Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-14 / 11. szám
KelebiaHa nálunk valaki ezt a helységnevet hallja, akaratlanul is a határállomás jut az eszébe. Útlevél és vámvizsgálat, jövő-menő vonatok, üres és teli vagonok, lassító expresz- szek és kivilágított étkezőkocsik ... Esetleg a régi rossz emlékek, amikor még rokonlátogatóba sem léphette át ezt a „mezsgyét” a környék lakossága. A „déli kapu” ma már a baráti Jugoszláviába, s más déli, délkeleti országok felé nyit utat, s az egyre növekvő személy- és áruforgalom jelzi a fejlődést és változást. Kelebia azonban nemcsak határállomás, hanem egy közel 3600 lakost számláló község is. S ha a forgalmas vasút hatással is van rá — sok az eljáró munkás, városiasabb, igényesebb az ifjúság, s az egész lakosság — valójában a község éli a maga megszokott életét. Reggeli fények Tél van, későn virrad. Hallgatnak a kis házak. Aztán pislákoló fények világítanak itt is, ott is. Ébred a falu. Befutott a Halas felől érkező „újságos vonat”. Hat óra. A postahivatal vezetője, Lukács Lajos, kinyitja az ajtót. Megkezdődik a mindennapos, reggelenként szinte másodpercekre beosztott munka. S a négy kézbesítő: Kovács István, Fajszi Mihály, Varga László és Gaál Károly hét órakor már 20—25 kilós „tarisznyával” indul útjára. — Bizony, nem könnyű feladat — jegyzi meg a távozó kézbesítők után nézve a postavezető. Kovács István és Fajszi Mihály belterületiek, naponta mégis 22—23 kilométert legyalogolnak. Varga László külterületi „normája” 37 kilométer, de a legnagyobb utat Gaál Károly teszi meg. Negyvenhét kilométert jár meg naponta... S amikor újra a postástáskák tartalmára terelődik a szó, sok mindent megtudunk a község lakóiról. Például, hogy kereken ezren fizetnek elő különböző még hozzáteszi: — Tavaly ilyenkor negyvenkettőt tartott nyilván a posta. Ahol a kilincs sem pihen Amikor a tanácsházára térünk be, itt is teljes már az „üzem”. A folyosón egy idősebb asszony és két férfi vár sorjára. Hatósági igazolásért jöttek. A tanácselnök irodáját zárva találjuk. — Korán reggel a Népfront Tsz egyik üzemegységébe ment ki — kapjuk a felvilágosítást Galgóczi Vince vb-titkártól, aki barátságos irodájába invitál bennünket. Aztán alighogy beszélgetésbe elegyedünk, halk kopogtatás után Kovács István bácsi lép be. Nyugdíjához kér hatósági igazolást, azt íratja alá a vb-titkárral. — Itt van, István bácsi, tessék a szomszédos irodában Katónak adni, ő lepecsételi... — Ott hagytuk abba, hogy a tv pénteki szünnapján — mert itt már erre is gondolni kell! — szervezett TIT ismeretterjesztő előadásain átlagosan negyven-ötven személy vesz részt... — Sőt, a nők akadémiájának előadásain ennél is többen ... •— zökken vissza a beszélgetésbe Galgóczi elvtárs. — Ma estére az analfabéták alapfokú tanfolyamát hívtuk össze. Tizenhatan jelentkeztek erre. A Hazafias Népfrontbizottság, tanácsunk és az iskola közös törekvése ebben is — előbbre lépni. Az általános iskola ötödiknyolcadik osztályát végző negyvenkét felnőtt pedig a közelmúlt napokban tette le a félévi beszámolót... Most Kátai néni és Varga Istvánná szinte egymásnak adják a kilincset. Kátai néni birtokrendezési ügyéhez, Vargáné pedig nagy fia gépkezelői iskolába küldéséhez kér tanácsi igazolást. — Az épülő kultúrházunkat látták? Tető alatt van, már mutat valamit. Igaz, tavaly augusztus 20-án szerettük volna átadni, de hát az anyagbeszer— Ebben nem voltunk elég ügyesek — vallja Galgóczi Vince. — Bár panaszra így sincs okunk. A vízmű terve készen van, ki is fizettük, a hidrogló- bust márciusban szállítja le a kivitelező, ezenkívül 138 ezer forintot tartalékolunk is erre a célra. Az idén parkosításra 40 ezer forintot tartalékoltak, útjavításra húszezret, mert az őszi esőmm Az évülő új zés ... Hosszas utánajárásra 32 gerendát végül is Zalalövő- ről sikerült szereznünk.., A lakosság igényessége diktálja a községfejlesztési törekvéseket. A kultúrház építése mellett tavaly főleg a parkosításra és az útjavításra fordítottak gondot. S ehhez 120 ezer forint értékű társadalmi segítséget nyújtottak a helybeliek. Szerették volna már a törpevíz- művet is megvalósítani, de ... Karcsika,a legifjabb kelebiai Kovács István kézbesítő —, ki már 15 éve végzi ezt a lunkát — a postai kiildeménye- et szortírozza. ijságokra. A havonta elkelő lírlap-példányszám 13 ezer. s .ogy az elmúlt esztendőben zázzal emelkedett az előfize- ők száma. Különösen a képes- apók hódítanak. Hetenként 700 -800 lottószelvény talál gazdá- a a községben. Aztán éppen i rádiótulajdonosok és a veze- ékes rádió birtokosainak szá- nát — 462, illetve 320 — jelezzük fel, amikor előfizető •rkezik: Vértesi Lajosné tejke- :elő a napokban vásárolt televíziós készülékét jelenti be. — A százhetedik! — közli nosoiyogsa a * A Népfront Tsz tőszomszédságában kiteregetett hófehér pelenkákat lobogtat a szél. Kopogtassunk be, ismerkedjünk a fontos kellékek parányi gazdájával. — Erinecz Ká- rolyné vagyok — mutatkozik be helyette a még gyermekágyas anyuka. — Ö meg Karcsi- ka, Kelebia idei első szülöttje — mutatja szeretettel a mellette fekvő pó- lyásbabát, akinek külön története van. Hozzátartozik ehhez, hogy noha szülésznője van a községnek, kevés kismama szül otthon. S alighanem ez is az igényességhez tartozik — biztonságosabbnak tartják a szülőotthonokat. A múlt évi zül mindössze négy szülés bonyolódott le a faluban. Harmincegy kelebiai újszülött Kiskunhalason, Bácsalmáson és Szegeden látott napvilágot. (Hadd említsük meg közbe- vetőleg, hogy tavaly 34 házasságkötés és 29 halálozás történt a községben.) Nos, Karcsika anyukája is Halasra készült. Csakhogy a kislegény másként „határozott”. A fiatalasszonyka január 2-án délután még vidáman cseverészett volt leánypajtásaival, aztán hirtelen fájdalmat érzett. Gyors értesítés a halasi mentőknek, s a helyi szülésznőnek. A segítség gyorsan érkezett és mégis elkésve. A szülésznőt is, s a mentőket is az egészséges legényke úaueíts aréaa fogacl ta Erinecz Káro- lyék kicsi házában. — Én meg — meséli Rozika, a kismama —, kimondhatatlan boldogsággal hallgattam a szomszéd néni szavait — ő volt mellettem akkor: „Ha láttad volna az uradat, amikor elújságoltam. hogy megjött a kis öcsi! — öcsinek hívják a férjemet a családban. — Kettőt is ugrott örömében...” — S a kedves férje? Hol dolgozik? — Vasutas. Jelenleg Pesten van négyhónapos tanfolyamon. Az édesanyám segít most nekünk mindenben. — De milyen boldogan ! — lépett most a szobába oda- kintről a mosást félbehagyó fiatal nagymama. — Hiszen az első unokámé-.*. zések sok kárt tettek bennük. A kultúrház udvarát, környékét társadalmi segítséggel kívánják rendbehozni. A kultúrház mellett van egy gyengén forgalmazó italboltunk — folytatja a vb-titkár. Szeretnénk a földművesszövetkezet illetékeseivel megegyezni a megszüntetésében és iskolai napközit nyitni helyette. Megint kopogtatnak. Mi pedig, miközben magas, szikár férfi lép be az irodába, elbúcsúzunk a község fiatal vb-tit- kárától. Erősödik a „gyengébb4* A jó bácskai földekből alig nyúlt el idáig valamicske, gyenge homoktalaj, ez az uralkodó. S a szőlő, amelyből több mint kétezer hold van a kelebiai határban. A Népfront Tsz- be lépett be a legtöbb szőlősgazda, az esztendőt is itt zárják jobban, ha nem is a tervezett 45 forintos munkaegységgel. A Rákóczi Csillaga a „gyengébbik” — habár ez ellen a jelző ellen erősen tiltakoznak. Igaz, ők csak 17 forintot terveztek egy-egy munkaegységre, de inkább húsz lesz, mint 17, ha nem csalnak az előzetes számítások. Még 1963 tavaszán egyesült a kelebiai Vörös Csillag és a tompái Rákóczi Tsz, Rákóczi Csillaga néven. S akkor „örököltek” a kelebiaiak — mert itt van a tsz központja — egymillió forint adósságot is, s vele régebbi közepes helyett a „gyenge” kategóriát. Az adósságot egy év alatt lényegében kigazdálkodták, s arra is volt erejük, hogy havi 10 forintot fizessenek ki munkaegységenként. Talán ezért is csalódhattak kellemes tompái testvéreikben, akik egész éven át szorgosan dolgoztak, s némileg még a kelebiaiakon is túltettek a munkát illetően. S az idén? — Szeretnénk úgy gazdálkodni, hogy jövő ilyenkor harminc forintot érjen egy-egy munkaegység — mondja a fiatal Szálai Teréz főkönyvelő. S most arról beszél, hogy ez a „házasság” a tompái Rákóczival a jövőt illetően nagyon is ésszerű dolog volt. Az állattenyésztésnek, takarmánytermesztésnek ugyanis ott vannak jobb feltételei. Ennek is része van abban, hogy a kocaállományt és tehénállományt egy év alatt majdnem megháromszorozták. Most már a minőség javítása van soron. Az elmúlt évben 100 holdon végeztek talajjavítást — saját tőzegbányájuk adta hozzá a tápanyagot — s az idén is folytatják ezt a munkát. Egyéb lehetőségek: átvettek egy közel 300 holdas területű halastavat a szegedi tógazdaságtól, s ezt víziszárnyas tenyésztésére is fel akarják használni... Ilyen tényekben rejlik tehát bizakodásuk titka. lev vélekedik erről Blum Antal tsz-elnök, Mónus Imre főagronómus, s az egyik legszorgalmasabb tsz- tag, Farkas György bácsi egyaránt. Táncvizsgára nylonkeszfyű Benéztünk a ruhaüzletbe. Amolyan kisáruház ez, ahol cipőtől a divatáruig, a konfekcióöltönyig mindent megtalál az ember. Egy év alatt három és egynegyed millió forintos forgalmat csináltunk — mondja Torma Ferenc boltvezető —, ami nem kis összeg egy ekkora faluban. Törköly Jánosné és Nyerges Edit volt, aki osztozott vele ebben a munkában. Több mint egymilliós forgalom jutott tehát mindegyikőjükre. Szüret tájékán, amikor a legtöbb pénz jön a kelebiai portákra, szinte megállásuk sem volt. Az októberi forgalom elérte a négy- százezer forintot. Cipőpróba a ruházati boltban. — Szereti itt a nép a szépet — mondja Törkölyné. A napokban is táncvizsgára fehér nylonkesztyűt kértek ... • Sok mindent feljegyeztünk még. Kicsinek bizonyul mondanivalónk számára ez az egész oldalas terjedelem. Bizonyára neheztelnek is majd ránk, akik kimaradtak ebből a riportból. S talán azt is a szemünkre vetik, hogy szinte csak a jót vettük észre, pedig biztosan akad sok bosszantó apróság is, amiről szintén szólni kellett volna. De úgy látszik, ezúttal nem akartak árulkodni ilyesmiről — a nagyvilág elé tárulkozva — kelebiai ismerőseink- S elnézést, ha mi — őszintén és kellemes érzésekkel, s a frissen érkezettek tárgyilagosságával — így láttuk a „déli kapu" népének egy napját, szemügyre véve e rokonszenves község életét, arculatát. Szöveg: Perny Irén—F. Tóth Pál Képek: Pásztor Zoltán