Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-17 / 14. szám
A mátyásföldi Hársfa »tea tar gallyá téli hársfái tavaszról álmodnak, s alattuk Révay Józsefék családi hajléka is. Mert nehéz ám itt ebben a kertes-parkos városrészbe» húsz fokra fűteni a körültaeles villaházakat. — Márpedig én vígan bírnám a huszonkét fokot is — dörzsöli kezét a házigazda, a kiváló író. — Nyolcvanon túl, az ember ujja hegyének úgyis hideg kezd már lenni a iollszár. — Fűti még, jól fűti a belső hév azt az ujjhegyet, éppen úgy mint a hozzátartozó szívet is — véljük lelkesedéssel, mert aki nem tudja, elhiheti-e, hogy a nagy, meleg és fényes, újnál-újabb klasszikus tárgyú regények, ifjúsági és filológiai művek szerzője már túl lépett oly sok évtizedet. Hiszen olyan friss, annyira lendületes, megragadóan mai és modern minden mondata, stílusának átható ereje, hogy a legmaibb igényű olvasó is megtalálja benne a maga élénken haladó temperamentumának szelleméi, hangjait és színeit. Előttünk fekszik az író munkaasztalán egy vaskos új gépiratköteg: közel egy év terméke. — Egy év... De hát még az adatgyűjtés, az ilyen munkákhoz szükséges szüntelen tanulás, három-négy repülőút Itáliába, a görög-római romvilág múzeumaiba, a klasszikus könyvtárakba... Amíg beszél, gondolatai isméi és ismét eltévednek régi és új tanulmányai örömeibe. S ezt az írót Kecskemét adta a magyar irodalomnak —, különleges, egyedülálló ókori témái pedig a klasszikus filológia kiapadhatatlan emlőiből táplálkoznak. Tökéletesen ép és tiszta magyar stílusát Kecskemét-anyától jussolta, de minden műve egy-egy fárosz a hajdani mediterrán kultúrpartokon. Az asztalon fekvő nagy gépiratköteg első lapján előbb ez a cím volt olvasható: „Földi fény.” Mintegy a két éve megjelent „Égi jel” című nagysikerű regényének a folytatását sejthetni ebben, pedig nem az. Egészen új: Juliánusz Aposztata életének és korának köl— Manolisz Glezosz, a Nemzetközi Újságíró Szövetség Végrehajtó Bizottságának tagja, a Magyar Üjságírók Országos Szövetsége meghívására, üdülésre hazánkba érkezett. (Újsághír.) Húsz éves volt, amikor a második világháborúban a fasizmussal szembeni ellenállás eg. ik legszebb hőstettét hajtotta végre: kitűzte a görög lobogót a horogkeresztes zászló helyére, az Akropolisz ormán. S a hősként kezdett életutat minden megpróbáltatáson át, önmagához és elveihez méltóan folytatta. Az elmúlt IS évben többet volt rab, mint szabad ember. Or. Tóth Pál szép verse Glezosz börtönévei idején született.) A világ népeinek szolidaritása kétszer mentette meg életét, legutóbb 1962 decemberében. amikor a görög király kegyelmi rendelete alapján szabadon bocsátották. Kimagasló érdemeiért 1963-ban a Nemzetközi Lenin-békedíjjal tüntették ki. Szeretettel köszöntjük hazánkban a görög nép nagy fiát, s kívánjuk, hogy rövid itt tartózkodása alatt érezze jól magát Magyarországon. HA ELALSZOL No, gyere, betakarlak! E nyár igen szeszélyes. Védelmem annyi csak, hogy csöndben idehúzlak, a hajad elsimítom $ elhessentek egy dongót. (.ásd, minden nagy szavak eltűnnek az időben, de mi még iU vagyunk — nyugtalanul, igaz, de mégis egymás mellett, mindig csak egymást védve. Csukjad be a szemed s majd lassan, ha elalszol, hűvös válladra téve izgága homlokom kigondolom a többit. De azt is csak veled. Demény Ottó • "g? vr* o'" W!í OnHBÓl V ’ 'vy GLEZOSZ Bilincsbe vérve, mint a gyilkosok, így látom a képen — két őr között s előtte, mögötte csupa fegyveres. Nem, a gyilkosoknak nem jár ki ilyen díszkiséret! Az őr szemében bárgyú, pisla fény, lefittyedt száján tétova „ejh, mit tudom én!" S lépked Glezosz a tömény nyugalom, mint a sziklatömb. Magas homlok, sötét szép haj s tömött bajusz az ívelt orr alatt, szeme előre néz rebbenéstelen valami higgadt és bölcs tisztasággal, melyet a sok szenvedés mosott hófehérre. A szája kissé kemény, majdnem vonal, de mégsem, enyhe, kesernyés dísz ékesíti, néhány kis ránc, lefelé futó. A homlokán alig ütköző redő, épp egy villanásnyi, ki tudja, milyen gondolatokat őriző. Így láttam őt — s kezén a bilincs, mint a gyilkosoknak. Pedig ő tűzte népe zászlaját elsőként magasba, a dühödt hordák üvöltése közt, s hős volt, mondták ellenfelei is, azzá avatta tette, a bátor — vezetője lett a rátekintő ezereknek. Mi volt a bűne? Hogy is magyarázzam, hogy megértsd, te derűsen élő kései ember: szabadságot akart nemzetének! s nem volt gyáva — véka alá nem rejtette hitét... Most a szép nevű örökzöld szigeten őrzik — a börtönök szigete: Egina — szögesdrótok közt, őszülőn, lefogyva, négyszáz hazafivaly társaival, akik közül nem egyet héroszként tart számon a vészterhes idő. Pállasz Athéné temploma tanú lehetne, legjavát űzte ide az önkény a szép deli görög honfiaknak. Glezosz neve csak egy a sok közül, melyet a vaksi történelem, azt hitte, mélybe dobhatott, de a messzire zengő győzelmes szabadság fölemelt, s örök időkre zászlajára tűzött fényeién! (1960.) Bodóczky István: Piacon. F. Tóth Pál __iszä a vamyú a diót! — ” kiáltott fel a mögöttem battyogó kis Jóska. Térdig érő szűz hóban törtem az utat. Először indultam el ezen. az ösvényen. Ormótlan bakancsom alatt csikorgóit, ropogott a fagy. Az éles szél felhajtott gallérom mögé fújt egy cseppnyi porhót, s úgy csípett, hogy nem állhattam meg szó nélkül: — Ostoba madár! Miért nem ül ilyenkor a fészkén!? — Dehogy ostoba! — Miért ne volna az?..? — Tanító bácsi, ez a vamye már fél zsák diót kilopott a kamránkból... A busz rendesen jött, s korán reggel a tanyai iskolánál voltam. Alig virradt, lomhák a téli éjszakák, de Jóska már ott tipegett-topogott az ajtó előtt, a levelét felejtő juharfa alatt. Halottsápadt arcán idegenül pirostot! a fagy csókja. Nagy, kerek szemeiben szomorúan fénylett a hóka reggel. — Mióta vagy itt? — kérdeztem, s tenyerem úgy megszokásból a fejére tettem, ahogy a tanítók szokták a buksikra helyezni nyomatékül. — Nem tudom . . . Régen. ., — szipogta, s egész teste remegett. Sejtettem már a bajt. — Apád? — néztem a pillogó szemekbe. Elpityeredett. — Megint ivott? — Édesanyámmal együtt kikergetett ;.. Fejszével rohant utánunk... A kazalban aludtunk .. i — Most hói van? — töltött el a harag. — Újra elment.., — A cimboráival? — Ühüüm... Többet nem szólt, de hogy itt várt, az jelentett valamit. Olyat amit egy tanítónak meg kell éreznie. A hókupacok közt elárvultán domborultak fehér kucsmájukban a dértől fakó tanyák. Ilyenkor télen kinek-kinek a magánya ..., s meglehet, hogy börtöne... A fagy szikrái még eszembe juttatják a pesti neonfényt, a kihalt csapás az utcák forgatagát, s a szél ismerős dallamot duruzsol... Megérthetem-e én ezeket az embereket? A vamyú már eltűnt szemünk elől, megülhetett fészkén. Jóskáék tanyája kőhajításnyira púposodott, kéménye lustán pipált. Mielőtt a házba beléptem, a gyerek megrángatta kabátom ujját. Hátrafordultam, de láthatólag nem akart szólni: talán csak a létét jelezte.. hogy ő is itt van .,: Bizonytalanul kopogtattam. Szorongás fogott el: nem vallok-e szégyent — mint ember? Jóska elébem fúrakodott, s belökte az ajtót. — Magas a küszöb, nagyot tessék lépni! p álinkabűz és pipafüst facsarta meg orrom. A szellőzetlen sűrű levegőben alig jutottam lélegzethez. Kendőnyi ablákrés pislogott félszegen a vályogfáiban. — Kisfiam, hát itt vagy!? — hallatszott. Kendőbe bugyolált, szikkadt, hajlott hátú asszony botorkált élénk. Sárga pergamentarca, vizenyős szemei minden szónál többet árultak el. Heves, rajongó mozdulattal szorította öléhez Jóskát. — Itt. A válasz hűvösen, örömtelenül csengett... Ahhoz, aki nem tudta ot megvédeni... A gyerek kelletlenül kiszabadította magát és mindent elnyelő, tág szemeivel rámnézett. Mit vársz tőlem? Mit tehetek érted? — Eljött a tanító bácsi — mondta, holott nyilvánvaló volt. Az asszony kezeit tördelve sopánkodott: — Minek jött el? Maga itt semmit sem tehet. Még azt hiszi, én hívtam .. . Ezért is kapok a hátamra. Meg a gyerek is... Én jókor beadtam a lelencbe, hogy ne kelljen ezt megélnie. Addig nem izgatta, amíg fel nem cseperedett, de ahogy munkára érett, kivette ... Sok a dolog, és ... — És neki büdös a munka! — vágtam szavába. — Nem mondhatnám ... Dolgozik 6... Csak nincs látszatja..: — Mert elissza ... — Másért sem ... Elakadt torkán a hang. Kintről rekedt csengettyűszó, s duhaj nótázás szűiődött be. Anyja rettegve bújtatta volna Jóskát, de az egyre jobban karomba csimpaszkodott. — Küldje, magára tán’hallgat! — kérlelt az asszony. — Tegnap visszabeszélt... Magára haragította... — Elbújhatsz, ha akarsz — fordultam a szipogó gyerekhez. Nemet intett fejével. A cimborák Nagy Jánost szépszerével lelökték a szánkóderékból, csak úgy nyekkent. A sógor a lovak nyakába cserdített. ö ottmaradt a hóban elterülve, bárgyún vigyorogva. Segítettem az asszonynak betámogatni „urát”. A melegben megborzongott, s két csuklás közt felém bökött görcsös ujjúval. — Hát maga!? — Üljünk le! — mondtam, s magam is a faragott asztal mellé telepedtem. A részeg laposakat pislogva, egyik kezével a polcról leemelt egy szutykos, csorba bögrét, másik kezével pálinkás bütyköst húzott elő a zsebéből. Már tartotta volna nyaka alá a szomjas bögrét, de kikaptam a kezéből. Hirtelen feltámadt bennem egy elkeseredett, körülírhatatlan düh az embertelen szenvedély ellen. — Nekem töltse! Megrökönyödött. — Bicsakló csuklóval a bögrébe okádtatta a csípős búfelejtőt. Jóska hálásan emelte rám csillagszemeit. Nem hagylak cserben ... Megiszom érted, ha kell az egész bütyköst. — Aztán miért? — szegezte nekem az apa. — Csak úgy jöttem, hívatlanul — eszembe jutott a kis Jóska kiáltása —, mint a vamyú a dióért... — Hát elmondta...? Az asszony visszahúzódott a penészes szürkeségbe. Hívta Jóskát is, de az kitartott mellettem. Valamit várt. Éreztem tekintetéből, viselkedéséből, hogy csak bennem bízik; sem apjátőien hiteles megörökítése —S| a szerző áltál adott új címe:< „Elhagytál Heliosz!” ... — Első iratpéldánya már a nyomdában van — mondja őr-' vendve Révay Józsi bátyánk. J — S alighogy befejeztem, i nyomban hozzákezdtem „Akis' táncosnő’’ címen tervezett új\ ifjúsági regényem megírásához.: Nemsokára megjelenik uj ki-i adásban teljesen elfogyott no- í velláskötetem a „Raevius ez- \ redes utazása”, a könyv-napra < pedig „Séták a római Magyar-) országon” című könyvem új' kiadása is, új adataim alapján átdolgozva. Többet vállalni egyszerre: a legszebb férfikorban is aligha lehetne. De Révay József a lét esteli világában is ezzel búcsúzik tőlünk: — Élni! Szeretek és akarok élni és dolgozni!... Kecskeméti barátaimnak és kedves olvasóimnak add át tneleg üdvözletemet! A kályhában fellobog a láng — s Józsi bácsi még megerősíti emberi és írói erőibe vetett optimista bizakodásunkat: — Bennem is lobog, mert fűt a még megíradan sok-sok anyag: az ó és az új szépségek örökké eleven tüze. Simonka György „Elhagytál Heliosz !w Révay József — új regényeiről
