Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-31 / 305. szám
Mikor lesz kultúrváróterem a kecskeméti állomáson? 3 — 6 eater utas naponta Lonncz Antal elvtárssal, a MÁV kecskeméti vasútállomásának főnökével arról folytattunk beszélgetést, miért nincs az állomásnak kultúrváróterme? Nemcsak az immár 70 ezer lelket számláló nagyváros ipari, vasúti csomópont jellege követelné ezt egyre sürgetőbben, hanem az igen megnövekedett utasforgalom is. Tudomásunk szerint 1600 azoknak a munkásoknak- a száma, akik mintbér- letes-igazolványos utazók naponta bejárnak Kecskemétre, illetve innen haza a közeli helységekbe. Részükről is mind sűrűbben elhangzik a kívánság: Legyen olyan váróterem is a kecskeméti állomáson, ahol tiszta, kulturált körülmények között, csendben, újságok, folyóiratok, könyvek olvasgatása mellett hasznosan tölthetik el a vonatra várás idejét. Ezt igényelné annak a 3—4 ezer utasnak jelentős hányada is, aki naponta megfordul, várakozik az állomáson. Forgalmas hét végi, ünnepi időszakban 5—6 ezres forgalom bonyolódik itt. Az utazók mire kényszerülnek? Á csorognak a szűk, eléggé szennyes csarnokokban, peronon, vagy ülnek a padokon, esetleg bent tartózkodnak abban a teremben, ahol az utasellátó kimérő van. Akinek van rá pénze, elfogadható környezetet talál az étteremben. Egyebütt azonban füst, elhasznált levegő, nem éppen higiénikus körülmények várják. A söntést is magába foglaló váróteremben forgalmasabb napszakokban szinte vágni lehet a füstöt, de sűrű a levegő az italozó emberek alkoholos kilégzésétől is. Egy-egy városnak bizonyos értelemben kapuja az állomás. Kecskeméten nem éppen kedvező benyomást szerez az idelátogató, de rossz emlékekkel távozik az elutazó is. Az eddig említetteken kívül nehezen felejti el például a sörös- hordókat is, melyek egyik kijárati részen sorakoznak, vagy éppen lába mellett gördülnek, PETŐFI NÉPE A Magyar Szocialista Munkáspárt Bács-Kiskun megyei Bizottsága és a megyei tanács lapja. Főszerkesztő: dr, Weither Dániel. Kiadja a Bács megyei Lapkiadó Vállaiat. Felelős kiadó: Mezei István igazgató. Szerkesztőség: Kecskemét, Városi Tanácsház. Szerkesztőségi telefonközponti 26-19. 25-16. Kiadóhivatal: Kecskemét. Szabadság tér 1 fa. Telefon: n-09. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető: a helyi postahivataloknál és kézbesítőknél. Előfizetési dii I hónapra 13 forint Bács-Kiskun megyei Nyomda V. Kecskemét — Telefon: U-85. Indes; 25 065. Szomorú szemek fényénél Különös, szokatlan világ. Fűtött, barátságos hálótermek, folyosók, az ebédlőben csillogó karácsonyfafények, csengők, szaloncukrok, csecsebecsék. A fát körülülő lányok és fiúk csinosan öltözöttek, jól tápláltak, nevükön ismeri őket az igazgató, a gondozónők, a kis kezek ajándékokat szorongatnak és mégis hiányzik valami. Nem, nem vártam meglepetést, mielőtt elindultam Kecskeméten a Vacsi-hegyre, a megyei gyermekvédő otthonba. Előre tudtam, hogy fájdalmas tekintetekbe nézek, sérült lelkű emberpalánták némaságát, öntudatlan panaszát hallom. Valóban így volt, már a kezdetén. — Te vagy az én apukám? — kérdezte egy hároméves csöppség tőlem, s összeszorult a torkom. — Már elfelejtette a szüleit — jegyezte meg halkan Juhász Gyula, a gyermekvédő otthon igazgatója —, és minden idegenben édes szüleit véli felfedezni, őket keresi. Halkan járjuk a hálószobákat. Néhányan már alszanak, nesztelenül lépkedünk a szőnyegen, nehogy megzavarjuk álmukat. Így az egyik pihegő apróság mellett, leülve ágya szélére jegyzem noteszembe e kis emberkék nagy drámáit. Emma és Erzsi édes- i anyjuk erkölcstelensége, Peti a szülők kátyúba jutott házassága miatt került az otthonba. Itt van az a kislány, kinek apjáról nemrég közölt a Nők Lapja is riportot, leírva, hogy miként szélhámoskodta végig az országot e kopasz, cinikus Casa- nova-paródia. Az apa már börtönben ül, tündérszép kislánya pedig alszik a Vacsi- hegyen ... Oldalakon keresztül idézhetném a megrendítő gyermeksorsokat, az űtat, melyen eljutottak ide, a megnyugvás révébe, de minek? Hiszen százból kilencvenkilenc sors oka ugyanaz: erkölcstelen életmód, iszákosság, a gyermek testi épségének veszélyeztetése, válás és hasonlók. Nagyritkán fordul elő szociális probléma, vagy a szülők elhalálozása. — Minden szülőnek van ma már annyi keresete — magyarázza az igazgató —, hogy ha akarja, eltarthatja gyermekét tisztességesen, csak nem kell elherdálni, vagy elinni a fizetést... Az anya, az apa utáni reménytelen vágyakozást olvasom ki a gyermekszemekből, pedig itt jó helyen vannak. Orvosok, szakképzett gondozónők, csupaszív pedagógusok nevelik őket, vigyázzák, készítik elő életük további útját. A többségük innen a megye három nevelőintézetébe, vagy megbízható, kipróbált nevelőszülőkhöz kerül. Döntés előtt mindig mérlegelik: a megfelelő anyagi, erkölcsi körülmények mellett képes-e a leendő szülő azt a sze- retetet nyújtani, pótolni, amit az édesszülőktől nem kapott meg a gyerek? S nyugodtan mondhatjuk: képesek rá! — Csaknem 1500 állami gondozott gyermek él, nevelkedik ma Bács megyében — folytatja Juhász Gyula —, nyolcszázötvenen ötszáznegyvenkilenc nevelőszülőnél kaptak új otthont. S nemegyszer örökbefogadással is zárul egy-egy ilyen elhelye- lyezés. Mintegy kétszáztíz munkás, kétszáz paraszt, ötven értelmiségi és hatvan kisiparos nevelőszülőnk van jelenleg. S hogy mennyit fejlődött gyermekvédelmünk, mi sem bizonyítja jobban, hogy 1954-ben még az állami gondozottak 90 százaléka paraszt nevelőszülőknél volt, de ma már a társadalom egyéb rétegeinél is megnőtt az érdeklődés és felelősség gyermekeink sorsa iránt. Levelek, fényképalbumok kerülnek az asztalra. Mérnökök, szakmunkások, gyógyszerészek, főiskolások, egyetemisták, kisdiákok írták e sorokat az ország minden részéről. Ünnepi üdvözlet, tanácskérés, névadó, esküvői, ballagási meghívás, s ki tudná felsorolni, mi minden olvasható e levelekben. Féltve őrzi mindegyiket az igazgató, precízen válaszol valamennyire és büszkén mondja: — Ma is édesapjuknak tekintenek, s ha hozzám fordulnak, mivel úgy sincs senkijük, hát hogyne segítenék, hogyne válaszolnék levelükre? A szemüveges, őszhajú, magas férfi kemény arcvonásai megenyhülnek, amikor „régi” és „új” gyermekeiről beszél. Feleségével hosszú évek óta dolgozik az intézetben, s ha adódik egy kis idejük, előveszik a fényképalbumot, boldogan nézegetik a mérnök Szíj Nándor, a tanárnő Mészáros Magda, a bölcsész-egyetemista Kovács Zoltán és a többiek képeit — Csalódott-e valaha egy állami gondozottban? — kérdeztem tőle. — Még soha! Talán azért, mert mindig bíztam bennük, s abban, hogy nevelhetet- len gyerek nincs, csak tehetetlen pedagógus. Juhász Gyula nem csalódott gyermekeiben, de e gyermekek édes szüleiben annál többször. Már most, életük legkezdetén, ezért nem boldogok hétköznapjaik, s hiába az ünnepi ajándék, amíg a szülőt nem sikerül elfeledni, addig beárnyékolja szemük tiszta tükrét a szomorúság. Bubor Gyula mert a söntésben csapolni kell. — A legmesszebbmenőkig jogosnak tartom, hogy mindezt a sajtó is szóváteszi — ismerte el Lőrincz Antal, majd így folytatta. — Az utasellátó talponálló részlege kocsma jellegű, ezt mindenki tudja, magam is többször hangoztattam. Nemcsak utazók veszik igénybe, hanem kora reggel és késő este nagy számban keresik fel a városból is a kimérést. Reggel csak úgy gyülekeznek kint a biciklik, motorkerékpárok. Valósággal csalogató az állomásnak ez a sarka. Sokan nem ismernek mértéket, eszükbe sem jut, milyen veszélyes ittasan forgolódni pályaudvaron. Menynyi baleset történt már emiatt az országban?! — Állomásfőnök elvtárs szerint megoldható lenne, hogy a talponállós várótermet alakítanák át kultúrváróteremmé? — Más változat aligha lehetséges. Nagyon szűkösen vagyunk. 1935-ben építették az állomást, azóta legalább megháromszorozódott a forgalom. Saját erőnkből eddig is próbáltunk kulturáltabb körülményeket biztosítani: Kialakítottuk a diákvárótermet (sajnos, a fia-, talok nem eléggé viselik gondját) és van egy szintén kis terem gyermekes és terhes anyáknak. Ha az álló söntést — mondjuk — a diákváróterem helyére hoznánk, csökkenj ugyan az utasellátó szeszesitalforgalma, de nyernénk egy szép nagy helyiséget kultúrváróte- remnek. Ebben megtalálnák helyüket a diákok — meg az olvasni, sakkozni, szolid, hasmos időtöltésre vágyó utasok. Így láttam ezt Szegeden, s más nagyvárosban is. — A szerkesztőséoben is latolgattuk a lehetőségeket. Felmerült olyan ötlet, hogy az állomás igen magas főcsarnokában, emeletmagasan körgalériát kellenne építeni. Két, falhoz csatlakozó lépcső lenne a feljáró, s odafent szintén lehetnének asztalok, székek, zöldnövények, pultok. Mi a véleménye Lőrincz elvtársnak? — Pompás ötlet és megvalósítható. A világítást a szinte mennyezetig érő ablakok szolgáltatnák. A szép, vonzó környezet azokat is rendszeretetre, gondosságra ösztökélné, akik jelenleg — kihasználva a nagy zsúfoltságot, s részben a kocsmai viszonyokat — zabolátlanul rongálnak, szemetelnek, sőt köpködnek is. Miattuk csaknem visszataszító tömeges napokon a várótermek képe. — Ez pedig a Hírős Város növekvő idegenforgalma szempontjából is tarthatatlan. Nincs olyan nap, hogy a világ legkülönbözőbb tájairól ne érkeznének vendégek a városba. Ide vonzzák őket — világhírű élelmiszeripari termékeinktől kezdve a történelmi, kulturális látnivalókig — széles körben ismert értékeink. Az utasellátó szeszesital-forgalmán nem múlhat egy ekkora város állomásának korszerűbbé, kulturáltabbá tétele. Ha a diákvárótermen kívül, kint a peron végében létesülő talponálló részt is megkapja az utasellátó, minden módja meglesz rá, hogy tea, üdítőitalok, gyümölcslevek, szendvicsek, úticsomagok árusításával pótolja a szeszesitaloknál keletkező kiesést. Aminél viszont összehasonlíthatatlanul nagyobb nyereség, hogy végre egészséges, kellemes környezethez jut a vasúti csomóponton megforduló utazó. Szeretnénk, ha Kecskemét város hetvenezres lakosságával, az állomásának várótermeit nap nap után igénybe vevő ezer és ezer utassal illetékesek is egyet- értenének, és mielőbb változásra kerülne sor. Előttünk egy teljes új esztendő, s úgy hisz- szük, van mód egy egészséges felújítás megtervezésére belátható időn belül. Tóth István Népművészeti bolt nyílik Baján Baján is megnyitja háziipari szövetkezeti boltját a Népművészeti és Háziipari Ktsz Vállalat. A vállalat üzlethálózatának újjáalakított szakboltját január 11-én, hétfőn délelőtt 11 órakor nyitják meg a Vörösmarty u. 1. szám alatt, ahol — többek között — szeremlei szőtteseket, kalocsai hímzéseket, halasi csipkét is árusítanak. Régóta várt esemény az állatkert pálmaházában: Negyvenéves korában először virágzik a Brazíliából származó különleges kaktusz. Névadás Tiszaúífalun Gyuri bácsi, a tiszaújfalui Alkotmány Tsz kocsisa vár bennünket az állomáson, s máris repül velünk a két paripa Al- pár főutcáján. Itt kellett leszáll- nunk, hiszen úticélunk, Tisza- újfalu állomása kétszer olyan messzire van a nevezett községhez, mint a szomszédos alpári állomás. Űri huncutság ez, s nehezen is érti az olvasó, pedig egyszerű a magyarázata: az 1800-as években épített vasútvonalat Károlyi István gróf a saját majorja közelében, s nem a falu mellett vezettette el. De ha ezen már nem is segíthet Tiszaújfalu népe, legalább a község fejlődésével igyekszik kárpótolni magát a régi sérelemért: járda, villany, jó ivóvíz, sok csinos családi ház jelzi a fejlődést. Iskoláiban 360 gyermek tanul és számosán járnak be a szomszéd városok középiskoláiba is. S az egykori sok ezer holdas grófi birtokot jogos örökösei vették birtokukba, a hajdani cselédek és földmunkások, s azok fiai, unokái. Ez jut eszembe, miközben jövetelünk céljához megérkezünk, hogy tanúi legyünk a kis Vig- lási Edit névadási ünnepségének, a boldog szülők, Vi lási Lajos és Kovács Etelka örömének. S annak a kedves jelenetnek, amikor a pirosnyakken- dős úttörők — a többi ajápdék mellett — egy kékszínű kisdobos nyakkendőt — a jövendő kisdobost íelköszöntve — helyeznek el Editke pólyájára. T. M.
