Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-31 / 305. szám

1961. december 31, csütörtök S. oldal „Kiskunfélegyházi Krónika“ Napjaink történetét csak így érthetjük, ha felvázoljuk elődeink életét, küzdelmeit, délegyháza népe kivette részét ibból a küzdelemből, amit a örténelem szigorú törvényei eá szabtak. A harc nem volt nindig véres, de kegyetlen és ■erejtékes volt.” Ezekkel kez- lődik az az ízléses kis füzet, mely Kiskunfélegyházi Króni- :a címmel a Kiskunfélegyházi fárosi Tanács Művelődésügyi Ulandó Bizottsága kiadásában, /lészáros László iskolaigazgató zerkesztésében most jelent meg. A kis füzet a legrégibb idők­ői kezdve pársoros recenzióval n utat ja be a város történelmé- íek egy-egy jelentős dátumát, eles emberét, vagy a város örténetében lejátszódott ese- nényt. Országos események íelyi vetületei éppúgy helyet Lapnak benne, mint a város örténelmét formáló helyi ak- ualitások. Nem azzal az igénnyel író- lott a kis füzet, hogy átfogó nonográfia legyen. Mintegy két­szer évet felölelő eseménynap- árként emlékezteti olvasóját irra, hogy ha a város történel- nét akarja megismerni, hol cell keresni a kapaszkodókat. 5 füzetke nyomán elindulva jele lehet mélyedni a város nstóriájának tanulmányozásá­ba. B. J. Anyám az álmok nem hazudnak... Petőfi kecskeméti lépteinek nyomában A szilveszterből újesz­tendőre hajnalló éjszakán. Pe­tőfi Sándor születésének évfor­dulóján. a költő nyomait kere­sem Kecskeméten. Van ilyen itt nem is egy, jeles és jeltelen is. Induljunk el a múltba vesző emlékeken. Mintha hirtelen fel­gyűlt csillag izzó nyomán jár­nánk. Csillagporos az idők útja, amerre járt. A születési helyéről szóló, a nép száján ma is élő legendá­kat most elhagyva, csupán a kézzelfogható bizonyosságokat követjük. Az első írásos feljegyzés róla a lutheránus egyházi iskola anyakönyvében volt olvasható. Tanítója, a szépírásé Schiffer­decker Dániel, a 29. sorszám alatt jegyezte Alex. Petrovicsot, mint növendékét 1828. május 10-én. A bejegyzés a szülők ak­kori lakhelye szerint félegyhá­zinak, és egy kis öregítéssel 6 évesnek mondja a fiút. Egyik iskolatársa, Kovácsay Julianna, az 1914-ben elhalt óvónő, a múlt századból a mi századunkba hozta át a' hírét a vékonycson- tú, élénk, fekete szemű, elmélá­zó. magányosságot szerető kis­diáknak. Szigorú tanítójának három éven át folytatódó fel­jegyzései semmi megróni valót nem tudnak felőle. Két éven át az iskola szomszédságából, a sörkert, helyén, a Beretvás szál­ló előtti időkben ott állott Hruz- házból járt a tudományok csar­nokába a betűvetést megtanul­ni, amint az,t a Luther-udvar át­járója fölött elhelyezett emlék­tábláról olvashatjuk. A harma­dik évben Kovácsay István szűrszabóéknál helyezték el szü­lei. Hruz Mihály anyai nagy­bátyja volt Sándorkának, Ko- vácsayéklhoz is kötötte valami­féle rokonság a Petrovics-csalá- dot. Egyes források szerint apja üzleti társánál, Hábel mészáro- séknál és Falta Sámueléknál is volt kosztos némi ideig. Talán már jövendő vándor élet ének előjelei mutatkoztak ebben a sűrű szálláscserében! A Petrovics családot si­keres és balszerencsés életfor­dulatok erről a vidékről más­felé sodorják. Sándor diák is sodródik, sokszor még a család­jától is igen messze. Több mint egy évtized múlva, 1843. január elején pillantja meg jijra Petőfi a nagy alföldi faluvárosnak, Kecskemétnek tornyait. Székes- fehérvári színtársulattal — Bo­rostyán Sándorként, mint a tár­sulat tagja — utazik a vándor- színészek ekhós szekerén Kecs­kemétre. Január 9-én indultak AZ ECSET MESEMONDÓJA FÉLÉVSZÁZADA vi- > tkoznak munkássága felett. Két könyv, és sok száz cikk jelzi életútját. Ö maga gon­dolatvilágában, témá­jában, technikájában ma xidt a régi, egysze­rű, szerény festő, s másfél, Cegléden töl­tött évtized után is faluja hiteles króniká­sának. Benedek Péter 1889- ben született a Kalo­csa melletti Úszódon. Apja kőműves-ács­mester volt, ő maga napszámos. Már isko­lás korában mindent és mindenkit rajzolga- tott, csak úgy kedvte­lésből. Az első világhá­ború alatt került Pest­re hadimunkásnak, s itt fedezte fel Bálint Jenő. Már első kiállításán, az Alkotás Művészház termeiben kirobbanó sikert aratott 1923- ban. A következő évek­ben sűrűn szerepelt hazai és külföldi kiál­lításokon. A kor leg­jobb festői és írói el­ismeréssel nyilatkoz­tak róla. Móricz Zsig- mond így írt: „Kéz­iem, míg dolgozott... Mint egy festőmunkás, akinek csodálatos lelki élete van az egyszerű külső alatt és nemes Icultúrlelke. Tele érzés­sel, aggodalommal, fájdalommal és böl­csességgel. S megszó­lalt előttem a nagy ti­tok, hogy: a tehetség az nem humbug!” BENEDEK Péter munkásságának érté­kelése művészettörté­neti és néprajzi fel­adat egyaránt. Művé­szete magateremtette ősi elemeket hordoz. Már több mint fél év­százada az a gyermeki szemmel rögzített él­mény buzog és ölt tes­tet papírjain és vász­nain, amit a század- fordulót élő Úszódon látott. Témáit inkább éli, semmint kompo­nálja. Franciának és japánnak mondott megoldásai nem má­sok, mint a paraszti élet megállított pilla­natai egy festői látás­móddal megáldott fa­lusi ember szemében. Ugyanaz az élmény­anyag, a való élet egy része, amely minden parasztemberben meg­van, csak közre adni nem tudja. Benedek Péter sem tesz mást, mint a mesemondók, csupán másképp — képekkel mesél. Az ő szemével egy csodálatos világba pil­lanthatunk be. Min­den alakja élő sze­mély, meg is nevezi őket. Az utca, a táj, a híd, a ház — a pontos realitással visszaadott uszódi élet. Mást szin­te nem is fest, csak falujából merít ma is. Néprajzi hitelességű élményeit, őszintén, hűen, jellemzőn. MÁSFÉL évtizede Cegléden él. Kéthe­tenként megfesti a maga képét. Az állam Cegléden juttatott szá­mára házat, de képei ma is a Duna partjá­ról keltezettek. December végén ki­állítása nyílt Cegléden, amely megpróbál át­tekintést adni erről a gazdag és különösen érdekes életpályáról, köszöntve a 75 éves mestert. Fehérvárról. Dunapentelén töl­tötték az első éjszakát. Majd Dunaveesénél átkelve a Dunán, Szabadszálláson pihentek meg ismét. 13-án értek Kecskemét­re, egy kis baleset után. Fel­fordult a kocsijuk. A kocsis sze­rint azért, mert a hideg ellen „belső fűtéssel” védekező költő­színész pokolra valóan káromko­dott. De az ijedelmen kívül egyéb baj nem esett. Befutot­tak Kecskemétre, és itt, a SZÖ- VOSZ irodaház helyén állott Trombita vagy másképp Posta- síp vendéglőben szállottak meg. A SZÖVOSZ-ház elkészültekor volt szó róla. hogy emléktáblá­val kellene megjelölni az eltűnt Postasíp vendéglő helyét. Még az emléktábla szövege is elké­szült, csak maga az emléktábla nem. A vendéglői szállás a vándor- színészek gázsijához mérten túl drága volt. Másnap már magán- szálláson találjuk Thália pap­jait és papnőit. Petőfi, a mai Petőfi utca 18. számú ház he­lyén állott kis parasztházban talált otthonra egy özvegyasz- szonynál. (Erre a házra se ke­rült még emléktábla.) Innen járta a város zegzugos utcáit, mint színlaposztó ifjú színész, akiről színésztársai nem hitték, hogy egyazon személy azzal a Petőfi Sándorral, akinek első verseit a legrangosabb folyóirat, az Athenaeum közölte. Innen járt barátjához. Jókaihoz a Bu­dai Nagy utcai szállására, vagy az Ökollégium első emeleti nagytermébe, hogy szavalataival lelkesítse rajongóit, a kollégium diákjait. És innen járt a mosta­ni fürdő emeletes épületének helyén állott Király-féle theát- rum-szálába, kisebb-nagyobb szerepeket alakítani. Márvány­tábla örökíti meg és hirdeti ezt a fürdő emeletes épületének fa­lán. A ma ff át Rónai vagy Bo­rostyán néven nevező ismeret­len színész, a világirodalom egyik legnagyobb lírikusa, a színlapok, szerepek körmölése és Jókai Zsidó fiú című drámai zsengéjének másolása mellett tizennégy verset írt háromhó­napos kecskeméti tartózkodásá­ról. Köztük a Jövendölést, amelynek utolsó strófája a vá­rosi tanácsháza falán elhelyezett emléktáblán is olvasható: — Anyám, az álmok nem hazud­nak ... Joós Ferenc Feleki László: Ajándékok ÍV! yomott hangulatú szil- veszterem van. Még min­dig nem hevertem ki azt a megrázkódtatást, amely a kará­csonyi ajándékokkal kapcsola­tos. Pedig ebben az évben ala­posan ki akartam tenni ma­gamért és bőségesen megaján­dékoztam szeretteimet. Borisika néninek vettem egy öröklakást, gondoltam, örülni fog neki. Tévedtem, mert Bo- riska néni fejcsóválva panasz­kodott, hogy villát szeretett vol­ttá gyümölcsössel, csodálkozik, hogy ezt elfelejtettem pedig nem is egyszer mondta. Persze, biztosan oda se figyeltem, ma­napság nem törődnek más em­ber kívánságával. Okulva ezen a kellemetlensé­gen, Sanyi bácsinak egy ház­tömböt vettem a Lágymányoson. Azt hittem, örömet szerzek ne­ki, de amikor találkoztunk, sér­tődött arcot vágott, s ebből ar­ra következtettem hogy valami ba.j van. Szűkszavú ember lé­vén, hiába faggattam, csak azt hajtogatta, hogy nagyon meg van elégedve, igazán kedves tő­lem, hogy egyáltalán megemlé­keztem róla, más még ilyen ajándékot sem kap, s nem az ajándék értéke a lényeges ha­nem a figyelem. Végül aztán ki­bökte, hogy a háztömbben nin­csen mozi, a szomszéd ház­tömbben viszont van, tehát ha csak egy kicsit is törődtem vol­na vele, akkor erre is gondol­tam volna. Mindegy, egy öreg embernek jó ez is ... Ilonka néninek vettem egy szép toronyórát lánccal, aminek Ilonka néni először örült, csak később döbbent rá a hiányos­ságokra. hogy például tornyot nem vettem hozzá, az óra nem atomóra, a lánc pedig csak 18 és nem 24 karátos aranyból ké­szült, s bizony alig nyom fél­mázsát. A dolog, mint mondta, nem lepte meg túlságosan, min­dig tudta hogy tehetségtelen ajándékvásárló vagyok, amit elég löknek, megveszem, s nincs sem időm, sem kedvem beha­tóbban foglalkozni a dologgal, mert hiányzik belőlem a türe­lem és a szeretet. T ajcsi bácsinak egy óceán­járót vettem, sajnos azonban neki sem találtam el az ízlését. mert mint kiderült, jégtörőt szeretett volna kapni tőlem, lehetőleg atommeghajtá­sút. mert öregszik, ideges, nincs türel/me hagyományos tüzelő­anyaggal bíbelődni. Most mit csináljon az óceánjáróval, kény­telen néhányszáz millióért el­kótyavetyélni. gépkocsira támogatták a nyo­morúságosán vergődő sebesült katonákat, s az autó a kórház­hoz vitte őket. Azután a \ lefegyverzett nem­zetőröket vették őrizetbe. Egyenként kísérték őket a kis sárga épülethez, ahol foglyok voltak. Az ajtó akkorára már meg­nyílt a cellák eddigi lakói előtt. Örömmel toporogtak a huzatos kapualjban és egymást dögö- nyözték, ölelgették a kiszaba­dult emberek. Sziki utasítására a gépkocsi egymásután hordta haza őket. — Most nem érünk rá baj­lódni velük, de beszélni kell még mindegyikőjükkel — mond­ta a titkár. — Ügy látom a lista mégsem volt megbízható, né­hány karrieristát is becipeltek ide — s dühösen nézett a piros­képű ember után, aki minden­áron személyes kihallgatást akart kérni. Azt hitte, hogy még mindig a nemzetőrség valame­lyik osztagával áll szemben. — A hülyék a maguk embereit is behozták — dünnyögte Sziki. — Ezt az alakot nemrég zártuk ki a pártból, mert még oda is be­furakodott. A bíróság pedig öt évre ítélte csalásért, sikkasz­tásért. Tollbegyűjtő volt, vagy mi a csoda. Ha nem jön az el­lenforradalom, azóta már a büntetését töltené. De úgy lát­szik így is pechje volt. Kom­munistának nézték az ártatlant. No, hiszen!... Hanem a nem­zetőrségnek sem árt egy kis pi­henő. Sokat dolgoztak szegé­nyek mostanában. Azt hiszem, holnap, meg aztán is ráérünk foglalkozni velük. Szeretném, ha ezt már hivatalosan intéz­nénk. Mi a véleményed Bodó elvtárs? — Ne aggasszon egy percig sem, ez már a mi dolgunk — válaiszolt a százados, aki értett a szóból, ami kimondatlanul is azt jelentette, hogy neki kell átvenni a rendfenntartás irá­nyítását a városban. Sziki fél­szívvel már a községekben van, s alig várja, hogy ezzel a fel­adattal végezzenek. — Csak aztán óvatosan — folytatta Sziki. — A nagyobb gazembereket majd átadjuk a bíróságnak. Hej, még azt is rendbe kell tenni előbb. A ki­sebbeket, a tejfölös szájúakat, akik csak díszelegtek itt, eresz- szétek szélnek, de előbb nem árt egy kis közvetlen szó nekik. Ügy, hogy értsenek is belőle. Azt mondják, akinek a kása egyszer megégette a száját, vi­gyázni fog. Majd elválik. Ha van eszük, nem hőzöngenek to­vább. A méregfogúkat, azt hi­szem, most kihúztuk. Minden esetre a szemünket nem árt raj­tuk tartani. S ezt meg is mond­juk nekik. Már két óra is elmúlt, mire nagyjából megtárgyalták a más­napi tennivalókat, kiosztották az újabb feladatokat. Közben a beérkező nemzetőr járőröket is gondozásba vették, vagyis el­szedték a fegyvereiket és betes­sékelték őket az alkalmi szál­lásra, a kiszabadított foglyok helyére. Sziki aztán elköszönt, s Bodó takaródét rendelt el. — Aki nincs szolgálatban, hazafelé! — kiáltotta erélyesen, s maga tuszkolta ki a többieket a kapun. Öt embert vett csak maga mellé az őrségen kívül. — Még néhány helyre el kell látogatnunk reggelig — mond­ta, s fáradhatatlanul adta ki az utasításokat. Fiatalos szervezete úgy látszik fel sem vett egy-két álmatlanul eltöltött éjszakát. — Karsai elvtárs, magának is szóltam! — fogta meg a ta­nár vállát, aki bóbiskolva ül­dögélt az őrbódé előtt, ahova egy kis pihenő végett letelepe­dett, — Majdnem elaludtam — mentegetődzött zavartan Karsai. — Most aztán ágyba! Azt hi­szem, mára elég volt. Holnap majd találkozunk — nyújtotta a kezét a százados, s felfelé in­dult az emeletre, ahol a szál­lását kijelölték. A tanár pedig pisztolyát ta­pogatva nekivágott az éjszaká­nak. — Micsoda mozgalmas napok — dünnyögte —, egy hét alatt éveket él át az ember. Alkalmi otthona felé tartott, ahol már várta a puha, vetett ágy. A kis, tomácos ház, aminek az oldalszobájában szállást ka­pott, régi jó falusi ízeket, sza­gokat hozott az emlékezetébe. Óvatosan, hogy a hátiak fel ne ébredjenek, nyitotta ki az ut­cai, s a verendaajtót. A szobá­ban enyhe női illatot érzett, úgy látszik Annuska itthon jár­hatott az este. Milyen kár, hogy nem találkoztak. A meleg paplanos ágyban er­nyedten dőlt hanyatt. A foszfo- reszkáló kis óra halkan ketye­gett az éjjeliszekrényen. Már a négyes felé közelgett a mutató­ja. \ (Folytatása következik.) A kis Misinek egy négy mo­toros, sugárhajtású. 120 szemé­lyes utasszállító repülőgépet vettem, a gyerek azonban ki­fogásolta, hogy a gép használt, s a Szabó Pistinek a szülei Voszhodot vettek. Aranka énninek, akiről tud­tam, hogy művésziélek. megvet­tem a Louvre Múzeumot és nem értettem, hogy miért vág fanyar arcot, s miért olyan hi­degen köszöni meg az ajándé­kot. Másoktól tudtam meg, hogy az Ermitage-t szerette vol­na tőlem megkapni, de hát mit törődöm én azzal, hogy neki mi­re volna kedve. Valahogyan minden esetben a balszerencse üldözött. Akinek a Sportcsarnokot vásároltam meg, az a Népstadiont szerette volna. Aki vízierőművet kapott, az atomreaktorért bőgött. Köz­ben elveszítettem az önbizalma­mat is. Amikor például Erzsi néninek megvettem a Déli-sar­kot, esküdni mertem volna, hogy helyesebb lenne az Északi- sarkot elvinni neki. Ügy is lett. Erzsi néni arckifejezését sokáig nem fogom elfelejteni. 1\ agyon nehéz ajándékot 1 * venni. Én például kap­tam egy golyóstollat, de nem ír.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom