rázslott szomorú szemében a ra­jongás. Zsupánt elöntötte a za­var ettől a nézéstől, alig tudta hasznát venni annak a rutinjá­nak, amelyet az érzelmek ellep- lezésében szerzett. — Szeretném, ha többször fellángoló zöld és vörös, vagy a világító fehér. A természet édes gyermeke ő: a buja erd&k és az elhagyott dülőutak táplálták szeretettel, a városszéli házak, meg a távoli apró tanyák, melyeknek leghí­vebb kifejezője, életrekeltője. — A tanyákat mindig nagyon szerettem. Hiszen olyan elha­gyatottak. olyan árvák. Kóbor­lás tközben betérni egy-egy ta­nyába, egy üveg bor mellett szót váltani a gazdával: legna­gyobb örömeim közé tartozik. Ezeket az egyszerű, becsületes embereket a barátaimnak érez­tem mindig. — Az utóbbi években sok időt tölthettem barátaim jóvoltából a mezőgazdasági nagyüzemek­ben, Helvécián, Hosszúhegyen, Csengődön, Miklóstelepen. Hogy ezek a képeim több derűt, op­timizmust árasztanak magúk­ból? Azért, mert azt festettem, amit ott láttam... Azért, mert az ottani élet. az ottani valóság is több derűt áraszt. Régi emlékek között kutat­nak a művész ujjai: fiókok tele levelekkel, meghívókkal, újság­kivágásokkal. Apró tárgyak a szekrények üvegajtaja mögött. Szívesen mutogatja végig. Min­denhez emlék tapad: emberek, tájak, percek, hangulatok eleve­nednek meg a gyors emlékezet által. Nagyon szeret emlékezni. Ott csüngeni a jelen minden percén, de úgy, hogy egyetlen messzire tűnt órát se szalajt- sunk el, a réginek és az újnaík, az elmúltnak és a meglevőnek együttes akarása — ez valami egészen sajStos jellemvonása Bozsó Jánosnak. Ezt sugározzák képei is. Művészetének java termése a tűnő múltat és a szü­lető újat együtt hordozó jelen­ről szóL Varga Mihály Noha a „Ki mit tud” döntő­jén résztvevők felmentést kap­tak és a mérce is magasabb volt, mint korábban, mégis 5 irodalmi színpadot, 5 énekkart, 12 versmondót, 9 szólistát, 3 színjátszó csoportot láthatnak, illetve hallhatnak az érdeklő­dők. nem hoznánk zavarba egymást, — mondta nagyon komolyan. — Beszélnem kell veled. Kihalt országúton, nyári es­tében szaladt a kocsi. Feszülten hallgattak, mindketten mereven előrenéztek, mintha összevesz­tek volna. — Mindent tudok rólad — szólt az orvos lassan, halkan, megfontoltan tagolva a szava­kat. — Egy idő óta észrevettem. hogy képtelenségeken töröd a fejed. Meggyógyultál. Az orvos szerepe véget ért. Ami ezután jön, ahhoz nekem nem lehet közöm. Ugye érted, hogy miről beszélek? Vali makacsul hallgatott. — Szeretném, ha megértenél — beszélt egyre szelídebben az orvos. — Őszinte leszek. Furcsa helyzetbe hoztál, és erről egyi­künk sem tehet. Ugyanúgy sze­retlek mint a gyermekeimet, de ez téged elkeserít. Dühös vagy rám, amiért csak a kislányt lá­tom benned, holott már kész nőnek érzed magad. Tévedsz. Pontosan tudom, hogy felnőtt ember vagy. A két és fél év alatt, amíg az ágyat nyomtad, nagyon szép nő lett belőled. Büszke vagyok rád. Most el­árulhatom: Sokszor gondoltam, hogy milyen boldog is lesz az a férfi, aki majd a magáénak mondhat. Ne légy türelmetlen! Ünnepre készül az ország. Nem nagy idő a húsz esztendő, de ahhoz már elég, hogy szá­mot vessünk az eredményekkel, amelyek a húsz év mögött van­nak. És örüljünk az eredmé­nyeknek. Mert: a felszabadulás óta eltelt húsz esztendővel nem sáfárkodott rosszul az ország. Az ünnep lényegét éppen az adja, hogy megvizsgáljuk ma­gunkat. És a megtett utat. Ezért vonultatjuk fel azt, amit alkot­tunk. Eredményeink fényénél utat keresünk a jövő felé. A Bács megyei Filmstúdió 45 perces dokumentumfilmet ké­szít a megye elmúlt húsz esz­tendejéről. Lelkes kis kollektí­va dolgozik már hosszú hóna­pok óta a film felvételein és Nézz szét egy kicsit! Szokj hoz­zá az élethez! A felnőttek vilá­gához! Számíthatsz rám, akár az apádra, csak ahhoz nincsen jogom, ami egy másik férfinak lesz a kötelessége. Hej, nagyon buta dolog ez az egész... Mondj már valamit... Vali nézte a sötét tájat és sírt. — Rosszul bánsz magaddal —, bizonygatta Zsupán. — Sírsz, amikor örülnöd kellene. — örömében is sírhat az em­ber —, szólt a lány és arcvoná­sai nyugodtabbá váltak. — Múló hangulat ez nálad. Egy idő után jót nevetünk rajta. Vali megütközött az orvos szavain. — Ezt kár volt mondani. Sán­dor bácsi már most is nevethet. Megteheti, igaza van... — Bocsáss meg ... — Csak minél higgadtabban, — sóhajtott a lány. — Nem lehet panasz, becsületes a dok­tor bácsi... — Hiába minden, nem akarsz megérteni!... — És engem ki ért? ... — Elvakult vagy, makacs vagy, egyetlen józan érvet sem vagy hajlandó elfogadni. Valiban lassan feltámadt a harci kedv. Belefáradt a hosz- szú türtőztetésbe, s ahogy szá­jára parancsolta az indulat a összeállításán. A film címe: „Fények a két folyó között”. Múlt és jelen Ábrahám János, a filmstúdió vezetője a motorja a dokumen­tumfilm készítésének. Tőle kér­deztük meg: Milyen stádiumban van jelenleg a film, hol tarta­nak a munkában és mikor ke­rül a közönség elé? — Jelenleg a felvételeknek mintegy 45 százaléka van ké­szen — mondotta Ábrahám Já­nos. — Persze, nem az egész filmet kell most szalagra ven­nünk, mert sok archívanyagot is felhasználunk. Forgatóköny­vünket ugyanis úgy építettük fel, hogy a sötét múltra hivat­szavakat, úgy mondta ki őket. — Élet... élet... mindenki csak az életről beszél. Nem aka­rok többet hallani róla Élni akarok! Három éve várom, hogy olyan lehessek, mint a többi lány. Odaültek az ágyam mellé és titkaikról beszéltek. Nekem egyetlen titkom volt, de hallgattam róla. Hát illik az orvosba beleszeretni? ... Hiszen felesége van, gyerekei vannak, különben is: ő a jóságos doktor bácsi... Én már annyiszor hal­lottam, hogy mit nem szabad... Én már annyit tűrtem... Hát hogyan parancsoljak tovább magamnak?... Zokogva mondta el panaszait, miközben Zsupán döbbenten hallgatott és arca átfényesedett a verejtéktől. Nem mert a lány­ra nézni. Vali annál mohóbban, annál elszántabban nézte. Először csak bátortalanul nyújtotta ki kezét az orvos nyak;, felé, de amikor látta, hogy Zsupán szin­te oda se figyel, hanem kínlód­va tusakodik önmagával, szen­vedélyesen megölelte, csókolta, ahol erte. Zsupán hevesen a fékre ta­posott, elkiáltotta magát: — Nem lehet!... — s lerázta magáról a lányt. (Folytatása következik.) kozva mutassuk meg a közel­múltból érkezett jelent A film, amint azt a gyártás­vezető elmondotta, egyetlen nap keretébe ágyazva közli monda­nivalóját. — Harsanó tavaszi reggellel kezdődik, amikor a fák és a madarak, az egész ébredő természet a tavaszt hirdeti. Eb­ből kiindulva részben reálisan, részben szimbolikusan bemutat­juk a nyomorba süllyedt prole­tariátust a rongyos tanyákat megyénknek akkori állapotát aztán történetileg előbbre-előbb- re lépve közeledünk a jelen fe­lé. Nem az a célunk, hogy csu­pa jót mutassunk. A hibákat sem kendőzzük el, hiszen húsz év alatt követtünk el hibákat is. Okulásképpen ezeket is lát­hatja majd a közönség. — Nem színészekkel dolgo­zunk, — mondja Ábrahám Já­nos. — Élő alakjaink az akkori események cselekvői és tanúi. Ilyen például Fruskó Mátyás egykori kubikos, ma párttitkár egy kiskunfélegyházi tsz-ben. A félegyházi emberpiacon filmez­tünk múltbeli eseményeket. Ak­kor is, meg régem is, szerepelt ő ott. Most azonban csak a fel­vétel kedvéért. Bemutató: április 3. Nagyon nehéz feladatot kell ennek a kis filmstábnak meg­oldania. Az elmúlt húsz eszten­dő annyira gazdag mondani­valóban, hogy azt egy 500—600 méteres filmben rögzíteni, való­ban nagy művészi érzéket és szakmai rutint tételez fel. A filmstúdió három állandó mű­szála dolgozója és két kisegítő: ebből áll az egész „stáb”. Keve­sen vannak, és sok a munká­juk. De azt ígérik, hogy április 3-án, az ünnepélyes megyei ta­nácsülésen vetítésre kerül a film. Az érdekes, izgalmas film for­gatókönyvét egyébként Mada­rász László, Ábrahám János és Koós Zoltán írta, illetve állítot­ta össze. Balogh József A kecskeméti gimnazisták művészeti bemutatója

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom