Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 20. szám
Van nekem egy öreg juhász ismerősöm, 1870-ben született, amiből bárki könnyen kiszámíthatja, hogy kilencvenotodik esztendejét tapossa, méghozzá nem tipegve, sír fele való kacsingatással, hanem tempos, akkurátosan kimért biztos léptelkei , Ügy hívják, hogy Peeér Szabó Ambrus. Két kilométerre lakik a falutól, kint a tanyáján, mondhatnánk úgy is, hogy sokadmagával. Nevéhez híven ugyanis kutyákkal foglalkozik az öreg, pulikat „egrecéroz”, ahogyan o mondja. Különben allami gazdasági nyugdíjas Ambrus bácsi, töméntelen kitüntetés, oklevél, írásbeli dicséret bizonyítja, hogy nem hiába ballagott egy hosszú életen keresztül a birkák után, értette a mesterségének minden csinját-binját. Most már, hogy a juhászaiból kiadták neki az obsitot, csak kutyákat nevel, híven elonevehez „pecérkedik”. Legutóbb, mikor nála voltam egy anya, egy hím és hat süldő puli volt az állománya. Van tíz birkája is, ezeket inkább csak azért tartja, hogy a puliknak legyen min tanulni a mesterségüket. Ambrus bácsi nem szobakutyákat nevel ám hanem dolgozó pulikat, Kiváló terelőket. Arról aztan mar igazán nem tehet, hogy valami nyugatnémet bankár, vagy belga importőr veszi meg valamelyiket, s mivel tudvalevő, hogy ezek az urak juhaszkodassal nem foglalkoznak, náluk a Csuli, vagy a Bogár agyondedelgetett ebbé változik at közönséges pulikutyából. Mert a helyzet az, hogy Pe- Cér Szabó pulijai nem országos, hanem Eunópa-hírűek. Évente elő vannak jegyezve az ivadékok különböző kutyaimadok részére, úgyhogy amikor Köcsög — az anyapuli — évente kétszer diszkréten elvonul a szárkup közepébe, már Ambrus bácsi akkor tudja, hogy Köcsög London, vagy Amszterdam, Zurich vagy Köln részére hozza me„ anyai fájdalmaival az örömöt. Kis, kerek domb aljára van terítve a vénséges suba, azon heverünk és nagyokat hallgatunk öreg Pecér Szabóval. Ln nézem a birkákat noszogató pulikat, ő pipáját szortyogtatja igen-igen nagy élvezettel. Mar régen meg akartam kérdezni az öregtől, hogy mióta ragadt ra ez a Pecér előnév, mióta nevelgeti a kutyákat? Látom rajta, hogy jo kedve van, hát megkérdezem. __ Nagy sora van annak — böki oda a csutora mögül. — Elmondjam, he? — kérdi es rámnéz világoskék, gyermektisztaságú szemével. Nem kapok mohón az ajánlaton, hátha a nagy kíváncsiságom mindent elront. Csak bólintok. — Hát akkor, amikor en meg kicsi, pendelyes gyerek voltam — kezdi az öreg —, szegény jó apám már akkor is juhászkodott. Minden ősszel, amikor a birkák szépen kigömbölyödtek, hárman-négyen összeálltak a juhászok, összevertek egy tisztességes nyájat és irány Bécs. Csak úgy gyalogosan. A birkák van, itt kell már lenni valahol a gazdájának is. Nem jött bíz az sem aznap, sem másnap. Anyám majd az eszét vesztette. Abban az időben még nem romantikus emlék volt a betyár, mint manapság, hanem élő, gonosz valóság. Joggal hihette azt, hogy útonállók kezére kerültek a juhászok, bitangjára a sok jószág. A másik három aszszony is összeverődött nálunk, éjjel-nappal folyt a könny, siratták az asszonyok az embereiket. Harmadnap hajnalban aztán Filkó megbolondult. Mint egy kerge birka, száguldottá körül a tanyát egypárszor, utána usgyi, ki a dűlőúton az országútra. Nem telt bele egy fertályóra, újra megjelent, de most már nem egyedül, hanem apámékkal. Nahát azt az örömöt kellett volna látni. És apám arcán azt a csodálkozást. Hogy került haza az a kutya? Még hozzá hamarabb, mint ők, akik vonattal jöttek. Igaz, hogy még Pesten is elnézelődtek, vásároltak egy napot, onnan meg gyalog és alkalmi szekereken jöttek, de hát ez mégis csak csodálatos. Cukros tejet adott neki anyám, ami a pulik több évezredes történelme során nem hiszem, hogy juhász népségnél még előfordult volna. Elment Filkó híre mindenfelé, aki valamirevaló juhásznak tartotta magát, mind a mi pulink ivadékából akart magának kutyát szerezni. Következő esztendőben már úgy engedték el Filkót Bécsben, hogy dohányzacskóból készült vízhatlan levéltárca fityegett a nyakában, benne a jó vásárról szóló hír. Három nap alatt otthon volt megint, hullafáradtan ugyan, de végtelenül boldogan. Végleg megalapozta hírét, nemcsak a juhászság, hanem az uraságok körében is. Volt olyan méltóságos bárókisasszony, aki elsőfias üszőt adott egy Filkó leszármazottért. Valószínűleg megérte neki az ivadék postás tudománya, hiszen a kék vér sincsen vízből köztudomásúlag. Apám nem volt „hamvába hótt” ember, minden juhász a mai napig egy kicsit kupec is, látta, hogy érdemes a pulikat tenyészteni, hát foglalkozott velük. Így maradt rajta a Pecér előnév. Mivel a juhászságot a testvéreim közül én örököltem tőle, én vettem át a pecérkedést is. Látod öcsém, birka nélkül már meg is lennék, azokat nem anynyira sajnálom, hanem azt annál jobban, hogy amikor majd bevágom a juhászkampót a sarokba, búcsút mondva ennek az ámyékvilágnak, nem lesz, aki folytassa Filkó leszármazottainak szaporítását. Unokáim gyermekei talán már azt sem fogják tudni, hogy mit jelent nevük előtt a P. betű. Szöts János legelgették az árokpartot — n< meg néha a tilost is — Bécsig apámék meg a tarisznyából et ték végig az utat. Abban az esztendőben, lehetett úgy 1875 körül, építette apám ezt a tanyát ráment kocsi, ló, tehén, minden így aztán nem úgy vágtak nek: az útnak, mint máskor, nerr volt szekér, ami kísérte volns a nyájat. De hát csak menni kellett, mert sok volt az éhes száj, nyütt a gúnya meg a lábbeli és Bécsben sokszor duplájáért kelt el a jószág, mint & hazai vásárokon. — Négyen mentek, négy puli nem kellett, elég volt egy is az útra. Sorsot húztak hát, hogy kié menjen, kinek a kutyája. Apám húzta a legrövidebbet, a mi Filkónk kísérte a nyájat. Anyámat duplán megríkatta a búcsú, féltette apámat és sajnálta Filkót, tudta, hogy viszont nem láthatja, mert az emberek masinán, azaz vonaton jönnek haza Pestig, kutyának pedig coki a neve a vasúton. — Szerencsésen megérkeztek az osztrák fővárosba, elég jól sikerült a vásár is. Megvették az asszonyoknak, meg a gyerekeknek valót, aztán kiballagtak az állomásra. Filkó mindenütt a nyomukban. Hiába kínálták kupecnek, kocsmárosnak, fűnekfának a kutyát, nem kellett az senkinek sem. Mit tudták azok a bőrnadrágosok, hogy milyen érték egy magyar puli? Így hát az állomáson madzaggal odakötötte apám egy lámpaoszlophoz Filkót, felültek a vonatra, nagy szótlanul. Mind a négyen nagyon sajnálták a kis állatot, de hát mit lehetett tenni? A szabály, az szabály! — Mi idehaza persze majd meg haltunk a várakozástól. Tudtuk, ha apánk megjön, az új ruhát, kis csizmát, cukrot jelent számunkra. Igencsak a dűlőúton járt a szemünk, lestük, jön-e már az annyira várt ajándékokkal a mi drága jó apánk. Egy délben éppen ebédelni készültünk, egyszer csak a szalmakazlak közül újjongó csaholással előrohant Filkó. Csatakos volt, piszkos, tele bogánccsal, de ugrált rendületlenül hol anyánkra, hol miránk gyerekekre. Mi meg szaladtunk felvágva ki az országút felé. Ha a kutya itt II altod a világűr ti HlAINIGDIÁffl?..." A magyar olvasóközönség előtt alig-alig ismert német költőy Helmuth Preissler „Hangok” című kötetéből adunk ízelítőt az alábbiakban. Preissler megrázó erejű verseiben egyrészt a fasizmus áldozatainak állít maradandó emléket, kötete másik részében pedig a jelenkort és a küszöbön álló Holnapot énekli meg. FRIEDHELM GLUGER 1894—1940 Mire sem becsültem a politikát; élveztem a reggeli kávét. Katonák meneteltek; még mindig ízlett a kávé. Üjságot olvastam, mikor elhurcoltak. Tanácstalanul hagytam ott a kávét és mentem, ahová parancsolták. Narviknál hideg a sir. ELISABETH ZACHOW 1933—1936 Anyám meg akart gyilkolni, még mielőtt éltem. Mégis meg kellett szüljön, és nekem élnem kellett. Bár mondhattam volna egyszer: „anyám”, de ki szeretett engem? Apámat hivtam volna. Hol volt az én apám? A lelencházban ritkán válnak a gyerekek felnőttekké; ott haltam meg én is. Mondjátok: miért tűri az ember azt a világot, amely az embert nem szívlelheti? PETER SCHIMM RICH 1938—1944 Apuról álmodtam: jött és nem kellett soha elmennie. Apuról álmodtam: vállára vett, a nagy házak fölé sétált velem, s a szirénák üvöltését elnémította. S az emberek az utcán álltak, integettek, s örültek mindnyájan. Csak egy kövér, borzasztó ember fenyegetett hatalmas öklével, ordítva. Aztán egy félelmetes szél megragadott, letépett apu válláról — zuhantam és kiáltottam .. . Szirénavijjogásra ébredtem. A kisöcsém a kis ágyában szemét dörgölve sírt. A nővérkém fecsegett, míg anyu öltöztette. Még mindig az álomban éltem, s a harisnyám nem találtam. Anyu aztán a-két testvérkét a pincébe vitte. A lépcsőről még visszaszólt: „Siess utánunk!’* De olyan álmos voltam; apuról álmodtam újra, a vállára másztam, s a háztetőkre, és elnémítottam az üvöltő szirénákat. Majd újból átéltem az álmot: Az utcán örömteli emberek integettek, a borzasztó, kövér ember ordítva fenyegetőzött* s elragadott a félelmes orkán, letépett apu válláról —9 sikoltva zuhantam • • • és nem ébredtem fel, soha többé. FRITZ OTTEN 193£—1950 Halottnak hittem, s egyszerre ott ült szemben velem egy augsburgi csapszékben, öt nézve, láttam a gödörnél térdeplő asszonyokat, férfiakat. Egyikük mögött álltam, revolverrel remegő kezemben, és haboztam, mielőtt elsütöttem volna* ö mellettem állt, s megvetően kényszerűéit, hogy végignézzem... És most az augsburgi pincében szemben üt velem; újra Kharkovnál láttam őt, amint ellép a térdeplők sorfala mögött: tarkólövés, míg csak egy Is az árok szélén térdel. Aztán magához parancsolt, akkor, Kharkovnál. Egy asszony volt. Tarkólövés végzett vele — az én kezem által! • • • És most, az augsburgi csapszékbe», vetem szemben koccint gat ott és így szólt: — „Arra, amit szeretünk!” és röhögött, akárcsak akkor. Meg kellett tennem! Az öklöm a pohárral együtt a képébe vágtam és újból odavágtam, ordítottam és ütöttem, míg le nem tepertek. Hamar magához tért. Alig sértette meg a szilánk. Bár ököl helyett a súlyos hamutartót választottam volna! AZ UTÓDOK HANGJAI »Egy évezredből, amely már kezdetét vette” Mikor a hatéveseknek a repülő szőnyegről meséltem, a szőnyeg technikai adatait kérték számon tőlem; s mivel tétováztam *— tovább csevegtek az űráüomésokMtii Mesemondók ____ hálátlan ez a kor; túl mesés a valóság. Jóim Tibor tonIMM Weinträger Adolf: Falurészlet.
