Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-10 / 8. szám

Téli kép

Hóban állnak nehéz traktorait. i Fut a szán, a könnyű hó ropog.

’ Nap süt, hull az omlós zúzmara, tündércsengöt ráz a ló nyak:»;

| láthatatlan szálon kiscsikót,

\ meleg oldalához símulót köt magához. A nap aranya alatt büszkén görbül kis nyaka,

) ha rászusszan egy ló-anyacsók.

I Mint kiket meglódított a tél,

’ egy varjúhad az ég szélinél I vésztjósló iramban kevereg.

Ég és löld közt egy korong kerek 1 síkját rajzolják, mely billeget ’) károgva, mint kárhozott sereg:

’ hódítani, rabolni kitört,

} de már elfeledte, hol a föld,

) mely felemel; ápol, eltemet!

! Fázva csipogják anyjuk nevét ! a kék ágakon a cinegék.

( Fölöttük a galambházakban S — úgy tudják — központi fűtés van , Alattuk az élelmes veréb

> vigyázza a KNgyságos macskák í késrejtegeto, kesztyűs mancsát,

) míg kilopja a tyúkok szemét.

> Fent dolgoznak szorgos cinegék.

1 Nyugton növeszt most bundát,

| hasat

> kutya, macska a kályha alatt, j Nagyon jó barátok lettek ők

, tavaszig, míg ezt a jég-idöt í — rejtegetve az orr fintorát fe< jó melegben álmodozni át. i De egy langyos tavaszi napon

> elcsattan majd pár véres pofon.

\ s felébreszti a jámbor kutyát.

> Kint fagy hasít fákat, ágakat.

' A tavalyi akác jól hasad:

; fejszét üt egy kemény kéz bele,

: szikrázik a fejsze élete s elsőként vág a görcsök közé. j Aztán már faék hasít eret

> a hasábban, míg kettéreped.

? S a föld-kemény téli táj fölé j puha füstöt csavar a — meleg.

Csanády János

Egy ember ballag a köves^ úton. Mellette pedig egy tehénke. Az ember lábán idő; ette vén csizma, amelyet kérgesre cserzett a por, sár, trá' gyalé. Sárgásbarna bársonynadrág van rajta, lötyög a lábán, ahogy minden lépésnél buggyot vet a ránc.

A tehénke veres tarka lehetett valaha. Most is olyanféle,

! de avas szőre foltokban hullik. Kopaszodik a tehén. Jele ez a vénségnek. Vén az ember és vén a tehénke is.

Az öreg nagyokat szuszog.

1 már számos kilométert maga mögött hagyott. A falu közepé; be igyekszik, Iringó-tanyáról i indult el korareggel.

! :— Hát boci, délre tán megérkezünk! — sóhajt. De a dél csak nem akar elkövetkezni.

! Mellette autók zúgnak el, egy! egy kocsi surranására a boci odapislant .savószín szemeivel. De csak megy, baktat az öreg mellett. Orrlikábót nyúlós nyál csorog.

Megállnak pihenni egy kilométerkőnél. A boci földnek szegi a fejét, úgy pislog és zihál. Az öreg a zsebében kotorász és kék kupertás levelet vesz elő. Hajtásán látszik, hogy már sok; szór kézbe vették. Szakadozott szélű a papír.

Olvassa az öreg.

És ahogy olvassa, csuklik a torka, harapdálja a bajuszát.

CSILLAGOS ÚT

Juliánus utódja

Baskiriából jött Kijekbáj, küldötte volgai kies táj, végtelen füves tér, ahol vad őseink együtt kóboroltak.

Vidám szavú, szöghajú férfi: a magyar szót nemcsak, hogy érti, de egy-egy magyar mondatot a társalgásba be-bedob.

(A társalgás megy j ól-rosszul, hol németül, hol oroszul.)

Hársfából vájt kerek köcsögben mézet hozott! Én örömömben alig tudtam hálát motyogni, úgy felkavart a drága holmi: színarany méz, rajta virágpor, gyűjtötték erdei virágból a baskír méhek ... Méz s virágpor hírt hoz Magna Hungáriából, ahol Juliánus barát most éppen hétszáz éve járt.

S velük még magyarul beszélt

— ezt mondta itt, hogy visszatért.

Hol vagy Magna Hungária?

Mongol had sistergő nyila

s mokány lovak fergetege belemorzsolt a semmibe...

De tán mégsem a semmibe —

— Nem semmi az, hogy most ide eljött követségbe Kiekbáj!

Ami elmúlt, az néki nem fáj — nekünk se fájjon! Dióbarna szeme megvillan minden bajra, mit említ szánk és sikerünknek

— szinte halljuk, hogy szíve lüktet — úgy megörül. A múlt, a múltunk, melyből keservesen tanultunk,

nem múlt el: egymáshoz kötöz még.

S úgy vagyunk együtt most, ahogy rég jurta mélyén ültek a kánok

— vezéreink — késük levágott egy-egy darab húst, kézből ették s friss kumisszal leöblögették.

De közben meghányták-vetették: mit tettek, mit kell tenniök még... Szemünkkel végig tapogatjuk egymást — tudom: visszafogadjuk testvérnek őt s bennünket ő.

Most már a jelen, a jövő

— nemcsak a múlt — egymás felé visz. Kezdetnek ennyi: szép s elég is.

Képes Géz»

Bodor Miklós rajza.

Meg elteszi, meg előveszi. Megrántja a tehén nyakát:

— Gyerünk tovább, bocikám!

Az égen gonosz felhők gomolyognak, már az ősz harapását érzi az öreg, hasogat a térde. És párája van a leheletnek. Meleg kell már ilyenkor. És nem gyalogolni, az volna jó.

Hiszen éppen erről van szó. Motyog az öreg magában.

— .; .Hogy hét végire már ott legyünk a városban. Kocsit küldt az én jó fiam a kis hemme-hummiért. Hogy jobb lesz ott a városban. Nyugalmunk lesz, meglásd, boci. Ott nem kell kajtatni. Csak megtömöm a pipát, osztán..

Ügy-e?

Ennél a gondolatnál megint megáll az öreg. Hatvankilenc évet hordoz a vállán. Való, hogy ideje lesz már pihenni. Ott beim a városban talán jobb lesz. Lehet későig aludni és nagyokat pipiázni a nagy ház kapujában.

Ügy-e?

Még ez az egy kapiocs köti ■ * ehhez a világhoz. A boci. De, hát ha már úgy határozott a fiú, hogy magához veszi őket, hát ettől is meg kell válnia. Ügyse tejel már. öreg. Az istállóban nem tarthatják, hiszen megfagy szegény, agg tehén. A szobába nem vihetik be. Jobb ez így .., Mit csináljanak mást.

Fertályóra múlva megint előveszi a levelet és belepislog. Nem is olvassa, csak nézi. Nézi.

— Csakugyan, jobb lesz így.

Beérnék a faluba, annak is

a közepiébe, arra a helyre, ahol a barmokat felméri és ha jónak találja, akkor felvásárolja a hivatal. Sok-sok plakát adja tudtul a Hivatal ténykedéséi, amit az öreg nagy tisztelettel nézeget, Csaknem süvegeik

Bejelenti a szándékát és nagy sokára, de valóban nagysokára kijön egy kövér szakember, frissen nyírott és frissen borolvázott. Ránéz az öregre és ránéz a portékára. a bocira.

— Sovány, Sovány ez a tehén, papa.

Papa. Azt mondja: papja, A szó, az szép, de a hang, az a fitymáló hang bántja az öreget. Meghökken, horkanna is fel, de a cél lehűti, mert ha ő felemeli a hangját, akkor ez az úr nagyon leszólja a portékát; Így hát nem szól semmit.

De az csak vizitálja tovább a tehénkét.

Kőiül jár ja, megtapogatja a farát, felemeli a farkát és alája tekint. Aztán az első két lába között lehajolva néz be a hasa alá. A boci tűri, hogy vizsgálgassa, legomyasztott fejjel áll az épület előtt.

Az öreg már hossza ti pa a vizsgálatot. Szólal: •

— Szép tehén ez kérem..:

— Volt valamikor! — válaszol a vizsgáló úr. Aztán cigarettát vesz elő és rágyújt. Szétvetett lábbal áll a boci előtt. Imigyen ítélkezik:

— Vigye el, papa, az állatorvoshoz és kérjen kényszervágási engedélyt. No, istenálgya.

Azzal otthagyja őket.

Az öreg homlokán gyön” gyök türemlenek elő. Nem szól egy szót sem. Fogja a boci kötelét és indít.

— Na, gyerünk.

Megy tovább a fáradt menet, megyen az állatdoktor háza felé. Kiáltásnyira lakik innen a doktor, de a lépés már igen nehéz, ólomból vannak a lábak embernél, állatnál.

Üjferrt a levélre gondol az öreg. A fiúra, meg a városi nyugalomra. Á héten már költözködni kell, megvan a lakás fent a városban, a gyereknél. Várja már őket.

A téren alig bírnak átalverekedni, piac van, sürög a nép. A boci, most reggel óta először, megáll, leszegi fejét.

— Elfáradtál! — így az öreg és ő is megáll.

Randall Jarell (USA)

A repülőgépágyús halála

Anyám ringató öléből az Államba zuhantam.

Gyomrában görnyedtem, míg verejtékem megfagyott.

Hat mérföldre fenn, a földi lét álmából kilökve,

Vaklövedék és vadászgéplidérc ébresztett fel.

Mikor meghaltam, ők öblítettek ki gumislággal a lövegtoronybol.

Fordította: Bán Ervin

Jarell (sz. 1914.) amerikai baloldali költő. Hazájában az új utat keresők közé számítják, nálunk még kevéssé ismerik.

ris.

— Már magam sem tudom hogyan, de megszereztük az algebratételeket. Ettől féltünk a legjobban. Balbó, így hívtuk a számtan és fizika tanárt, mert szakállas volt, mint a Balbó névre hallgató olasz tábornagy. Veszedelmes ember hírében állt és nem ismert irgalmat. Ha valaki elakadt a táblánál egy számtanpélda kidolgozása közben, még véletlenül sem segített, helyre zavarta az illetőt. Még a jelesek is rettegtek tőle. Azt hiszem a tanár hetedikes fia csente el az apja noteszát és az írta ki a tételeket nekünk. Lényeg az, hogy már egy héttel előtte tudtuk az egészet. És megkezdődött a kidolgozás. Persze a legjobb számtanisták csinálták, így hát kétség sem fért ahhoz, hogy a tételek kitűnően vannak levezetve. Nem is volt semmi baj egészen az utolsó percig. Mindenki kihúzta a tételét, s a kidolgozásához látott. Vagyis a tenyerébe rejtett kis céduláról próbálta lemásolni a mér kidolgozott példát. A baj csak az volt, hogy Balbó ott sétált a padok közt, árgus szemmel figyelt, s bizony nehezen haladtunk a puskázással. De azért készen lettünk volna idejében. Egy kislány okozta a bajt. A lányok sok galibát okoznak az ember életében... — Enyhe kuncogás futott végig az osztályon. — Valahogy elügyetlenkedte a dolgot és leejtette a

céduláját a pad közé. Balbó éppen a másik soron sétált viszszafelé, tehát még lett volna idő a helyzet megmentésére, hanem mások is észrevették a dolgot és óvatosan egyszerre ketten is kihajoltak a pádból, hogy a veszedelmes helyről eltűntessék a kis papírt. A két igyekvő feje véletlenül összekoccant, az osztályban kitört a röhej — mi is úgy mondtuk még akkor — fűzte hozzá mosolyogva —, s Balbó lecsapott közéjük, öreg róka volt, tudta, hogy valami* stikli történt, talán segítenek egymásnak, vagy hasonló. De ilyen nagy stílű dologra még ő sem számított. Képzelhetitek az elszömyűIködését, amikor ráismert a kidolgozott tételekre. Elsápadt, fejéhez kapott, majd káromkodva kirohant az ajtón. Mellesleg a káromkodást amúgy se vették tőle pénzért. A többit már képzelhetitek. Szerencsére az egész osztályt nem állíthatták fegyelmi elé, különben is botránytól féltek, mert sok neves ember fiacskája is benne volt a dolgoban. így hát, simán megúsztok. Csak az eminens számtanosok jártak rosszul, mert mindegyikőjük egy jegygyei rosszabbat kapott, mint amit valójában megérdemelt. Abban a garnitúrában egyetlen jeles számtanos se hagyta el az iskolát. De örültünk, hogy enynyivel beérték. Bevallom, ez volt a legizgalmasabb pillanata az én gimnáziumi éveimnek. Ennek a mostani generációnak

lét. Elindult a Gáspárok tété. öreg komája volt ez a G ásp>ár, együtt katonáskodtak régen, még az első háborúban. Huszárbajtársak voltak.

Gásptór már az ágyból kélt ki. Pihenőjéből szakította ki a dörömbölés. Nagyot csodálkozott a bocinak, meg az embernek. Szokatlan látogatók öregestén.

Kevés szóból megértette a tényt. Aztán bevezette a bocit a kapun bévülre, a passzust betette az inge alá. A tehénke gazdája sietve búcsúzködott. Megemberelte magát, úgy fordult ki a kapun.

Aztán a legegyenesebb utat választva szapx>rázta öreg lép>teit. Nincsen bizony közel a tanya, de most már úgy érezte, hogy valami nagyon nagy terhet tett le, valahol itt, ezekben a percekben már másképpjen forgott előtte a világ.

I gaz, hogy a Hold is elő■ jött a felhők mögül', halaványan világolt az égen, mégis a csillagok szikrázása volt erősebb. Így, ebben a különleges fényben igyekezett hazafelé, az öreg tanya felé, amely fölött már ott leskődik az ítélet.

Igyekezett vidáman, legényesen lépni. Arra gondolt, hogy ha majd kocsira felpakolják a kis cókmókot, milyen régi tréfákat mesél majd az asszonynak, hogy ne fájjanak neki azok a percek. Hiszen neki se fájnak. íme, úgy húzza ki magát, hogy még a kalandozó kutyák is félénk tisztelettel térnek ki az útjából.

Csillagos volt az ég, csillagos volt az út. Megerősödött és bizakodó az öregember lelke.

Régen volt ilyen biztos, erős lábának mozdulása.

Balogh József

Pihennek egy sort és közben nézik a sok fürge embert, hogy adnak-vesznek a piaci téren. Aztán nagy nekifohászkodással ismét elindulnak. Inkább a boci indul elsőnek, csak utána tápászkodik neki az öreg.

Lükög benne a lelkiismeret, ahogy az állatdoktor háza felé közelednek. Már éhes is fölöttébb, de a tarisznyában csak egy dirab kenyér, meg szalonna szunnyad.

Majd pártolja pipával, gondolja. Rátöm, mielőtt a doktor háza elé érnének. Aztán ott kinn vár, hogy elenyésszen a dohány a pipában. A bocit egy fáihoz köti. És becsenget.

Nagysokára kijön egy kislány. Megmondja az öreg, miért jött. A lányka eligazítja.

— Jaj, bácsikám, apu csak holnap lesz idehaza. Addig tessék várni.

Nagyot dobban benne a lélek. Várni? Mire? Váirni?

Hát nem várt ő életében eleget?

Hiszen egyebet se csinált, csak várt. Várt, de mit?

Ebből most már éppen elég volt!

Ahogy reményei bomladózását látja, dac döbben beléje. Várni? Azt a kutya irgalmát annak a keserves cudar világnak! A fáradtságtól megszelídült ember irtózatosan felkelt benne.

Gondolkodott keveset, aztán újfent kézbe vette a boci köte-