Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-14 / 11. szám
1965. januar 14, csütörtök 3. oldal NEM LENNE FELESLEGES... Az ÉM Fémmnkás Vállalat kecskeméti gyáregységének szakszervezett szobájában Laczi Endre szakszervezeti titkár és Pintér Imre kuitúrfelélős társaságában a gyár fiataljairól beszélgetünk. Ki tanul, mit tanul a gyárban, és miért tanul? Mert ebben az üzemben sokan tanulnák: 1366-ból leszámítva az ipari tanulókat (74-et) 224 dolgozó tanul különféle iskolában é* szakképzettséget adó tanfolyamon. Nem akármit! Ez a szám örvendetes, megérdemli, hogy az ember az okok iránt is érdeklődjön. De kapjunk előbb részletes képet: Egyetemre, főiskolára járnak 17-en, középfokú gépipari technikumba 76, közgazdasági technikumba 19, gimnáziumba 7, általános iskolába 59, műszála rajztanfolyamra 6, gyors- és gépíró tanfolyamra 2, mérlegképes könyvelői tanfolyamra 3, művezető tanfolyamra 11 és hegesztő szakmunkás tanfolyamra jár 24 dolgozó. — Többen is tanulnának —, mondja Laczi, Endre. — De mi a tanulási láz helyes mederbe terelésére iskoláztatási bizottságot alakítottunk. Ennek a bizottságnak az a feladata, hogy megvizsgálja: a jelentkező a munkájának megfelelő irányban akar-e továb btanulni. Ha például valaki a mi dolgozóink közül mezőgazdasági technikumba jelentkezne, akkor azt nem támogatjuk, kedvezményt nem adhatunk neki sem tankönyv, sem szabadság formájában. Ha ezt a rendszabályt nem hoztuk volna, akkor még ennek a számnak a kétszeresénél is- több lenne a tanulók száma. A példa ragadós Hogy miért tanulnák? Erre érdekes példákat lehet mondani. Itt van mindjárt a Szappanosbrigád. Szappanos Mihály vasszerkezeti lakatos az egyik legjobb szakembere a vállalatnak, és minit újítót is a legjobbak között emlegetik. Fiatal korában nem végeziietetite el csak a legszükségesebb iskolákat, s most ráadta a fejét a tanulásra. Egyik legjobb tanuló a VIII. általánosban. Erre a brigád tagjai sem maradtak tétlenek. Péczeli József műszaki rajziskolát végzett, Baksa Menyhért közgazdasági technikumot (diszpécser lett belőle), Anka Lajos pedig most végzi a IV. gimnáziumot. De lehet más példákat is említeni. A Kása-brigádból négyen tanulnak, a Csikós-brigádból ugyancsak négyen, a Király-brigádból is ennyien. Béna Tibor ifjúsági brigádjából — ahol 20 év az átlagéletkor! — 13 brigádtag közül kilencen tanulnak. Ez a brigád példája a szocialista közösségnek. A klub ne csak ígéret legyen! Mit csinál a többi? Van könyvtárunk, 1400 kötetnyi. 250 állandó olvasót tartanak nyilván. Bogácsi Erzsébet hegesztőnő a legszorgalmasabb közülük. 600 kötetes műszaki könyvtárukat is szorgalmasan használják. Sportolnak is, hét szakosztályban: ökölvívó-, labdarúgó-, asztalitenisz-, teke-, sakk-, röplabda- és természetjárószakosztályaik vannak. Hozzá kell tenni, hogy minden szakosztályban csak gyári dolgozók sportolnak. Kultúrterem? Hát igen, a „mindenes”: itt tartják az ökölvívóedzéseket, az asztaliteniszt, itt gyakorolják. Sokszor vita van, hogy ld kapja a termet, annyi rá az igénylő. Kevés, és rendkívül szűk a hely. Az üzem dolgozóinak féle 35 év alatti. Ezeknek 50—60 százaléka vidéki, vonaton bejáró. Nagy gond ez a gyár vezetősége számára. 400 fiatalról van szó. A vonaton bejáróknak bőven van szabad ideje a vonat indulásáig. Klubszoba, szórakozásra alkalom viszont nincs, marad a kocsma. Meg nyáron a kártyázás az állomás előtti parkban. Alkalom az „elhajlásra”, nem egy esetben a lecsúszásra. — Éppen eleget fő a fejünk érte. — bólint Laczi Endre. Sajnos, évek óta csak ígéretet kapunk a beruházási összegre, a budapesti vezérigazgatóságtól. Pedig ez nem felesleges beruházás. Ha megkapnánk, megszűn nének a gondjaink a 400 fiatal bejáró miatt is. Kellemes és hasmos klubot létesítenénk számukra, hogy a vonat indulásáig kitölthessék az idejüket. Pénzt előteremteni ilyesmire, „nem termelő beruházásra”, manapság még többnyire igen nehéz. Pedig megérné. Hiszen a Fémmunkásnál nemcsak 400 fiatal munkás kényelme, hanem közülük nem egynek a sorsa, jövőjének alakulása is nulík rajta. Balogh József Gáspár Géza XII. osztályos gimnazista a kiskunfélegyházi középiskolás diákotthon növendéke. A rádió- és televíziószerelésben nagy ügyességet mutató diák gitárkészítéssel is foglalkozik. Példáját követve a kollégium politechnikai szakkörében „elharapózott” a gitárkészítés, 10—IS gitár is készül egyszerre. Képünkön: Gáspár Géza a saját készítésű gitáron játszik. SÄ ÍROK UZ ILIT Rememjik színmüve Kecskeméten Ősbemutató előtt mindig nagy az izgalom egy színházban. Érthető. Színpadot nem próbált darabot előadni — mindig kissé kockázatos. De bármilyen biztosak is a sikerben, az ősbemutató akkor is izgalmas, ünnepélyes esemény: a mű most születik, ami eddig csak papíron volt meg, csak mint terv létezett, most életre kel, színdarabbá lesz. A Kecskeméti Katona József Színház vállalkozott rá a megkésettek közül elsőnek, hogy lerójon valamit a magyar színpadok adósságából Remenyik Zsigmondnak. Holnap, pénteken mutatja be a már 1936-ban elkészült Saroküzletet. Remenyik immár harmadik éve halott. Életében csupán egyetlen darabját mutatták be. Az atyai házat 1953-ban, a Vígszínházban. Pedig ha nem magyarul ír, ha nem magyar író, ma talán ismert színpadi szerző, s a legmodernebb törekvések úttörői között emlegetik. Ignácz Rózsa tavaly áprilisban a a Kortársban megjelent tanulmányában Brechthez és Dürrenmatthoz méri. A Kecskeméti Katona József Színház tehát tiszteletét érdemlő, s az előzményeket tekintve nem is minden kockázat nélkül való feladatra vállalkozott az elhunyt író egyik eddig előadatlan darabjának bemutatásával. — Színházunk már évek óta fontos kötelességének tekinti színpadra segíteni az íróasztalíiókból a jó műveket — mondotta Radó Vilmos, a Katona József Színház igazgatója. — Könnyebb volna persze a magyar dráma válságáról kiabálni, mint kockázatot vállalni. De az eddigi próbálkozások azt bizonyítják, hogy számíthatunk a közönség megértésére. A vidéki közönség ma már felnőtt közönség. A kecskeméti pedig bizonyosan az. Érti, értékeli az újat, és a művészit. így mi is bátrabbak lehettünk.. t Az idei évadban négy magyar ősbemutatót tartunk és két magyarországi első bemutatót. Valamenynyi között talárt az egyik legszívbélibb a Saroküzlet. — Remenyik meggyőződésem szerint méltatlanul nem jutott eddig színpadhoz — folytatta. — A felszabadulás előtt érthető volt, hogy háttérbe szorították, hiszen többé-kevésbé emigránsnak számított. De nem érthető ma, amikor azoknak az eseményeknek megvalósulásáért dolgozunk, amelyekben ő is hWf, * amikor nem túlságosan sok a jó magyar darab. Kétszeresen kötelességünknek érezzük tehát a Saroküzlet bemutatását. Mit vár a holnapi bemutatótól Mónos Attila rendező? — A darabot Siklós Olga, a színház dramaturgja, mondhatnám: fedezte fel számunkra. Elolvastatta velem, és első olvasásra nagyon megtetszett. Az összes eddigi hasonló között nekem a Saroküzlet ábrázolja a legérdekesebbe n és a legtalálóbban a kapitalizmus gazdasági életének fonákját. Élmény volt, hiszen magam is évekig éltem Nyugat-Európában. S noha 1936-ban íródott, ma is aktuális. .. Másrészt a darab hallatlanul modem formája fogott meg. Nehéz volna műfajba sorolni. A dráma, a szatíra és a bohózat keveréke. Újszerű kifejezési formát kellett hozzá keresni, mi rendezőnek, színésznek mindig izgalmas feladat. Mit láthatunk a Saroküzletben abból a párhuzamból, amely Remenyiket, a drámaírót Brechthez és Dürrenmatthoz teszi hasonlatossá? — Rokonuk, de nem azonos velük. Hasonló jelképrendszerrel és elidegenítési effektusokkal dolgozik. De mégsem úgy, mint például Brecht. Remenyik az értelemre apellál, de ugyanakkor nem zárja ki az érzelmi hatásokat sem. Még egy érdekes vonása: a Saroküzlet szcenikailag hatványozott feladatokat ró a színház technikai személyzetére. Túlzás nélkül mondhatom, legalább akkora szerep jut nekik, mint az előadóművészeknek. Végül is: bízik-e benne a rendező, mint a darab eddig bizonyára legjobb ismerője, hogy tetszeni fog a közönségnek? — Már maga a mese is rendkívül érdekes. A „Saroküzlet'’ — az Északi-sark állítólagos természeti kincseinek kiaknázására alakult társaság. S a darab arról szól, hogyan morzsolódik fel a tisztaság és igazság felé törekvő ember egy nagy szélhámosság fogaskerekei között... Külön „házi” érdekességgel is szolgálunk: olyan prózai színészek mellett, mint Dévay Kamilla, Baracsi Ferenc és Jánoky Sándor, a gárda egyenrangú tagja lesz az eddig szinte csak zenés műfajban ismert Pathó István... Nem utolsósorban peés... egyszer csak beüt valami váratlan fordulat és — puff! Oda minden ... Oly őszintének érzem, amit mond, közvetlennek is, hogy nem állhatok ellent: ismeretségünk óta most nézek először nyíltan az arcába. És mintha nem volna szeme, csak két üreg mered rám, tele bánattal és keserű semmivel. Azért is folytatja: — Dolgoztak, tervezgettek a volt vállalatomnál is az emberek; tervezgettek? — irdatlan terveket készítettek... És — elfogyott a pénz! Hogy s mint — az isten se tudja! És akkor aztán egyenként szállingóztunk onnan ... — Hm... — csúszott ki belőlem önkéntelenül. — Most aztán küszöbölhetek, kilincselhetek.. í A híd alatt, a számtalan tölgytalpfán a végtelenbe nyúló vas létraszerűség óriási árnyékában felbúg egy gőzös, és barna tölcsérszerű füstbe borít bennünket derékig. — Valóban, az ember nemigen lehet biztos... — olvadok ki valamelyest, helyzetünk hasonlóságán, de a kedvtelenség, mely jócskán letört annyi hiábavaló próbálkozás után, hogy munkához jussak, a kedvtelenség meggondoltatja velem a dolgot, s elnéumlok hamarvást. A folyó túlsó partján egy sereg veréb rebben fel a tar ágakról, s éktelen ricsajjal nehezedik az egész tájékra. Barna nagyot szusszant, karját hirtelen a magasba lendíti. Méretei szinte kioldódnak tőle. — Eh — szakad ki belőle a vontatott sóhajtás — veled indultam ugyan, hogy szerencsét próbáljak még a hajógyárban is, de hidd el, legszívesebben lefeküdnék ide, a híd közepére, és lesz, ami lesz ... Valami bénító lomhaság szivárog át a hídpadlóból a lábainkba, s elhallgatunk mind a ketten, ki-ki magába roskadva. E pillanatban megremeg érezhetően a híd, mintha eresztékeiben lazulna valami s tartóoszlopán, alattunk éppen, megszakadt volna, s most süppedezik. Ekkor búgnak fel hirtelen a tehergépkocsik dudái. Barna néz szét elsőnek, s látja, hogy a forgalom dugót kapott a hídon. Figyelem én is és látom: az alig néhány lépésnyire veszteglő teherkocsi okozta a bajt. Sofőrje arca merő verejték, haja kócos, amint azon fáradozik, hogy betolja, s beindítsa a kocsit. Barna rásandít s pillantásában érezni a szándékot: tenni akar valamit, de tüstént. Nekiiramodik, s már ott áll a kocsinál. Pezseg a tennivágyástól, a vállalkozástól, ami sajátja azoknak, akik két kezük erejének és ügyességének köszönhetik fennmaradásukat az életben. — Hé. barátom! — kiált oda a sofőrnek — gyújt a motorod? — Gyújt — hallom a zihált hangot —. csak meg kellene lökni jó erősen. — Ülj be és ragadd meg a kormányt. Te meg — fordul hozzám — veselkedj neki a túlsó oldalán. A nekirugaszkodás azonban meddő kísérlet marad. A kocsi egy darabig gördül, majd leáll és áll, mint a cövek. Barna kiegyenesedik s megvakarja tarkóját: — Nos! — tárja szét esetlenül a karját — gyújtott, de ki is aludt?! Vállat vontam: — És most? — Ugyan kérlek — gerjed be Barna —, csak nem hagyjuk itt a bajban ezt az embert. Kisvártatva a motor megberrent, s a kocsi mint a puskából kilőtt golyó, elsüvölt tőlünk, s bele az imbolygó ködfátyolba, melyet vitorlaként lebegtet fölöttünk az erősödő nap sugara. Barna csap egyet utána a tenyerével, leveri válláról a port, rámnéz: arca sugárzik, a hirtelen támadt belső napocskától. — No, pajtás — bök ujjával a túlsó hídfő felé —, ott túl már látni is a hajógyárat. S megindul előttem. Dudás Kálmán fordítása •BLAGOJE KOJTICS fiatal szerb novellista, alig harminc éves. Friss, lírai telítettségű elbeszélésekkel vonta magára a figyelmet. Tömörség és lélektan jellemzi írásait. Kötete most van sajtó alatt. Csaknem minden jelentős folyóirat közli írásait. dig: én is bízom a kecskeméti közönségben. Gondoljunk csak a Koldusopera sikerére. Sokan hogy féltek tőle! A mi közönségünk már nemegyszer bebizonyította az utóbbi években, hogy a modem színjátszás éppenséggel nem áll olyan messze tőle, mint némelyek hiszik és hirdetik. „... Milyen kevésre és milyen reménytelenül sokra vágyott Remenyik Zsigmond — írta róla Ignácz Rózsa. — Hálás emlékezetre a továbbélök, az utódok szívében. Nem ezt kívánom neki búcsúzásul, hanem új lombokat. Hazai cserfalombot és messzi világok pálmaágait. Új nézőket, olvasókat és színpadot. Színpadi viszontlátást minél előbb.” Erre a viszontlátásra most. 1965-ben, 22 évvel az első Rem«, nyik-bemutató után, Kecskeméten érett meg a pillanat. Re~nenyik Zsigmond új nézőket és végre színpadot kapott. Mester László
