Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

Barátja a pipa

A kajszi nesztora

December közepe volt, amikor Gubacsi Lajos az avas szalonnával elköltött reggeli után a közeli háztáji szőlőben eldöntött három tőkét, utána felegyenesedett és jólesően csak úgy magának mondta: a fő munkának vége, most már jöhet az igazi tél. Aztán az öregek nyugalmával végignézett a bágyadt napfényben sütkérező tájon, markába veregette munkapipáját, hogy friss dohánnyal újra tölthesse, egy tanyai ezermester fabrikálta öngyújtóval lángot szívott a kéménybe, aztán nagyokat pöfékelve hazatartott. Talán ez volt az utolsó munkás nap az esztendőben és most már megérkezett a nyugalom, a ferblivel töltött esték, sőt éjszakák ideje, és ami a legfontosabb: zavartalanul hódolhat kedvenc szórakozásának, a pipálásnak.

Ám Gubacsi Lajos nem egyszerűen csak pipázgat, mint más ember, hanem olyan vágyakozással és istenigazából pöfékel el húsz pipa dohányt naponta, hogy óra híján még az idő múlását is azon méri, hányadik töltésnél tart. Éppen ezért híre is a pipához kötődött, annál is inkább, mert különböző korból és más-más alkalomra 32 féle pöfékelő alkalmatosságot gyűjtött össze magának. És ha közülük csak egyről is érdeklődik az ember, élmondja jó ízzel akár az egész élettörténetét.

— Akkor kaptam rá a pipára, amikor abbahagytam a szeszezést S akár hiszi, akár nem, mindez tizenkétéves koromban történt.

Innen, Kurjantóból, a szabadszállási

nagyvásárra hívogatta nagybátyámat az eladhatnék. Magával vitt. Végén az alkuvásnak, ahogy az akkori ember szokta, a kocsmának vettük az irányt. Az ajtóba érve azt mondja a nagy- bátyós: Laj cső, gyere be velem. Mentem. A pult előtt megkérdi: Ittál-e már rumot? Mondtam, hogy a nevét sem hallottam. Erre adott egy kis pohárkával, és még most is úgy emlékszem, hogy kegyetlen jól esett. Ezen felbátorodva, kis pénzecskémen vettem egy kétdecis, sárga nyakú fujtott üveggel. Mire a vasúidhoz értünk (akkor készült el az első szabadszállási híd), elnyeltem az egészet. Aztán kopasz fejemnek esett a nyári nap, és úgy fölforralta bennem, hogy édesanyám három napig azt sem tudta, élek vagy halok. Azóta nem ittam szeszt, pedig a vesszejét kezelem, a nedvét fejtem-derítem, de a nyelőkém csak nem állt rá hatvannégy esztendő alatt.

Hogyan kaptam a pipára? A szeszszel való felhagyásom évében édesapámnak nagyon megtetszett egy tajtékpipa. Sokra tartotta a babkáros (a bosnyák árusokat nevezték így), a pipa ajándékképpen mégis az enyém lett. Azóta csak ezzel élek. Hogy meddig, azt nem tudom, pedig nékem, aki augusztus 30-án belépett a hetvenhato- dikba, már jó lenne tudni. Mert éppen az a borzasztó, hogy egy pimpósorrú fekete varjú elélhet kétszáz évig, az ember meg száz évig is nehezen.

De az mondhatom, hogy az egészségnek nem árt a pipa.

A nap nálam úgy kezdődik, hogy megmosdok, két kanál mézet nyalok, beveszek két pofa hideg vizet, aztán begyújtom, mondjuk, a ráérős pipámat. Füstöl ez, majdcsak úgy, mint a háromműszakos gyárkémény. Reggelre nem volt nekem még kihűlt pipám. A nikotin? Elbánok vele. A 25 filléres dohányból ötvenet veszek egyszerre (nem mondom, egy kis protekció kell hozzá), összebontom, lecsumázom, kimosom, hogy a méreg elszökjön belőle.

Amit most szívok, ez az egyik dolgozó pipám. Kettő van ilyen: az egyik ében, a másik borovicska. A kedves vendég az egyiket mindig megkaphatja. Vagy ezt a pipát tessék megszemlélni. Díszes, faragott, hosszú szárú, tehát szép. Herceg vagy báró szívhatta valaha. Az ilyent megváltani sem volt kis dolog, mert tíz fias üsző sem futotta volna az árát.

Emez meg — nyúl eggyel odébb — 1704-ben készült tajtékpipa. A faragás egy kőszáli kecskét formáz. Mellette egy parazsas pipa, nagy, széles szájjal, hogy legalább háromszáz évvel előbb pipázni akaró ember a parazsat gyorsan beletehesse.

A pipálás mellett sok mindenre futja Gubacsi Lajos idejéből. Olvassa Dürnast, Walter Scottot, de nem tagadja, szereti a jó stílusú detektívregényt is. Fűzfavesszőből művészi üvegbevonatot, kosarakat készít.

S ha már kifogy a programból, a világra figyel. Fülére teszi a kis kristályos készülék fejhallgatóját és Szepesit szereti kifogni, mert az olyan jól adja a futballt. Mondták is neki legutóbb, mikor nála jártak a rádióriporterek: Egyik szombat délután fölkapjuk magát, aztán fölvisszük a stúdióba, hadd lássa, hogyan megy az a közvetítés. Nem bánom — mondtam —, de kikötöttem, hogy először a Kígyó utcai pipakórházba vigyenek, hogy az egyik kedves pipámra olyan kupakot tétethessek, amilyen arra leginkább dukál.

W. D.

A napokban régi Petőfi Népe lappéldányokat rakosgattam. Némelyikbe bele-beleolvasgattam. Egyszer csak megakadt a szemem az egyik címen: A kajszitermesztés Bács megye ügye. A cikk aláírása: Kovács Ferenc, a TIT tagja.

— Tényleg — morfondíroztam magamban —, mostanában nem foglalkozunk a kajszival. Mikori számmez? 1958. július 24.

Kovács Ferenc. Hirtelen megjelent előttem mozgékony alakja, amint lelkesen magyaráz a homok hasznosításának lehetőségeiről, a szőlő- és gyümölcstermesztés távlatairól. Ennek szentelte egész életét.

De hiszen az elmúlt ősszel írtunk róla, mielőtt megkapta volna az arany oklevelet — ötlött eszembe. — Nézzük csak, mikor volt az?

1963. szeptember 1-i számban. így szól a hír: A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola tanácsa Kovács Ferenc nyugalmazott okleveles mezőgazdasági mérnököt a kertészeti termesztés érdekében kifejtett ötvenéves eredményes munkásságáért arany oklevéllel tüntette ki, amelyet a Magyar Tudományos Akadémián tartott ünnepi tanácsülésen Losonczi Pál földművelés- ügyi miniszter ad át szeptember 3-án.

— Nagyon meghatódtam akkor — emlékezik vissza Kovács Ferenc, aki nemrég töltötte be 76. életévét. A szerkesztőségben keresett fel. — Gondoltam,

A kiskunok krónikása

A kiskunsági pusztákon ma már elvétve lehet látni egy-egy magányos, omladozó szélmalmot. A kisikunhal- mokat lassan betemeti a szél. A szépen faragott kopjafák is elkorhadnak a móricgáti meg a pirtói temetőkben.

A szabad legelőket felszántották. eltűnt a halasi rideg barom, a bugaci pusztákról a híres szürke gulya. A szentmiklósi határban sem szól már a vezérürü nyakában a kolomp, ahogy a régi nóta mondja, az alföldi betyárcsárdák közül alig találunk épet.

Mennyi emlék, mennyi kultúrkincs menne veszendőbe, ha nem volna egykét áldozatos kutató, aki igyekszik megmenteni a múltból, amit még lehet. Közülük a legkiválóbb a kiskunok krónikása, Nagy Czirok László. Egész életét erre a kutatásra tette fel.

A 82. életévét „hajítja már maga mögé” — ahogy mosolyogva mondta szerényen berendezett kiskunhalasi otthonában. Az idős mesélőt jól ismerik már szerte az országban. Nemrégiben jelent meg a Pásztorélet a Kiskunságon és a Budár tüzek mellett című könyve. Munkásságáról azonban áttekintést alig adhatunk, hiszen nagyobbik felével könyvkiadásunk adós még — írta róla Ortutay Gyula legutóbbi könyvének előszavában.

Beszélgetés közben Laci bácsi így f vall életéről:

— Kisparaszti családban születtem Halason, 1883-ban. őseim a Rákóczi szabadságharc alatt vándoroltak ide, valószínűleg Cegléd környékéről.

Elmeséli, hogy a családi hagyomány szerint a bevonuló kuruc katonák egy lobogó hajú fiúcskát láttak játszani a ház előtt. Egyikük felemelte és így szólt a többiekhez: — Nézzétek ezt a legénykét, olyan fényes a haja, mint a cirok. Innen származik a családnév második tagja. Azóta büszkén viselik.

Elbeszélő tehetségét, írói tudományát anyai nagyapjától örökölte, Gőzön István népköltőtől. Sok történetet hallott gyerekkorában az esti budár tüzeknél a hozzájuk „lábujjhegyező”

vagy

mai

ból.

ACrVIlCl «. --- 77

ai nácztnroktól. ..betvárviselt”

csőszöktől. 1896-tól szinte megszakítás nélkül serceg kezében a toll. Könyveiben híres elbeszélők: Gőzön István, Mészáros István, Szalay László, öreg Búin Mihály. Bíró Sándor és mások vallanak a régmúlt időkről.

— Nem volt köny- nyű szólásra bírni ezeket a csavaros észjárású, öreg kunokat — meséli Laci bácsi. — Csak addig folyt a szó, amíg a pecsenye sercegését hallották, a magamvitt kulacs- boros kábákból sűrűn bizonyítottuk a barátságot. Jó hírű tanyásgazdáktól, „lóverő” kupe- cektől, céhbeli mesterektől, kemény- ívású pásztoroktól, futóbetyároktól és halasi polgáremberektől gyűjtögettem a környékbeli nép szokásait, szájról- szájra vándorló történeteit.

Több mint 15 ezer oldalt tesz ki ennek az állhatatos gyűjtőmunkának az eredménye. Emellett elismerésre méltóak azok a tárgyi gyűjtések is, amiket mint nyugdíjas muzeológus szolgáltatott be a halasi múzeumnak. Nehéz volna itt felsorolni mindazt, amit ez a szorgalmas, nem mindennapi tehetségű és bámulatos munkabírású paraszti író összegyűjtött, papírra vetett.

A 82. életévét taposó Nagy Czirok László ma is dolgozik, szüntelenül alkot. Kiskunsági Krónika címen kiadásra készen áll már a Gondolat Kiadónál új könyve. A Magvetőnél ugyancsak kiadásra vár a Betyárélet a Kiskunságban című nagy munkája. Biztatást kapott színes írások, anekdoták és vidám esetek című műve megjelentetésére is. Élete legnagyobb munkájának szánja A halasi száraz- és szélmalmok — Molnárélet címen ösz- szeállított kötetet, amit több mint háromszáz korabeli kép alapján készült illusztrációk tesznek szemléletessé.

Az egykori kisbirtokos, tanyás gazda jegyzővé, majd múzeumigazgatóvá lett gyermeke szűkebb hazája múltjának megörökítésével nagy szolgálatot tett hazájának. Munkásságával, gazdag életével azt a népet szolgálja, amelyből íróvá, tudóssá nőtt.

Kovács Sándor

meglátogatlak, olyan régen beszélgettünk már.

— Miiven érdekes. éDDen a napokban találkoztam a cikkeddel, Feri bátyám.

— A kajsziról — csillant fel a szeme. Hirtelen eszembe jutott a könyve,

amely Jövedelmező kajszitermesztés címmel jelent meg 1948 februárjában. Az előszó első mondatára még most is emlékszem: „Jelen szerény munkát a magyar homok áldozatos dolgozóinak ajánlom.”

Ahogy beszélgettünk, pergetni kezdte az emlékezés rokkáját.

— Érettségi után tanárnak készültem. Kaposvár város elöljáróinak felkérésére azonban nyugati tanulmányútra mentem. Ennek viszont az volt a feltétele, hogy elvégezzem a kertészeti felső iskolát. Nyugat-Európát bejárva az első világháború kitörésének idején hazajöttem. Pest megyében segítettem a gyümölcstelepítést. Kecskeméti kísérleteimet 1935-ben kezdtem. Helvécián 300 kajszifával. A kajszi gutaütésszerű pusztulásának okát kutattam saját, hogy úgy mondjam családi költségen, mert hivatalos fedezet nem volt erre a célra abban az időben. Az volt a feltevésem: Kecskemétnek vannak százéves kajszitermő vidékei, ahol nincs gutaütés, viszont az új telepítésű kajszifák 8—12 éves korban ezer szómra elpusztulnak. Rögtön az alanyok rokonságára gondoltam, nem növénytani, hanem élettani rokonságára. Ezen az úton haladva véglegesen tisztáztam: az alany okozza a hirtelen pusztulást, méghozzá a mirabolán nevű szilvafajta alanya, amelyre a nemes kajszit ráoltották.,

Kísérleti telepemen 28 év alatt megállapítottam, hogy a mirabolán alanyon 100 százalékig elpusztult a kajszifa, míg a vadkajszialanyon csak 6 százalékos a pusztulás.

Azt mondják róla, hogy amikor Kecskemétre került, mint kertészeti felügyelő, járta a hajnali piacokat, és akinek különösen szép és jó gyümölcse volt, annak feljegyezte a lakását és a termőfa helyét. Reggel nyolckor kerékpáron már a helyszínen volt és jegyzékbe vette a megjelölt fát. Ezeket a fákat a termelővel együtt közösen metszette, ritkította, hogy sok szemzőhajtást hozzanak szaporítás céljára.

Ezenkívül kertészeti tanfolyamokat szervezett a Duna—Tisza közén, különösen az ifjúságot ösztönözte erre a pályára. 6400 oklevelet adott ki működése folyamán a kertészeti tanfolyamot végzetteknek.

Kovács Ferenc már nyugdíjban van, jelenleg mint elismert bírósági szakértő dolgozik.

— Tudod, amióta nagyüzemek vannak, azóta kevesebb a gondja a homoki embernek. A gépek vették át a szót. Sokezer holdon szőlők és gyümölcsösök létesülnek. Ügy érzem, megvalósultak a Duna—Tisza közi homokvilág gazdáinak álmai. Ez a legnagyobb örömöm.

A kísérleti telep ma is megvan. Tekintettel különleges rendeltetésére, a városi tanács végrehajtó bizottsága művelés alól kivett területnek minősítette.

— Én most sem nyugszom — elővett egy paksaméta írást. — íme egy új eljárás, amit hét év alatt kísérleteztem ki és azóta alkalmazok is. A szőlőpermetezésnél a mész helyett a beri- tonitot keverem a rézgálicihoz. No, de erről majd máskor.

Az ő szavaival fejezetbe ezt a kis írást: A élet csak egy intermezz és nem mindegy, hogy: hasznosítjuk.

Kereskedő Sándor