Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-10 / 263. szám
f%4. november 10, kedd 5. oldal Egy szabadsághős kecskeméti emléke Kecskeméten, a Jókai és az Erdőst Imre utca sarkán szép fekete márványtábla hirdeti, hogy ott élt egykor Erdösi Imre, a tranyiszkói hős. Egy évszázada már annak, hogy Erdőst Imre Kecskeméten tanította diákjait hazaszeretetre. Éppen 150 éve, 1814. novemberében született Nyitrán. Szabadságharcunk idején Selmecbányái tanár volt. Az arrafelé harcoló honvédseregeknek életkérdésükké vált, hogy a Saram és a Vág völgyéből a branyisz- kói hegyeken áttörve eljussanak Eperjesre és egyesülni tudjanak a Hernád völgyében harcoló csapatokkal. Erdösi látta a veszélyt, otthagyta tanári állását, csatlakozott a honvédekhez és felesküdött Suyon Richárd honvéd- tábornok hadosztályához tábori lelkésznek. A branyiszkói hágó birtokáért csakhamar döntő ütközetre kerüli sor. 1849. február 5-én a magas hegyek közé ékelt hágót a 33. honvédzászlóalj megostromolta és elfoglalta az osztrák csapatoktól. Erdösi az élen járt, lelkesítette, rohamra vezette honvédéit. A győzelemmel megnyílt az út Klapka tábornok hernádvölgyi seregéhez, majd a dicsőséges tavaszi hadjárathoz. Erdösi ezután még több ütközetben vett részt. Hősi magatartása annál értékesebb, viert a katolikus papság egy része az ellenkező oldalon állt. Minket, kecskemétieket azért érint közelről Erdösi Imre élete és magatartása, mert 1861—1878 között, 11 éven át, mint a kecskeméti kegyesrendi társház főnöke itt élt. Erőteljes megjelenésű, katonás természetű, zárkózott egyéniség volt, akiről a kecskemétiek — különösen eleinte — nem is gondolták, mi- igen forró lelkesedés ég a szívében, s milyen hősi tettekre volt képes a harc mezején. Kecskemétről Budapestre került, majd 1888-ban nyugalomba vonult. 1890. február 9-én halt meg Nyitrán. Kecskemét haladó hagyományai között szívesen tartjuk nyilván, hogy egykor huzamos időn át nálunk talált otthonra a szabadságharc egyik kiváló hőse. Dr. Váry István A függönyt felhúzzák: Kezdődhet az előadás Talán úgy kezdődhetne, mint minden igazi darab, amelyet megírnak, aztán eljátszanak a színpadon. Elvégre egy színház is — jelen esetben a Kecskeméti Katona József Színház — elindult valahonnan, és eljutott valahová. Történetében voltak és vannak konfliktusok, drámai, sőt vígjátéki elemek. Erről szóljon tehát a krónika, valahogy így... Irta és rendezte: az élet. A főbb szerepeket játszották Jászai Mari, Üjházi, Somlay és még nagyon sokan. A darab kezdődött pedig... Hol is?... ELŐJÁTÉK: Nincs „egy becsületes Fedél,. A kecskeméti színházkultúra története akkor kezdődött, amikor még senki sem élt a mostani nézők közül. Lassan már 170 éve, 1796. június 4-én. A város szülötte. Kelemen László és társulata nyitotta meg Kecskeméten a színházi előadások sorát. Hamletet • játszottak, Otellót. Rómeót és Júliát. Így kezdődött. És Katona József beadványával folytatódott. „Nemes Tanács! — írta a halhatatlanná vált drámaíró — Kedvetlenséget támaszt a lélekben, mikor egy vagy más Játszó Társaság nálunk megjelen, és egy ilyen temérdek Város nem tud annak egy becsületes Fedelet mutatni.. Játszószínház építésből természetesen semmi sem lett. Hiába sürgették sokan. Teatristáknak hely csak a vendéglő udvarán, pajtákban jutott. Aztán elérkezett a századforduló, és a szép, régóta áhított, igazi kőszínház végre felépülhetett. Színház már volt. Színházi kultúra? Gyenge együttesek váltogatták egymást, és silány, gies- cses darabok. A helyzet a fel- szabadulás után is változatlan, egy ideig... ELSŐ FELVONÁS: Négy huszár is nyerhet csatát... A fordulat éve: 1949. Ekkor államosítottták a színházat, amely 1951-ig Szentes—Kecskemét—Szolnok Színházi Központja néven működött, önálló megyei és kecskeméti színházzá 1951-ben alakult. De ne vágjunk az események elé... — Egy szál fehér lappal kezdtük 1949-ben — eleveníti fel emlékeit Radó Vilmos igazgató. — Semmink sem volt. A színészek segítettek díszleteket festeni, a primadonna maga is ruhát varrt bemutatók előtt. János vitézzel Jelenet Az ármány és szerelem kecskeméti bemutatójából. A képen: Ruttkai Éva és Móricz Lili. hogy rettenetesen fázik, és vacog, s mintha hatalmas téglarakás - volna a gyomrán. — Le sem vetkőztem, be sem takaróztam. Ez az asszonyság is mindig itt lebzsel, de ilyenkor nem tud bejönni, hogy figyelmeztessen a lefekvésre — morfondírozgatott magában. Hirtelen rosszullét fogta el. Talán azért is riadt fel ilyen hirtelen. A gyomrában mintha bakancsos katonák masíroznának. — A gomba! — vágódott eszébe, és ijedtében felült a he- verőn. — Csajáginé, Csajáginé! — ordította el magát rémületében, majd eszébe jutott, hogy ez hasztalan, két helyiség választja el őket egymástól. Felállt, s érezte, hogy remegnek a térdei. Felkattintotta a villanyt, és a nagy állótükörbe nézett. Viaszsárga arc tekintett vissza rá. — Mérges gomba volt — vágódott az eszébe, és ettől megint olyan rosszullét fogta el, hogy le kellett ülnie. Azután kibotorkált a folyosóra, és erélyesen bekopogott Csajáginéhoz. Az rémülten nyitott ajtót. Csak annyit tudott rebegni, hogy neki semmi baja. Igaz, kevesebbet is evett, de... Ijedten nézett a lakójára, s máris kabátot kapott a pongyola fölé és rohant a szomszédba, orvosért. A doktor, a ház régi jó barátja, sietve érkezett. Megnézte a tanár nyelvét, szemeit, megtapogatta pulzusát, gyomra tájékát, és kimondta az ítéletet: — Súlyos gyomorrontás, de az is lehet, hogy sárgaság lesz belőle. Kérem, asszonyom, hozzon egy tálat vízzel és hagyjon magunkra. Amikor az orvos elment, Karsai kimerültén hevert az ágyon. A gyógyszerért Csajáginé ment el, és már hozta is lóhalálában. Reggelig nem mozdult el a beteg ágya mellől, bár az dühöngött, hogy ott rostokol mellette. Aztán az orvos jött megint, és szobafogságot, szigorú diétát rendelt. — Ha nem tartod be öregem, kórházba küldelek — mondta fenyegetően, és Karsai tanár úr, mint egy szófogadó kisgyerek, mindent megígért. Csajáginé határozottan, mint egy energikus őrzőangyal, bólogatott rá. V. Unalmas volt egyedül. Küszöb csak lézengett a szobában. Ködös, nyirkos idő volt, hiába bámult ki az ablakon, attól ugyan fel nem derült. A főtérről nyíló kis utcában volt a ház. Szép, zöld vasrácsos, tisztes polgári kúria. Amilyen csak egy tehetős, parasztcsaládba benősült tanárnak lehetett. Mert a fizetéséből Csajági sem építtethetett volna ilyet. De benősültek majd mind, a tanárok is, meg a református lelkészek is, feltéve, ha legényemberként kerültek ide a cívis alföldi városba. A zsíros parasztok örültek, ha úriembert, pantallós urat foghattak a lányuknak. Arra is nevelték őket, ezért járatták a gimnáziumba, ezért taníttatták zongorára, ha valami kis érzéke volt hozzá. S hogy a férjem- uram csak a sovány egyházi fizetést adta haza? Sebaj! Sóra, borsra, paprikára az is elég volt, a nagy disznó pedig minden esztendőben kihízott a gazduram portáján. Aztán pár hold szőlőt írattak a lányra, és kész. Ebből már valahogy csak meg lehetett élni. Földet nem adtak, mert azt művelni is kellett, ha pedig árendába adták, nem sokat hozott a konyhára, de a szőlő, az igen, még felesbe adva is. Csajáginénak is van vagy három hold, meg a kis nyugdíj, és szépen megél belőle. Van egy kis bora, költőpénze. A nagy házban még egy lakó is megfér. Igaz, majdnem el akarták venni az egyik szobát, de oda hirtelen bejelentették a folyton vándorló, egyik lányától a másikhoz költöző nagymamát, s így azóta békén hagyják a lakást. — Brr... igazi tespedt polgári élet. Hát ilyenre vágytam volna? — kérdezte félhangosan önmagától. És fázósan húzódott el az ablaktól, a ködös utca látványától. A cserépkályha oldalát kezdte támogatni, amibe — bár nem volt kimondottan hideg az idő — begyújtott a háziasszony, a betegre való tekintettel. Különben is unta már ezt a kis parkot, aminek kétharmadát kényelmesen be lehetett látni az ablakából. Nyálon gyerekek és este a Baracsi Ferenc, Simon György és Gyulai Antal Max Fritsch: A holtak újra énekelnek — című darabjában. indultunk az első tájelőadásra. Olyan kevesen voltunk, hogy az a színész, aki az első felvonásban csősz volt, a másodikban már francia királlyá lépett elő. Mindössze négy huszár állt rendelkezésünkre, hogy megverjük a törököket... Ügy látszik, négy huszár is nyerhet csatát. Nyitott teherautón járták a megyét. Játszottak jéghideg termekben, hevenyészett színpadokon. Sárban és fagyban, birkózva a közönnyel és a bizalmatlansággal járták a falvakat, isten háta mögötti helyeken gyújtogatták Thália mécsesét. A szellemi sötétség volt az egyik ellenség. A másik — az előítéletek. — Irtózatos harcot jelentett a közönségszervezés — sóhajt az igazgató. — De vállaltuk, és sikerült is megnyerni az embereket. MÁSODIK FELVONÁS: Minden jegy elkelt Óriási erőfeszítésekkel jutott el a színház odáig, ahol most van. Megérte? — kérdezhetnék sokan. Igen! Mert a művészet eszközeivel formálta a közízlést, terjesztette, népszerűsítette a szocialista kultúrát, és ez teszi ma is. Egyedül bizonyára nem tudta volna megoldani új feladatait. De a kecskeméti színházat most már a megye, a város vette pártfogásába. Az eredmény? — Csak körül kell nézni. Több millió forint értékű raktárunk van. Korszerű jelmez-, díszlettárunk, asztalos, fodrász és egyéb műhelyünk. 1961-ben teljesen felújítottuk a színházat, erre a célra a város és a megye 5 millió forintot áldozott. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az ország egyik legszebb és legjobb színháza a miénk. Bizonyításképpen kimutatásokat vesz elő. Tavaly 200 000-en nézték meg az előadásokat. Pécs és Szeged után Kecskemété az ország leglátogatottabb színháza. Míg 1949-ben 70 bérletet váltottak, az idei bérletesek száma 5300-ra nőtt. Az új darabok bemutatóinak százaléka is itt a legmagasabb. Hol van már az az idő, amikor öt előadást ért meg egy komoly, prózai darab? Ma már 20—30-nál tartanak, és ott, ahol 25—30 embernek játszottak annak idején, minden jegy elkel jóval az előadás előtt. A közönség hozzászokott a színház- bajárás gondolatához, várja, igényli a jó darabokat. A színészek is természetesnek tartják, hogy értékes feladatokkal bízzák meg őket, fűtött autóbuszon utaznak, és korszerű öltözőket, szép, tágas színpadokat találnak a falvakban is. Az igazgatón kívül csak hatan maradtak az 1949-es társulatból. Három színész: Gyólay Viktória, Mojzes Mária, és Jánoky Sándor, aki 1953-ban Jászai díjat kapott. A színpadon találjuk, ahol éppen Tímár Mú*-é darabját próbálják. Címe: Élet a küszöb fölött. szerelmesek. Holdfény, bokrok, és hangos zene a városi mega- fonon — mi kell több a szerelmeseknek? — gondolta sokszor undorodva. És nem tudta beleélni magát a gondolatba, hogy valaha tán ő is megpróbálhatta volna kicsalni önmagából ezt az érzést. Minden gyöngédségtől borzon- gott, iszonyodott egy csók látványától, mert az aszkézis, amit már gyermekkorában magára vett, elkísérte egészen mostanáig. Nem tudott feloldódni egy társaságban, kerülte is az ilyen alkalmakat. Néha egy-egy römi- parti, esetleg sakk — de semmi több. Tavaly szinte erőszakkal beutalták egy szakszervezeti üdülőbe. Azt mondták a kollégák, hogy remélik, ez kizökkenti a megszokott, nyugodt tempójából, az agglegényeket szürke hétköznapjaiból. És lesték, amikor visszajött, nem kap-e levelet valakitől, nem ír-e valakinek. Várták, hogy majd mesél, mint mások, a közös kirándulásokról, a csacska szórakozásokról. De nem. Hiába lesték. Karsái tanár úr úgy jött vissza, ahogy elment. Ugyanolyan sápadtan, a szeme alatt karikákkal, ami annak a jele, hogy ott is olvasott inkább, mintsem sétált, szórakozott, pláne fürdő- zött. És ekkor Loncika. a leg- í kíváncsibb női kolléga legyin-j tett: — Ezen már a jó isten se tud segíteni! (Folytatása következik.) — Nagyszerű darab, de nagyon nehéz szerep — kezdi a beszélgetést Jánoky Sándor. — Szeretném jól megoldani. Ilyenben érnek sokat a tájon szerzett élményeim. Ezért is járok szívesen vidékre. 1949 óta alaposan megismertem a falut, a falusi ember lelkivilágát, és nem egy szerepem nél nagy hasznát vettem ennek. Jegyzetfüzeteket mutat. A lapokra pontosan feljegyezte —■ „naprakészen” — pályájának fontosabb állomásait. Volt Tye- tyerev és Tiborc, Miller — Az ármány és szerelemben, dr. Sárkány és a Viharos alkonyat Polezsájeve. Játszott a Három nővérben és a Madarászban. A színházról csak annyit. Szívemhez nőtt ez a színház, a város és a közönség. Tizennyolc éve élek itt, és szeretnék végleg itt maradni, egészen a nyugdíjazásomig. Vágyam: Sokat játszani, és erre van is lehetőség. Tavaly 11 darabban léptem fel, és 10 336 km-t tettem meg tájon. Ha ezt 18 évvel beszorzom kiderül, hogy annyit mentem már, akár egy világ körüli utazó ... Búcsúzik, Ismét vidékre indul, játszani. Üres a színpad, a nézőtér. Estig. Akkor újból fel- gyúlnak a csillárok, az előadás megkezdődik. Nem, már nem a kecskeméti színházról szól. Ez a történet lezárult, ha nem is végérvényesen. Mert a színház él, virul, és fejlődik Kecskeméten. Hagyományai vannak, múltja — de van jövője is. .. Vadas Zsuzsa
