Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-14 / 11. szám

KelebiaHa nálunk valaki ezt a helységnevet hallja, aka­ratlanul is a határállomás jut az eszébe. Útlevél és vámvizs­gálat, jövő-menő vonatok, üres és teli vagonok, lassító expresz- szek és kivilágított étkezőko­csik ... Esetleg a régi rossz emlékek, amikor még rokonlá­togatóba sem léphette át ezt a „mezsgyét” a környék lakossá­ga. A „déli kapu” ma már a baráti Jugoszláviába, s más déli, délkeleti országok felé nyit utat, s az egyre növekvő sze­mély- és áruforgalom jelzi a fejlődést és változást. Kelebia azonban nemcsak határállomás, hanem egy közel 3600 lakost számláló község is. S ha a forgalmas vasút hatás­sal is van rá — sok az eljáró munkás, városiasabb, igénye­sebb az ifjúság, s az egész la­kosság — valójában a község éli a maga megszokott életét. Reggeli fények Tél van, későn virrad. Hall­gatnak a kis házak. Aztán pis­lákoló fények világítanak itt is, ott is. Ébred a falu. Befu­tott a Halas felől érkező „új­ságos vonat”. Hat óra. A pos­tahivatal vezetője, Lukács La­jos, kinyitja az ajtót. Megkezdődik a mindennapos, reggelenként szinte másodper­cekre beosztott munka. S a négy kézbesítő: Kovács István, Fajszi Mihály, Varga László és Gaál Károly hét órakor már 20—25 kilós „tarisznyával” in­dul útjára. — Bizony, nem könnyű fel­adat — jegyzi meg a távozó kézbesítők után nézve a posta­vezető. Kovács István és Fajszi Mihály belterületiek, naponta mégis 22—23 kilométert legya­logolnak. Varga László külte­rületi „normája” 37 kilométer, de a legnagyobb utat Gaál Ká­roly teszi meg. Negyvenhét ki­lométert jár meg naponta... S amikor újra a postástáskák tartalmára terelődik a szó, sok mindent megtudunk a község lakóiról. Például, hogy kereken ezren fizetnek elő különböző még hozzáteszi: — Tavaly ilyenkor negyvenkettőt tartott nyilván a posta. Ahol a kilincs sem pihen Amikor a tanácsházára té­rünk be, itt is teljes már az „üzem”. A folyosón egy idő­sebb asszony és két férfi vár sorjára. Hatósági igazolásért jöttek. A tanácselnök irodáját zárva találjuk. — Korán reggel a Népfront Tsz egyik üzemegységébe ment ki — kapjuk a felvilágosítást Galgóczi Vince vb-titkártól, aki barátságos irodájába invitál bennünket. Aztán alighogy be­szélgetésbe elegyedünk, halk kopogtatás után Kovács István bácsi lép be. Nyugdíjához kér hatósági igazolást, azt íratja alá a vb-titkárral. — Itt van, István bácsi, tes­sék a szomszédos irodában Ka­tónak adni, ő lepecsételi... — Ott hagytuk abba, hogy a tv pénteki szünnapján — mert itt már erre is gondolni kell! — szervezett TIT ismeretter­jesztő előadásain átlagosan negyven-ötven személy vesz részt... — Sőt, a nők akadémiájának előadásain ennél is többen ... •— zökken vissza a beszélgetés­be Galgóczi elvtárs. — Ma es­tére az analfabéták alapfokú tanfolyamát hívtuk össze. Ti­zenhatan jelentkeztek erre. A Hazafias Népfrontbizottság, ta­nácsunk és az iskola közös tö­rekvése ebben is — előbbre lép­ni. Az általános iskola ötödik­nyolcadik osztályát végző negy­venkét felnőtt pedig a közel­múlt napokban tette le a félévi beszámolót... Most Kátai néni és Varga Istvánná szinte egymásnak ad­ják a kilincset. Kátai néni bir­tokrendezési ügyéhez, Vargáné pedig nagy fia gépkezelői isko­lába küldéséhez kér tanácsi igazolást. — Az épülő kultúrházunkat látták? Tető alatt van, már mu­tat valamit. Igaz, tavaly au­gusztus 20-án szerettük volna átadni, de hát az anyagbeszer­— Ebben nem voltunk elég ügyesek — vallja Galgóczi Vin­ce. — Bár panaszra így sincs okunk. A vízmű terve készen van, ki is fizettük, a hidrogló- bust márciusban szállítja le a kivitelező, ezenkívül 138 ezer forintot tartalékolunk is erre a célra. Az idén parkosításra 40 ezer forintot tartalékoltak, útjavítás­ra húszezret, mert az őszi eső­mm Az évülő új zés ... Hosszas utánajárásra 32 gerendát végül is Zalalövő- ről sikerült szereznünk.., A lakosság igényessége dik­tálja a községfejlesztési törek­véseket. A kultúrház építése mellett tavaly főleg a parkosí­tásra és az útjavításra fordítot­tak gondot. S ehhez 120 ezer forint értékű társadalmi segít­séget nyújtottak a helybeliek. Szerették volna már a törpevíz- művet is megvalósítani, de ... Karcsika,a legifjabb kelebiai Kovács István kézbesítő —, ki már 15 éve végzi ezt a lunkát — a postai kiildeménye- et szortírozza. ijságokra. A havonta elkelő lírlap-példányszám 13 ezer. s .ogy az elmúlt esztendőben zázzal emelkedett az előfize- ők száma. Különösen a képes- apók hódítanak. Hetenként 700 -800 lottószelvény talál gazdá- a a községben. Aztán éppen i rádiótulajdonosok és a veze- ékes rádió birtokosainak szá- nát — 462, illetve 320 — je­lezzük fel, amikor előfizető •rkezik: Vértesi Lajosné tejke- :elő a napokban vásárolt tele­víziós készülékét jelenti be. — A százhetedik! — közli nosoiyogsa a * A Népfront Tsz tőszomszédságában kiteregetett hófe­hér pelenkákat lo­bogtat a szél. Ko­pogtassunk be, is­merkedjünk a fon­tos kellékek pará­nyi gazdájával. — Erinecz Ká- rolyné vagyok — mutatkozik be he­lyette a még gyer­mekágyas anyuka. — Ö meg Karcsi- ka, Kelebia idei el­ső szülöttje — mu­tatja szeretettel a mellette fekvő pó- lyásbabát, akinek külön története van. Hozzátartozik eh­hez, hogy noha szülésznője van a községnek, kevés kismama szül ott­hon. S alighanem ez is az igényes­séghez tartozik — biztonságosabbnak tartják a szülőott­honokat. A múlt évi zül mindössze négy szülés bonyolódott le a faluban. Har­mincegy kelebiai új­szülött Kiskunhala­son, Bácsalmáson és Szegeden látott nap­világot. (Hadd em­lítsük meg közbe- vetőleg, hogy ta­valy 34 házasságkö­tés és 29 halálozás történt a község­ben.) Nos, Karcsika anyukája is Halasra készült. Csakhogy a kislegény másként „határozott”. A fia­talasszonyka január 2-án délután még vi­dáman cseverészett volt leánypajtásai­val, aztán hirtelen fájdalmat érzett. Gyors értesítés a halasi mentőknek, s a helyi szülésznő­nek. A segítség gyorsan érkezett és mégis elkésve. A szülésznőt is, s a mentőket is az egészséges legényke úaueíts aréaa fogacl ta Erinecz Káro- lyék kicsi házában. — Én meg — me­séli Rozika, a kis­mama —, kimond­hatatlan boldogság­gal hallgattam a szomszéd néni sza­vait — ő volt mel­lettem akkor: „Ha láttad volna az ura­dat, amikor elújsá­goltam. hogy meg­jött a kis öcsi! — öcsinek hívják a férjemet a család­ban. — Kettőt is ugrott örömében...” — S a kedves fér­je? Hol dolgozik? — Vasutas. Jelen­leg Pesten van négyhónapos tanfo­lyamon. Az édes­anyám segít most nekünk mindenben. — De milyen bol­dogan ! — lépett most a szobába oda- kintről a mosást félbehagyó fiatal nagymama. — Hi­szen az első uno­kámé-.*. zések sok kárt tettek bennük. A kultúrház udvarát, környé­két társadalmi segítséggel kí­vánják rendbehozni. A kultúrház mellett van egy gyengén forgalmazó italboltunk — folytatja a vb-titkár. Sze­retnénk a földművesszövetke­zet illetékeseivel megegyezni a megszüntetésében és iskolai napközit nyitni helyette. Megint kopogtatnak. Mi pe­dig, miközben magas, szikár férfi lép be az irodába, elbú­csúzunk a község fiatal vb-tit- kárától. Erősödik a „gyengébb4* A jó bácskai földekből alig nyúlt el idáig valamicske, gyenge homoktalaj, ez az ural­kodó. S a szőlő, amelyből több mint kétezer hold van a kele­biai határban. A Népfront Tsz- be lépett be a legtöbb szőlős­gazda, az esztendőt is itt zár­ják jobban, ha nem is a terve­zett 45 forintos munkaegység­gel. A Rákóczi Csillaga a „gyengébbik” — habár ez el­len a jelző ellen erősen tilta­koznak. Igaz, ők csak 17 forin­tot terveztek egy-egy munka­egységre, de inkább húsz lesz, mint 17, ha nem csalnak az elő­zetes számítások. Még 1963 tavaszán egyesült a kelebiai Vörös Csillag és a tompái Rákóczi Tsz, Rákóczi Csillaga néven. S akkor „örö­költek” a kelebiaiak — mert itt van a tsz központja — egy­millió forint adósságot is, s ve­le régebbi közepes helyett a „gyenge” kategóriát. Az adós­ságot egy év alatt lényegében kigazdálkodták, s arra is volt erejük, hogy havi 10 forintot fizessenek ki munkaegységen­ként. Talán ezért is csalódhat­tak kellemes tompái testvéreik­ben, akik egész éven át szor­gosan dolgoztak, s némileg még a kelebiaiakon is túltettek a munkát illetően. S az idén? — Szeretnénk úgy gazdálkod­ni, hogy jövő ilyenkor harminc forintot érjen egy-egy munka­egység — mondja a fiatal Szá­lai Teréz főkönyvelő. S most arról beszél, hogy ez a „házasság” a tompái Rákó­czival a jövőt illetően nagyon is ésszerű dolog volt. Az állatte­nyésztésnek, takarmánytermesz­tésnek ugyanis ott vannak jobb feltételei. Ennek is része van abban, hogy a kocaállományt és tehénállományt egy év alatt majdnem megháromszorozták. Most már a minőség javítása van soron. Az elmúlt évben 100 holdon végeztek talajjavítást — saját tőzegbányájuk adta hozzá a tápanyagot — s az idén is folytatják ezt a munkát. Egyéb lehetőségek: átvettek egy közel 300 holdas területű halastavat a szegedi tógazdaság­tól, s ezt víziszárnyas tenyész­tésére is fel akarják használ­ni... Ilyen tényekben rejlik tehát bizakodásuk titka. lev véleke­dik erről Blum Antal tsz-elnök, Mónus Imre főagronómus, s az egyik legszorgalmasabb tsz- tag, Farkas György bácsi egyaránt. Táncvizsgára nylonkeszfyű Benéztünk a ruhaüzletbe. Amolyan kisáruház ez, ahol cipőtől a divatáruig, a konfek­cióöltönyig mindent megtalál az ember. Egy év alatt három és egy­negyed millió forintos forgal­mat csináltunk — mondja Tor­ma Ferenc boltvezető —, ami nem kis összeg egy ekkora faluban. Törköly Jánosné és Nyerges Edit volt, aki osztozott vele ebben a munkában. Több mint egymilliós forgalom jutott te­hát mindegyikőjükre. Szüret tájékán, amikor a legtöbb pénz jön a kelebiai portákra, szinte megállásuk sem volt. Az októ­beri forgalom elérte a négy- százezer forintot. Cipőpróba a ruházati boltban. — Szereti itt a nép a szépet — mondja Törkölyné. A napok­ban is táncvizsgára fehér nylon­kesztyűt kértek ... • Sok mindent feljegyeztünk még. Kicsinek bizonyul monda­nivalónk számára ez az egész oldalas terjedelem. Bizonyára neheztelnek is majd ránk, akik kimaradtak ebből a riportból. S talán azt is a szemünkre ve­tik, hogy szinte csak a jót vet­tük észre, pedig biztosan akad sok bosszantó apróság is, ami­ről szintén szólni kellett volna. De úgy látszik, ezúttal nem akartak árulkodni ilyesmiről — a nagyvilág elé tárulkozva — kelebiai ismerőseink- S elnézést, ha mi — őszintén és kellemes érzésekkel, s a frissen érkezet­tek tárgyilagosságával — így láttuk a „déli kapu" népének egy napját, szemügyre véve e rokonszenves község életét, ar­culatát. Szöveg: Perny Irén—F. Tóth Pál Képek: Pásztor Zoltán

Next

/
Oldalképek
Tartalom