Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-12 / 291. szám

1964. December 12, szombat Igyátok ki a Vörös-tengert Wlyen összejövetele még ■* nem volt önképzőkör­nek. Hol dicsekedhetnek el az­zal, hogy író látogatott el egy gyűlésükre? Ráadásul nem is díszvendégnek, hanem azért, hogy meghallgassa, mi a tagok véleménye legújabb művéről. Kevés önképzőkörnek jut ilyen szerencse. A Kecskeméti Közgazdasági Technikumban zsúfolt terem várta a vendégeket. Mert az íróval, Tímár Mátéval eljöttek a Katona József Színház tagjai is. Lovas Edit, Tímár Máté szín­művének rendezője és a fősze­replők közül Baracsi Ferenc, Gyulay Antal, Mezey Lajos, Pi- róth Gyula. Eljött Csapiár Vil­mos is, a színház szervező tit­kára. Aki azt hinné, hogy ennyi neves vendég különösebben za­varba ejtette a diáksereget, té­ved. Az első felszólaló talán még előre elkészített szöveget mondott. Erre vall a felnőtte- sen, átgondoltan megfogalma­zott kérdés: Kíváncsiak va­gyunk, mennyire érzi megvaló­sultnak az író az álmait? Első drámája az lett-e a színpadon, aminek elképzelte? Tímár Máté, a nagydarab, ízesbeszédű alföldi parasztzseni már az első mondatával meg­nyerte a szíveket. Talán ezért is tűnt el szempillantás alatt az addigi lappangó feszültség, s lett olyan derűs-bizalmas han­gulatú a következő két óra. Ez­zel kezdte: — Az ifjúságnak sohasem szabad hazudni. Így hát tüstént bevallom őszintén, hogy itt a színház álmainak kellett volna megvalósulniuk általam. Bizta­tásukra, szinte megrendelésre írtam a darabot. S elmondta, hogy egyszer Lo­vas Edittel utazott a vonaton. A színházak darabigényeiről be­széltek. Ahogy a mai falura te­relődött a szó, ő elmesélte az Élet a küszöb fölött „nyers storyját”. Lovas Edit attól fog­va nem hagyott békét neki. Sem ő, sem a színház. I ztán egy kislány nyújtot- 1 ta a kezét. A darabnak — mondta — ez is lehetne a címe: Élet a ma fölött. Hiszen a történet annyira jellemző, hogy bárhol előfordulhatott volna. Annyira benne van a mai falu ezer arca, indulatainak kavargása, a ma is őrzött elő­ítéletek és az új gondolkodás összecsapása. Tímár Máté azt válaszolta, hogy éppen ez volt a szándéka. Tetten akarta érni a magyar falu jövendőjének vajúdását. Azért is jár annyit hozzánk, a Kiskunságba. Már régen úgy érzi, hogy a jövő itt születik a legszélsőségesebb ellentétek kö­zött, a legnagyobb küzdelmek árán, a legváltozatosabb formá­ban. író számára a legizgal­masabban. WW a magnetofon rögzítette-*-* volna a vitát, akkor sem lehetne visszaadni minden rész­letét. Megvallatták a gyerekek a rendezőt és a színészeket is. Jó szemű megjegyzések és csa­csi kis vélemények váltakozva akadtak itt. Tizenhat-tizennyolc éves gye­rekek. Élettapasztalat ebben a korban még kevés. A műértő­nek ígérkező szem is gyakorlat­lan. De őszinték ezek a gyere­kek, ezt mindenki láthatta, a kíméletlenségig őszinték mer­nek lenni. És van önálló véle­ményük. Ha Tímár Máté nagy mellénnyel jön ide, ha az an­két ürügyén tömjénfüstre vá­gyik, igencsak megkeseredett volna egyszer-kétszer a szája íze. Nem ilyen ember. Figyelt, vitatkozott, vallott, becsülte az okos szót és nem élt a fölényé­vel, ha vérttelenül támadt az ellenfél, akkor sem. Wt ogyan is mondta „az utol- só szó jogán’’? — Emlékszem, amikor olyan idősek voltunk, mint most ti, azt hittük, mi majd ki fogjuk inni a Vörös-tengert. Az álmaink nagyobbak voltak, mint amed­dig a képességeink értek. Ed­dig még egyetlen nemzedéknek sem sikerült, amit a ti korotok­ban akart. Ti vagytok az első nemzedék, amelyik bízhat ben­ne, vállalkozhat rá. Ha megma­radtok őszintének, igazmondó­nak, bátornak, akkor nektek sikerülhet. Rajta, igyátok ki a Vörös-tengert!... M. L. Goór Imre bemutatójáról A KECSKEMÉTI művészklub­ban újabb műveivel mutatko­zott be Goór Imre. Ez a bemu­tató elsősorban grafikai jellegű munkásságát, törekvéseit pél­dázza. Egész sor guas-technikájú ké­pét láthatuk, melyek Goór Imre kísérletező kedvét, friss ötleteit, színérzékenységét mutatják. Bi­zonyos értelemben színtanul­mánynak vagy kompozíciós ta­nulmánynak foghatók fel, bár önmagukban befejezetteknek is tekinthetők. Oldottabb szín- és formakezelése kísérletezését és e technikának megismerését cé­lozza. Egynémely művén egé­szen olajszerű hatást is el tud érni vastag, zsíros festék felra­kásával. E sorozatnak egy da­rabja, amely egy nyurga fa mö­gött álló párt ábrázol, kifejező, értékes műve Goór Imrének, Impresszionisztikus látásmód­dal, a témát jól összefogottan ábrázoló kép. A BEMUTATÓN látott képek közül a kifejezetten grafikai jel­legű munkák: a néhány lino- leummetszet és rézkarc. Linó­metszetei Goór Imrét egy új te­rületre vitték, olyanra, amely- lyel még nem foglalkozott. Ez látható abból is, hogy érezni még a technika megismerését, s annak újdonságait próbálgató művész kézjegyét. A modern lino-metszéshez képest úgy érez­zük, Goór Imre ilyen jellegű munkái kissé festőileg oldottak, nem eléggé „grafikusak”. Ez ter­mészetesen nem hiba, s volta­képpen a művész lírai alkatából fakad. EGÉSZÉBEN véve Goór Imre bemutatója újabb kisebb igényű formában megvalósuló törekvé­seinek szép sorát mutatta, s re­méljük, hogy a nagyon is kí­sérletező kedvű művész ezekben az újabb technikákban is na­gyobb igényűt fog alkotni. Hernády István környékén pisztolyból rálőttek Most azonban a bírósági épü­let nagy utcai kapuját is egy nemzetiszín karszalagos, gép- pisztolyos gyerkőc fogta el. Nem volt több 18 évesnél, de nagy magabiztossággal állt a poszton és igazoltatás nélkül egy lelket sem engedett be. A bíróság épü­letében volt most a nemzetőrség városi parancsnoksága: civilek­ből és hozzájuk csatlakozott katonákból, pár tétova, bizony­talankodó rendőrből verbuvál­va, s jó néhány diák is volt közöttük. Időnként járőröket küldtek ki a város különböző pontjára, éj­szaka is cirkáltak és parancsuk volt, hogy kell vagy nem, lö­völdözzenek — lélektani hatás kedvéért. Ezt az utasítást be is tartották a lakosság nem kis rémületére. Éjjel jóformán egy lelket sem lehetett látni az ut­cán, s ha az orvosnak, papnak mennie kellett, még az is előbb fegyveres kíséretet kért, nem mert egyedül nekivágni az út­nak. Hogy volt-e értelme ennek a riogatásnak, nem lehetett tudni. Az tény, hogy az egyik éjjel a város szélén, a gépállomás az egyik járőrre, de el nem ta­lálták őket, talán csak ijesztés- nek szánta valaki. Másnap a nemzetőrök átfésülték a tere­pet, de sehol semmi gyanúsat nem észleltek. Erre a vidékre azóta egy kicsit félve indultak el a járőrök, s ha lehetett, in­kább behúzódtak egy kapu alá, s ott beszélgették el az időt, majd jelentették, hogy semmi különös nem történt. Másként csak nagy volt a fel­hajtás, a durrogás, de maguk is üres járatúnak érezték az egé­szet. Így került sor tegnap óta az újabb átrostálásra. S azóta egymásután hozzák be a foglyo­kat, a listán szereplőket. A börtöncellákból a régi ra­bokat, a közönséges bűncselek­ményekért elítélteket szélnek eresztették, s a most behozotta- kat rakták a helyükre. A lég­köbmétereket nem nagyon szá­molták, az egészségügyi köve­telményekkel sem törődtek. Egy cellában, ami két-három sze­mélyre készült, öten-hatan is szorongtak. Szalmát szórtak be a padlóra és kész volt a fek­hely. Napjában kétszer az il­lemhelyre vezették a foglyokat, egyébként ott volt a kübli, azt használhatták, ha volt gusztu­suk hozzá. A napi előírt egész­ségügyi sétákat egyelőre még nem vezették be. — Ügy se sokáig lesznek ezek itt! — mondta a parancsnok, akinek volt gyakorlata az ilyes­miben, lévén nyugalmazott rendőrszázados civilben. Hartai százados úr 1947-ben ment nyugdíjba, amikor a Kis­gazda Párt kezdett kiszorulni a politikai arénából. Ö ugyanis kisgazdapárti volt és 1945 után paritásos alapon képviselte párt­ját a karhatalomban. Azután, mielőtt még a múltját kezdték volna firtatni, hirtelen nyugdíj­ba vonult. — Jó szimatja volt — mond­ták az ismerősei irigykedve, s meg kell adni, Hartai úrral az­óta sem volt semmi baja a népi demokráciának. Okos embernek vallotta magát, aki megérzi, merről fúj a szél és tud is iga­zodni hozzá. Most is csak hosszas invitálás után vállalta el ezt a tisztséget, majdhogynem az erőszaknak engedve, legalábbis ezt hangoz­tatta óvatos előrelátással útón- útfélen. — Nem tehetek róla, a nya­kamba sózták. És ha már rávarrták, csinál­ta. Meg kell hagyni pontosan és szisztematikusan. Egyetlen gyanús egyén sem kerülhette ki a rostájukat. Igaz, a forra­dalmi bizottság szőkébb körű ülésén majdnem fél napig vi­Az egyik községi gimná­zium tanára panaszkodott a múltkoriban, hogy nincsenek valami jó véleménnyel róluk a községben. Azt mondják, hogy bezárkóznak az iskola falai kö­zé, mintha valamiféle intellek­tuális gőgtől indíttatva föléhe- lyeznék magukat a társadalom­nak. Pedig ők, az illető iskola nevelői kollektívája azért nem vállalhatnak társadalmi munkát, mert erejükön is túl igénybe veszi őket a hivatásuk. Hasonló panaszokkal találko­zik az ember másutt is. Mi az igazság? Valóban nem törődnek a pedagógusok az is­kolán kívüli élettel? Vagy csakugyan nem jut idejük sem­mi másra, csak a saját munká­jukra? A tanulás iránti érdeklődés manapság olyan magas fokra hágott, mint még soha ebben az országban. Alig van olyan család, amelynek egy vagy több tagja ne járna iskolába, vala­milyen tanfolyamra. A tanulók száma — nemcsak az iskolás gyermekeket, hanem a tanuló felnőtteket is beleértve — az utóbbi hat-nyolc évben hallat­lan mértékben megnőtt. A pe­dagógusok létszáma nem követ­te ezt a fejlődést. Ma egy álta­lános iskolai, vagy egy középis­kolai tanár kötelező heti óra­száma 22, de a valóságban többnyire jóval többet dolgozik. A megyei tanács művelődés- ügyi osztályának statisztikája szerint tavaly a megye minden tanára 38 órát töltött hetenként a katedrán. Különösen magas számokat találunk a matema­tikatanároknál. A megyei át­lag 52 óra hetenként! S a helyzet az idén még valamivel rosszabb. Feldhausz József, a nagyba­racskai általános iskola igaz­gatója elmondotta, hogy náluk valamennyi nevelő reggeltől es­tig katedrán van. Kapitány Ottó sükösdi igazgató iskolájában a napi óraszám 8—10, télidőben pedig a legtöbb pedagógus este tízig tanít különféle esti isko­lákon. Nagy Géza kunszentmik- lósi gimnáziumi igazgató arról tájékoztatott, hogy a gimnázium tanári karának heti túlóratelje­sítése 212. Másképpen nem tud­ják a munkát elvégezni. Lehetne sorolni tovább is a számokat, de erre nincs szük­ség. Mindenki ismeri azt a hő­■ ^ ~ tatkoztak a befogásra ítéltek listáján, de nem is maradt ki belőle senki, akivel csak ajánla­tos egy kicsit elbeszélgetni itt a zárt ajtók mögött. — Nem kell félni, tanár úr, nem eszünk mi emberhúst — veregette meg az éppen újon­nan behozott páciens vállát Hartai. — Üljön csak le. Na, ültessék már le! — mordult hir­telen a kísérőkre, akik eddig a tanárt támogatták. — Látom még gyengélkedik. Hm..: ez igazán sajnálatos. De ugye meg­érti, hogy a tényeken semmit sem változtat. Sajnos, felsőbb utasításunk van rá, hogy min­den gyanús személyt, aki a for­radalmi mozgalom ellen akár szóban, akár írásban vagy tény­legesen fellépett, őrizetbe ve­gyünk. Ön intelligens ember, bizonyára nem fogja megnehe­zíteni a helyzetünket. Itt ter­mészetesen, csak addig marad­nak, amíg az ügyüket kivizsgál­ja egy pártatlan bizottság, utá­na, akit csak lehet, hazabocsá- tunk. Hiszen nem cél ez ne­künk. Nincs is itt hely. Csak a kényszerítő körülmények ... — Önt, természetesen egyelőre a gyengélkedőn helyezzük el. Ha­bár ez öntől függ. Akar inkább társaságban lenni? Mondjuk a hatos cellában, ott talán még ismerőse is akad... — hadarta szinte egyszuszra, s hol méz­édes udvariasság, hol enyhe güny érződött szavaiban. fFolytatása következik.) 5. oldat sies, valósággal erőt meghaladó munkát, amit a pedagógusok napjainkban végeznek. Miért kapnak akkor még­is szemrehányást? Először is: ma már ritka a panasz. A községi, városi veze­tők, a társadalmi és tömegszer­vezetek vezetői elismerik a pe­dagógusok munkáját, dicsérettel szólnak róluk. Olyan panasz, mint amit a bevezetőben emlí­tettünk, igen ritka. De ez a panasz nem is min­dig indokolatlan. Amint a mun­kások, a parasztok vagy a hi­vatalnokok — a pedagógusok sem dolgoznak egyformán. Van aki éppen csak elvégzi a mun­káját, s még annak is a köny- nyebbik végét igyekszik meg­fogni, van, aki a rosszul vég­zett munkát egy kis társadalmi munkával igyekszik megtoldoz- gatni, s ismét mások — mind többen — a lelkiismeretesen végzett munka mellett erejük­höz mérten többletet is vállal­nak a köz szolgálatában. Ma már nem várjuk, hogy például a tanító afféle minde­nes legyen a faluban. Valami­kor belesegített az adóösszeírás­ba, a népszámlálásba, ő volt a cséplési ellenőr; minden roham­munkában rá számítottak a he­lyi vezetők. Ezt nem várjuk tő­le többé. Csupán annyit várunk, hogy erejéhez mérten foglalkoz­zon az emberek nevelésével; ő, a kultúra első számú munkása segítsen abban a nagy munká­ban, amit úgy hívunk, hogy tu­datformálás, kultúrforradalom. Igen sokan önként, minden rábeszélés nélkül vállalják az iskolai munka mellett ezt a ter­het is. Ott látjuk a pedagógu­sokat a TIT szervezeteiben, a pártoktatásban, a KÍSZ-f>en, a művelődési házak rendezvé­nyein, a népfront ülésein, a mű­velődési állandó bizottságokban, a helyi ünnepségeken, a külön­féle tömegszervezetekben. Elő­adók, szervezők, vezetők és lel­kes társadalmi munkások. Rit­ka az olyan tanító, tanár, aki az iskolai munkán kívül is va­lamiféle munkát ne végezne. A’ ha mégis akad — néha egy-egy tantestület többsége is — aligha tudható be annak, hogy nem akarnak áldozatot vállalni. Ezt minden esetben egyénileg kell megítélni. Helyes, ha ott, ahol túlságosan nagyok a terhek, inkább kevesebbet, vállalnak, mert azt tartják: első a kötelesség, az iskolai munka, a gondjaikra bízott gyerekek ne­velése. Amit pedig ezen felül végeznek, azért mindenképpen köszönet jár. Balogh József A versbarátok ünnepe Fennállásának két esztendeje alatt a kecskeméti Versbarátok Köre országos hírre tett szert. A Magvető Kiadó, amely a versbarátok mozgalmát elindí­totta, a kecskemétiek sikereinek elismeréséül gyakran rendez a városban nagyszabású író—ol­vasó találkozót a legnevesebb költők részvételével. Legközelebb december 18-án, pénteken este 6 órakor találkoz­hatnak a kecskemétiek kedves költőikkel, a városi művelődé­si ház Rákóczi út 3. alatti dísz­termében. Ellátogat Kecskemét­re ezen a napon Zelk Zoltán Kossuth-díjas, Fodor András József Attila-díjas és Nyerges András. Elkíséri a költőket Sza­bó György irodalomtörténész is. A verseket két Jászai-díjas elő­adóművész tolmácsolja: Berek Katalin és Csernus Mariann, mindketten a Nemzeti Színház művészei. Az első: a kötelesség

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom