Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-19 / 271. szám

5. oldal

1964. november 19. csütörtök

A térkép sarkában

A megyehatár keleti sar** kában, a szőlők és tanyák közöitt húzódik meg a néhány éve épült piroscserepes újbögi iskola. A folyosó végén, szerény kis irodában, az asztal mögött szép szál bajuszos ember forgatja könyveit. Bállá Gyula, a „csizmás iskolaigazgató”, aki tiszakécskei paraszt szülők gyermeke, ötven esztendő nyomja a vállát, bár lényegesen fiatalabbnak látszik. A huszonnyolcadik esztendőt tapossa a pedagógus pályán, melyen a tanyai iskolák igazgatójaként töltött tízéves szakasz talán a legnehezebbek közé tartozik. Bizony, régen volt, hogy elvégezte a tanítóképzőt, ami után négy esztendeig mégsem jutott katedrához. Pedig akkoriban is lett volna kiket tanítani, hiszen abból az időből még ma is találhatók analfabéták.

Neve és embersége hót pusztában ismerős a szövetkezeti gazdák között. Mert Üj- és Úbög, Pereghalom, Sárhalom, Árkusdűlő és Csámpa több mint hétszáz paraszt gyermekének oktatásáról, neveléséről gondoskodik huszonhét kartársával együtt. Tanya és újra tanya — mennyi küzdelem, homok- és sártenger, petróleumlámpás, lemondás. Itt minden nap újra meg kell vívni a csatát a természettel, a nehézségekkel. Ezt a vidéket járja be kerékpárján az igazgató. És mire minden iskolájába ellátogat, több kilométert „kerekezik” a dűlőuta- kon, mint amennyi az éveinek száma.

Társaival együtt többségében ők viszik a tudás „neonfényeit”, a szocialista kultúrát a tanyai emberek közé. A szövetkezeti gazdák kérésére, a termelőszövetkezeti vezetőkkel összefogva hozatták el a tanyai iskolába a vándormozit, melynek előadásai szinte ünnepekké váltak a hosszú, unalmas téli estéken.

A HŰLT BIJVÄRÄ

r/

Qk az ismeretterjesztő elő- adók és szervezői a tanyai pártnapoknák. A felnőtt szakmunkásképző tanfolyamok tudnivalóit ők magyarázzák, s évenként harminc-negyven embert tanítanak a dolgozók iskolájában is.

A tiszakécskei tanyavilág iskoláiról elmondhatjuk, hogy az igazgató irányításával és sokszoros ösztönzése eredményeként megvalósul a szocialista iskolapolitika. Nevelő munkájuknak tartalmát mindinkább a szocialista pedagógia elvei határozzák meg. Eredményeik — a mostoha körülmények ellenére — jóval meghaladják a járási átlagot. Bizonyságára csak egyetlen példa: A felsőtagozatos tanulók közül mintegy kétszázötvenen szakrendszerű oktatásban részesülnek és a tavaly végzett nyolcadikosok 60 százaléka továbbtanul.

Az évek óta hivatástudattal végzett világnézeti nevelőmunkájuk is meghozta gyümölcsét. 1960-ban ezen a vidéken az iskolák tanulóinak 45 százaléka még beiratkozott hittanra. Az idén már csak 13 százalék, s ez alig valamivel több mint a járási átlag egyharmada. Bőgőn már csak négy tanuló jelentkezett, az Árkusdűlőn és a csámpai iskolában pedig senki nem igényelte a hitoktatást.

Nincs jelentős társadalmi, politikai feladat, melyben tevőlegesen ne venne részt Bállá Gyula. A tanácsi munka, a népfront, az úttörőmozgalom, a pedagógus szakszervezet, mind olyan területek, ahol otthonosan mozog. Ha színház látogat az állami gazdaság szomszédos kul- túrházába, szervezi a közönséget, sőt, jegyeladást is vállal. Pedig nem írja elő iskolai rendtartás.

Iskolai munkája mellett ■ — magánúton — szerezte meg a földrajz-, biológiaszakos tanári diplomát. Példáját most a tantestület hét tagja követi, hogy a tanyai iskolák teljes körzetesítése idejére biztosítva legyen a szaktanárszük- séglet.

A kiegyensúlyozott életű, lelkiismeretes Bállá Gyula iskola- igazgató, ha kanyargós, kitérőkkel tarkított úton is, de eljutott a kommunisták pártjába. Tagjelöltfelvételét kérte és a pórt tagjai örömmel fogadták, mert tiszta szívvel, meggyőződésből tette ezt. Elhatározásának okáról faggattam —, mert magáról nem szívesen beszél — s csak ennyit mondott:

— Ügy érzem, megdolgoztam érte, idetartozónak vallottam magam eddig is. S ezután már nyolcán leszünk kommunisták az újbögi tanyai iskolák pedagógusai között.

Horváth Ignác

Bevallom, valahányszor Császártöltésen járunk, vagy ha csak gépkocsink elhalad a község névtáblája előtt, szinte nem múlik el alkalom, hogy ne próbálnánk — a hivatásunk megkövetelte fantáziát is segítségül híva — „kinyomozni” a falu nevének eredetét. Mindeddig az a tréfás magyarázat látszott leghihetőbbnek, hogy II József, vagy talán Ferenc Jóska ittjártakor alaposan megtölte- kezett e vidék zamatos borával. Ebben maradtunk, belenyugodva, hogy hitelt érdemlő választ úgysem kapunk soha.

A napokban azonban segítségül sietett a véletlen. A húsz éve felszabadult község múltját, jelenét „vallatva” Bánáti Miklós neve került szóba, mint aki leg hivatoltabb ismerője ennek a témának.

Kossuth utcai otthonában feljegyzések, fotókópiák, régi okmányok böngészése közepette találjuk Miklós bácsit. Csaknem négy évtizedes pedagógusmúlt után — ami végleg ehhez a községhez fűzte őt — az idén ment nyugalomba. Vajon mi vitte rá, hogy most, hatvan egy évesen, levéltárról, levéltárra járva keresse az őslakók nyomát, családi kapcsolataikat, feltárja az érdekességekben oly gazdag régi életforma emlékeit?

— Hajlamom és kedvem mindig is lett volna erre — mondja az elégedett ember mosolyával —, csak éppen időm nem volt. Igen jó alap a latin- és némettudásom, ami nélkül bizony történelmi kutatás jóformán elképzelhetetlen. Vázlatosan egyébként már feldolgoztam a község történetét, s most szeretném részletes, alapos monográfiává bővíteni. A legtöbb helység múltjával foglalkoztak már, miért éppen a mi falunk maradna ki?

Vezérli az a nem titkolt, örök emberi becsvágy is, hogy betűkből állítson emléket az utókor számára. Ezért végez már hónapok óta kutatásokat a kecskeméti és kalocsai érseki levéltárban, s a szomszédos Hajóson is. ahol 1744-es bejegyzésekben bukkant a „császártőtísi” múlt első írásos emlékeire.

Előkerülnek az egykori, még osztrák inzsellérek által felvett térképek fénymásolatai.

— Eredetileg Csákányfő volt a község neve — magyarázza.

... Most végre talán fény derül a jelenlegi helységnév eredetére! S kérésünkre Bánáti Miklós beszélni kezd a falu keletkezéséről.

— A XVIII. század közepén mecklenburgi német telepesek indultak útnak Magyarországra. Végcéljuk ez az akkor még meglehetősen népiden érseki birtok volt. Miután Kalocsán útbaigazították őket. Homokmé- gyen át jöttek erre. Útjukba esett azonban a „vörös mocsár” elnevezésű ingovány, amelybe szekerestül, bivalyostul belevesztek. (Ennek a tragédiának emlékét őrzi ma is a Bivalyosdűlő és morcsi erdő — a latin mors — halál szóból.) A császár utasítására ezután a lápot utászcsapatok töltötték fel, akik itt is maradtak, családot alapítottak. Mivel tehát a terület feltöltését a császár rendelte el, a nép ettől fogva „császári töltésnek” nevezte el új otthonát.

A mocsárra épült falu lakói szüntelen harcban álltak a természettel, szenvedtek a maláriától, hidegleléstől. Ez ellen kezdetben albán vörös borral védekeztek, majd meghonosították a „kádárt”, e vidéknek azóta is leggyakoribb szőlőfajtáját.

— Az új községben 1745. januárjában tartották az első lakodalmat. Az egyik násznagy a telepesek vezére, Schweibert Miklós volt, akinek kései le származottai a ma is itt élő Szabadosok.

Húsz évvel később, az akkori bíró, Heible János már levélben kér az érsektől kihallgatást, felpanaszolván, hogy sok az egyházi adó, a dézsma, a robot

A kezemben tartom Koch Katalin és Kirschner János 170 éve kelt házassági szerződését A férfi özvegyember volt, s a kontraktus' egyik kitétele úgy szól, hogy ha a házasság gyermektelen maradna, az első frigyből származó leány jussolja a vagyont, Kirschner Évának nem volt szerencséje: apja új nászának a gyümölcsei — hármas ikrek lettek.

Miklós bácsi ezután készülő művének beosztását ismerteti. Szól majd a nép eredetéről, szokásairól, a község fejlődéséről; megemlékezik a nagyobb elemi csapásokról, sőt, a rendellenes születésekről is. (1791-ben négylábú és -kezű, két nemű;

fél évszázad múlva pedig kutyatestű (!) gyermek jött a világra.) Végül külön fejezetet szentel a valaha is élt legöregebb császártöltési ember emlőkének. Ennek az érdekessége, hogy 76 éves korában másodszor nősülvén, tizennyol éves lányt vett feleségül, s ebből a házasságból hat gyermek származott. A boldog apa 123 éves volt, amikor az élők sorából távozott.

Persze, nem ezek a szinte legendaszámba menően érdekes történetek adják a jelentőségét Bánáti Miklós készülő könyvének, hanem az, hogy az utókor és a tudományág egésze számára feltérképezi, rögzíti a 220 éves község múltját és jelenét, a vörös mocsárban elsüllyedt bivalyos szekerektől — a nagyüzemi gazdálkodásig.

Kétszeresen is irigylésre méltó ez az idős tanárember. Először, mert most végre minden idejét élete kedvenc stúdiumának szentelheti. De irí- gyejük őt azért a tiszta örömért is, ami annak jut osztályrészül, aki leszállva régmúlt idők mélyére. ércnél maradandóbb, értékes kincsekkel megrakodva tér vissza onnét, gazdagítván velük a történelem roppant tárházát.

Jóba Tibor

elmesélte, amit gondolt, szinte választ sem várva.

— Mondja csak, Péter bácsi.

Az öregnek jólesett, hogy keresztnevén szólítják.

— Kár szaporítani a szót. A tanár úr is biztosan látja, mi megy itt végbe. Nagyon ráharaptak a kommunistákra. Es, sajnos, olyanok is, akik eddig hízelegtek, dörgölőztek. Most egymásután teszik le az álarcot. Erőt éreznek a hátuk mögött. Én nem tudom, tanár úr miként gondolkozik, de eddig úgy láttam, meg a fiam szavaiból is kivettem, hogy keménykezű, de igazságos ember. Olyan, aki a fiatalokat szereti kézbe fogni, jó útra vezetni. Hát ezért is jöttem ide. Mert, sajnos, ma azt se tudja az ember, hogy kiben bízzon. Még van, aki nem vallott színt, azt lesik sokan, hogy merre dől el, jobbra-e vagy balra. Nagyon meg kell válogatni a barátokat. Mondom, nem ismerem a tanár úr érzelmeit, de azt hiszem, nem tévedek. Nyilván most is a gyerekeinek, az osztálynak a sorsáért aggódik. Ne vegye tolakodásnak, de a fiam sorsát szeretném a tanár úrra bízni. Talán nincsen akadálya.

— Iván már tett rá célzást

— szólalt meg az elgondolkozva üldögélő tanár —, de máris ennyire sürgős a dolog?

— Sajnos, azt hiszem igen

— állt fel Romsics Péter, mintha azt latolgatná, mondjon-e

még többet. Aztán még csak ennyit szólt.

— Szeretném biztonságban tudni valahol. Lehet, hogy nekem majd el kell mennem egy kis időre.

— Értem. Iván természetesen itt alhat nálam. Bár holnap nem akartam elmenni az iskolába, de azt hiszem, mégis csak benézek. Majd együtt besétálunk.

— Reggel majd én a legszükségesebbet elhozom. Ha nem jönnék, akkor csak vigyázva gyere haza. Nem árt az óvatosság ... Hát akkor, tanár úr, köszönöm, talán még meghálálhatjuk egyszer. Jó éjszakát fiam. Ne felejtsd el, amiről beszélgettünk.

Az öreg megcsókolta a fiát, majd láthatóan nehéz szívvel hagyta el az osztályfőnök lakását.

Ketten maradtak.

Küszöb ágyneműt vett elő a szekrényből, s a díványra ágyazott a fiúnak.

Csak amikor a villanyt eloltotta, szólalt meg Iván:

— Azt hiszem, rémeket lát az öreg. A gyárban nagyon megijesztették. Valaki azt mondta neki, hogy az akasztófán végzi. Marhaság. Azért még karhatalom is van a világon, igaz, tanár úr?

— Hát persze — felelt Küszöb határozottan, de maga sem tudta miért, valami mintha fojtogatta volna a torkát.

Enyhe szél fújdogált, szétoszlatta a napok óta terpeszkedő ködöt. A köd után lassú eső szitált, permetezte az utcát, a járókelőket.

A megyeszékhely felől autó futott be a főtérre. Egy jó torkú rikkancs kezdte árulni a legfrissebb újságot. A tér pillanatok alatt megtelt emberekkel, diákokkal, katonákkal, kíváncsi férfinéppel. Mint a cukrot, úgy vitték a kétoldalas, csökkentett oldalterjedelmű újságot. Az újságárus a bódéja előtt bámulta a csődületet és káromkodott.

— A maguk zsebire dolgoznak a piszkok — dünnyögte a seprő nyelére támaszkodó utcaseprőnek.

— Ügy látom, jobb, ha elmegyünk haza — fűzte hozzá a saját gondolatait az utcák tisztogatója — s nekilódult a kétkerekű kordéjával a városi udvar irányába.

Karsai tanár úr és Iván az iskola felé lépkedtek. Siettek is, meg nem is. Valami hajtotta, s ugyanakkor visszafelé is húzta őket. Az éjszaka nyugalomban telt el. Iván ugyan többször felriadt, szokatlan volt neki az autók robaja, az országúti nyüzsgés. A gyártelepi városszéli kis házban, ahol szüleivel élt, szinte temetői csend volt ehhez képest. A tanár is felkelt néhányszor, kinézett az ablakon, figyelte a mozdulatlan páncélkocsit, amely hajnalig ott állt a tér túlsó felén, s csak virradatkor indult vissza, nagy csörgés-csattogással, a laktanya irányába. Reggel Küszöb a háziasszonyt félrehívta és közölte vele az új szobatárs jelenlétét. Csajáginé nem nagyon örült neki, de a beígért havi 200 forint plusz megtette hatását. Szép csendesen beágyazott, sőt, még reggelit is készített az új lakónak. Azt azonban már láthatóan zokon vette, hogy a tanár felhívta a figyelmét, erről lehetőleg ne szóljon senkinek, mert még félreértenék.

— Hát olyan vagyok én, aki mindent kibeszél?! — dohogott félhangosan még akkor is amikor betette utánuk az aj tót.

Szerencsére Karsai nem hallhatta, hogy a szófukar háziasszonya egy félóra múlva fűszeresnél újságolta:

— A tanár úr, úgy látszik, fél egyedül, mert az egyik tanítványát vette maga mellé lakótársnak.

— Akkor már inkább egy szép menyecskével párosodott volna össze — nevetett teliszájjal a boltos és odakacsintott a pénztárosnőre. Az elértette a dolgot, s amikor Csajáginé kiment a boltból, nevetett utána

(Folytatása következik.)

Mi újság

a filmstúdióban?

KESŰ este is világosak a Bács-Kiskun megyei Filmstúdió ablakai. Arról árulkodnak, amiről könnyen meggyőződhet bárki, a stúdió három munkatársa az esti órákban is lázasan dolgozik. A vágóasztalon filmszalagokat illeszt össze Dobó Mária. A stúdió vezetője — Abrahám János — pedig készülő filmjeikről nyilatkozik.

— Most állítjuk össze Bajáról készített kisfilmünket. A film bemutatja Baja hangulatos, öreg utcáit, modern lakótelepeit, új létesítményeit is természetesen részletesen foglalkozik a város nemzetközi hírnévre szert tett büszkeségével, a csillagvizsgálóval. A bajai filmmel párhuzamosan folynak a szüreti ünnepségekről szóló filmünk munkálatai. Rövidesen befejezzük a nagyüzemi gyümölcstelepítésről készített filmünket is.

— Elkészültek már a jövő évi tervek?

— IGEN. Jövő évben filmet készítünk a Néprajzi Múzeummal közösen a megye kihaló foglalkozásairól. Továbbá 6—3 filmből álló sorozatot tervezünk megyénk népművészetéről. Nem hiányoznak munka tervünkből a mezőgazdasági szakfilmek, és a megye életéből izelitöt nyújtó krónikák sem. Készülünk fel- szabadulásunk 20. évfordulójára is. Az évforduló tiszteletére egy keretjátékkal összekötött film készítését tervezzük, amely bemutatja Bács-Kiskun megye 20 éves fejlődését. A forgatást tavasszal kezdjük, valószínűleg májusban tartjuk a bemutatót.

A STUEIŰ lelkes együttesének segítőtársai is akadnak. Többek között Raffai Anna, a Néprajzi Múzeum és a tv munkatársa, Vincze Miklós táncoktató, akik részt vesznek a kihaló foglalkozásokról és a megye népművészetéről szóló filmek munkálataiban. A készülő és tervbevett filmek bizonyára olyan lelkes fogadtatásra találnak, mint amilyen buzgalommal és szakértelemmel forgatják, vágják, összeállítják azokat Ábrahám János, Fodor Balázs és Dobó Mária.