Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-02 / 282. szám

1964. december 2. szerda

5. oldal

Az uszódi iskola

Korábban már írtunk róla, hogy november 6-án Úszódon ünnepélyesen átadták az 1 millió 400 ezer forintos költséggel épült négytantermes iskolát. Most valamivel bővebben bemutatjuk a jelentős társadalmi munkával létrehozott intéz- rhényt.

A második esztendő

Az uszódi gyerekek, amint éppen órára sietnek a tágas íolyosón. ahol nemcsak a képeknek, virágoknak, de a télikabátoknak, tornacipőknek is van hely.

Nem lehet mondani, hogy könnyen kezdődött.

— Nem olyan lesz ez, nem ér annyit, mint az igazi gimnázium — mondogatták egymásnak tavaly nyáron a szülők. A nyolcadikosok szülei, akik ott álltak a gond előtt, hogy hová is adják az általános után a fiukat, lányukat.

S ha valaki kérdezte tőlük, miért nem lesz „igazi” a jánoshalmi gimnázium, az volt a legelső válasz, hogy: ugyanazok fognak ott is tanítani, akik az általánosban.

Ma: három osztály

Több ilyen falusi kis gimnázium is alakult akkor a megyében. Eleinte az volt a terv, hogy a legközelebbi városi gimnázium fennhatósága alatt, afféle leányvállalatképpen

fognak működni. De ez nehézkes megoldásnak bizonyult. A jövő amúgyis az általános középiskolai tankötelezettségé, a 12 osztályos iskoláé. Hadd legyenek ezek a falusi gimnáziumok a terv próbái. így kerültek közös igazgatás alá az általános iskolával.

Már az első esztendő sikerrel járt Jánoshalmán.

Először is: megszűntek a

A szép, egészséges iskola, mellette a pedagógusiak**.

szülők aggályai. Tavaly még csak egy első osztály indult, pedig többen kerültek gimnáziumba a községből. Ki Bajára, ki pedig Kiskunhalasra. Nem egy szülő még év közben megbánta. Itthon mégis csak olcsóbb lett volna a gyerek taníttatása.

Az idén ősszel aztán már két első osztályt kellett indítani. A környező községekből is ide járnak.

Másodszor pedig: a szakfelügyelők is tanúsíthatják, hogy eredményes itt a munka. Holott eleinte többségük maga is aggódott: jó lesz-e ez így? Ma kivétel nélkül jót mondanak, elégedettek az itteni tanítással, a színvonallal, a tanulmányi átlaggal.

Nincs elég tanár

Ha a kezdeti aggályoskodásra rá is cáfoltak az eddigi eredmények, a legtöbb ilyen kis gimnázium súlyos gondokkal küzd mégis. Szűk a hely, kevés a nevelő...

Hogyan állnak Jánoshalmán?

— Tanterem dolgában jól — felelte Szabados József igazgató. — Nálunk csak délelőtt folyik tanítás, csupán egyetlen általános iskolai felsős osztály jár délután. Már megkezdték az új szárny építését, hat tantermet kapunk, az elég is lesz. De kevés a nevelő ...

Az iskolában 32 nevelő dolgozik. Ez az általános iskolához előírt létszám. A három gimnáziumi osztályhoz még öt státust kaptak, az engedélyezett óraadó kereten kívül — de tanárt nem. Mert van, ahol még jobban szorít a cipő. Solton, Izsákon például. A megye oda irányította a most végzett fiatal tanárokat.

S itt kik tanítanak?

— A gimnáziumnak egyetlen „saját” tanára van: a mező- gazdasági gyakorlat tanára. A többi kilenc: óraadó. A két helybeli általános iskolából és a mezőgazdasági szakiskolából.

Milyen végzettségűek?

— Valamennyien nagv gyakorlatú és megfelelő tudású szaktanárok. Négy közülük egyetemi végzettségű, három

most jár egyetemre ... Jövőre, ha újabb két osztály indul, már mindenképpen szükségünk lesz új tanárokra.

Jövőre:

szakközépiskola is

Nemrégiben minisztériumi látogatókat kapott az iskola. Meglepetést hoztak. Bejelentették, hogy szakközépiskolává feljesztik a gimnáziumot. Jövőre tehát az elsősök szakközépiskolások lesznek.

Szabados elvtársék vegyes érzésekkel fogadták a hírt.

— Már érdeklődtem: csak a mi iskolánkból annyian jelentkeznek a nyolcadikosok a gimnáziumba, hogy kitelik belőlük égy osztály. Azok, akik mindenképpen gimnáziumba akarnak menni, ezután nem maradhatnak itthon?

Az igazgató azt javasolja, hogy az eredetileg tervbe vett két gimnáziumi osztály mellett alakuljon egy szakközép- iskola. Különben is a szakközépiskolába, nemcsak jánoshalmi és környékbeli gyerekeket kellene felvennünk, hanem ide jönnének a megye déli részéből jelentkezők valameny- nyien. így aztán kevés lenne a két osztály.

Még egy jogos kívánság

A bejárókról érdeklődöm é- gül. Négy-öt faluból és a tanyákról járnak ide iskolába. A jelenlegi 105 tanuló közül 24.

— Nincs velük baj. Délutánra van tanulószobájuk, és az iskola menzáján étkezhetnek. Persze, a bejárórendszer se a gyereknek nem kényelmes, se pedig pedagógiai szempontból nem jó. Kollégiumra viszont ígéretet sem kaptunk még.

— Ami azonban nagyobb gond: a jánoshalmi tanyai tanulók. Amíg álta’ános iskolások voltak, benn lakhattak a tanyai kollégiumban, a községben. Mióta gimnazisták, nem. Mert a kollégium: általános iskolai. De ha az iskola közös igazgatás alatt van, miért kell a kollégiumban ilyen különbséget tenni? Amikor 4—5 üres hely is van? Ha itt lesz a tél, attól tartok, sokat fognak hiányozni, s végül kirparadnak.

Kár volna értük.

Mindent összevetve: Örülnek-e ennek a gimnáziumnak, vagy csak baj, gond van vele.'

— A községnek jó, s ez a legfontosabb. De az általános iskola nevelőinek, tanulóinak is hasznos. A gimnazisták zöme a mi neveltünk. Segítenek a fegyelem megszilárdításában, hiszen már nagyobbak, érettebbek. Az úttörőcsapatban dolgoznak a KISZ-tagck. A kultúrmunkában ’ még sok egyébben is segítenek ... Arra külön is büszkék vagyunk, hogy a legutóbbi szülői értekezleten, ahol részt vettek a bejárók szülei, valamennyien meg voltak elégedve a "vere- keik viselkedésével. A vonaton, autóbuszon fegyelmezettek, vigyáznak egymásra.

Nem érdemtelenül jelölte ki az Országos Pedagógiai Intézet kísérleti iskolának a jánoshalmi gimnáziumot, összesen négy van ilyen az országban.

Mester László

Cikkünk nyomán

„A közelmúltban kértük a Petőfi Népe szerkesztőségét: Tolmácsolja az illetékeseknek, hogy az orgo- vány-kargalai iskolában is tartsanak ismeretterjesztő és játékfilm- előadásokat — írja Horváth Emilné levelezőnk —, hiszen Orgovány határának ezen az eléggé sűrűn lakott részén is van sok olyan tanyai lakos, aki szeretne egy-egy jó filmet megnézni. Most örömmel vettük a hírt, hogy kérésünket méltányolva az első filmvetítést november 29-én este 18 órai kezdettel tartják meg és a jövőben is minden hónap utolsó napján lesz majd filmelőadás a kargalai iskolában. — Köszönjük az illetékeseknek!**

lom az ilyeneket, de most itt nem lesz személyválogatás — szólalt meg az előbbi hang, aztán lepisszegték, valaki csendet kért megint.

Küszöb nem tudott meglepődni, annyi mindent látott ma már, de most mégis elállt a lélegzete, mert Horváth Laci állt fönn az emlékmű talapzatán.

— Kedves barátaim — kezdte el ő is a megszokott formulát —, volna egy javaslatom. Egy/perc néma tisztelgéssel áldozzunk a forradalmi magyar ifjúság előtt.

S a zsibongók egy percre tényleg elcsitultak.

— Most pedig énekeljük el a Himnuszt és ki-ki térjen haza az otthonába. Bízzuk az itteni vezetőkre a dolgok továbbvitelét.

S mielőtt bármit is szólhattak volna a meglepett alkalmi népvezérek és segítőik, a tanár körül álló negyedik osztály rázendített teli torokkal a Himnuszra. Meg is ismételék, majd ők maguk kezdték el feltűnően a szétszóródást. ■

Küszöb szinte megkönnyebbült az osztály szép, fegyelmezett magatartását látva. Megértette Horváth elgondolását: hazamenetelre bírni a felizgatott, de még befolyásolható tömeget. Ebben a pillanatban azonban megérkezett a másik teherautó is, leugráltak róla az emberek — és bár sokan elszállingóztak a tömegből, de azért még jó párszáz kíváncsi továbbra is ott leste a fejleményeket.

(.Folytatása következik.)

f

erőltetelten mosolyogtak, s elvegyültek a tömegben, mások a kis utcán át sietve igyekeztek el a tér közeléből. Néhányan közülük csak álltak konokul, és nem mozdultak a hivatal ajtajából.

Iván szavai jutottak az eszébe: „Nincsenek felfegyverezve a kommunisták. Egy-két pisztoly az egész...” Pedig itt az események nagyon, de nagyon gyorsan követik egymást, mintha óraműre lenne kiszámítva minden. S nincs, aki ezt megtudná fordítani?

Azt a kis zömök embert figyelte, aki ott állt csendesen az utca végénél, és lassan a szovjet emlékmű felé sétált..

— Mit csinálnak itt, emberek? — próbálta útját állni a nekihevült csoportnak, de azok szinte félrependerítették az útból, és hangosan röhögtek rajta.

— Menjen innen, apuskám! — mondta neki a teherautó sofőrje, s hangjában még fel lehetett fedezni valami enyhe jó indulatot. — Látja, hogy ezekkel most nem lehet kukoricázni.

— Ez a járási párttitkár — mondta valaki a Küszöb háta- mögött állók közül —, jó ember különben, de most mi a fenének akadékoskodik, nemhogy menne innét, mielőtt még rá is szemet vetnek.

S a titkár, mintha megértette volna, hogy egyedül semmit sem tehet, behúzódott egy kapumélyedésbe, s onnét figyelte égő szemekkel, görcsösen rángatózó arccal az eseményeket. Nem ment oda hozzá senki, pedig azelőtt öten-hatan is megszólították az utcán.

— Végeredményben én sajna-;

mintha védeni akarnák valakitől, harcra készen vették körül a felszólalót.

S a következő percekben kövek repültek a tanács címeres tábláira, a pártház homlokzatán villogó vörös csillaghoz — s az üveglapok csörömpölve hullottak a kövezetre.

A járdákon állók ijedten rebbentek szét.

Egy borzas hajú fiatalember már a tanácsépület homlokzatán feszegette a csillagot. Nem boldogult. Kalapáccsal kezdte püfölni az üveglapokat.

A térre egy teherautó farolt be. Láncokat, feszítővasakat dobáltak le róla. A bulldogarcú vezényletével nekivadult emberek másztak fel a tér belső csücskében álló szovjet hősi emlékműre, és láncokat kötöztek rá. S megkezdődött a kegyetlen munka, az emlékmű ledöntéséért. Előbb körülvésték, majd a láncokat a teherautóhoz kötözték, és próbálták elhúzatnl. De még így se boldogultak. Üjabb teherautóért menesztettek.

S közben a fekete követségi gépkocsiból kiszálló utasok szorgalmasan fényképeztek. Egész csoport vette körül őket. Tapogatták a szép DT jelű autót, s akadt olyan is, aki német és angol szavakat keverve magyarázott nekik. A sportruhás gyorsan jegyezgetett.

Küszöb megrettenve figyelte a történteket. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy mi játszódik le benne. A pártházból, a tanácstól, hivatalokból kijövő embereket figyelte. Arcukon a riadt tehetetlenség kemény és torz vonása ült. Voltak, akik

szobor talapzatára. Szép, érces hangon szállt a szava, és lassan megint a diákság köré gyűltek a „mindent lehet” hangulatától megittasodott emberek.

— Barátaim, mi közigazgatási reformokat akarunk. Üj vezetőséget akarunk látni a város élén, de mindezt törvényes úton. Itt a forradalmi néptömeg hatalmazzon fel bennünket az intézkedésre és mi élni fogunk a jogainkkal.

— Felhatalmazunk! — kiáltott fel hozzá egy borízű hang.

— Délután összeül az új néptanács, minden réteg képviselőiből, az értelmiség, a paraszt társadalom és az iparosok is ott lesznek. Egyetértetek velem, barátaim?

Megint felzúgott a diákság j.hurrá”-ja és az egyetértők kiáltozása.

Most a bulldogarcú pesti fiatalember kért szót. Kivárta a csendet, majd enyhe gúnnyal kezdett beszélni, mintha kevesellné, amit az előtte álló mondott:

— Budapestről jöttem, a budapesti forradalmi ifjúság nevében szólok, az ő üzenetüket hozom. A hatalommal nem lehet játszani! — Felemelte a hangját, szinte kiáltotta: — A hatalom a miénk! És ha itt még útjába áll valaki a forradalomnak, hát elsöpörjük az útból. Le a vörös csillagokkal a középületekről, le a vörös csillagos jelvényekkel, címerekkel, táblákkal! Le a hódítók emlékműveivel! — ordította teli torokkal —, s várta a hatást.

A tömegből szinte vezényszóra kicsapódott tíz-tizenöt elszánt arcú fegyveres ember, s