Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-10 / 238. szám

1864. október 10, szombat S. oldal „Az elmúló régit és az érkező szeretném kimondani99 újat Efgy óra, — Kencz Gáborral ü kecskeméti közönségnek “ ismét alkalma van egy új szoborban gyönyörködni. Az eddigiektől eltérően azon­ban az új szobor osztatlan si­kert aratott. A járókelők és a szakemberek egyaránt tartal­mas, szép alkotásnak látják Szabó Iván „Éneklő leány’‘-át, amely az Ének—Zenei Általá­nos Iskola előtt van felállítva, s a modern, szép épülethez har­monikusan illeszkedik. A szobrász mostanában gyak­ran megfordult Kecskeméten. Egyik ilyen látogatása során el­mondotta nekünk, hogy örült ennek a megbízatásnak. Az is­kola nemes törekvései találkoz­nak azokkal az elképzelésekkel, melyek az ő művészi elveinek alapját képezik. — Mikor járt először Kecs­keméten? — Nagyon régen. Tizennyolc­húsz éves lehettem akkor, még a harmincas évek végén. Azóta sokszor voltam itt és megszerettem a várost. Különö­sen meglepő, hogy évről évre fejlődik, szépül, épül. Családom, barátaim révén otthonossá váltam ezen a vidé­ken. Az alföldi táj, az alföldi ember nélkül talán létezni sem tudnék már. Az itt szerzett él­A kulacs romjainál... A hás a régi, csak éppen a „műterem” szorult be az udvar­ba egy szűk kis helyiségbe. Régi helyén elegáns cukrászda hival­kodik, kívül az utcai fronton. A műhellyel együtt beszorult az udvarba a mester is. Kökény Józsi bácsi, a kecskeméti Béke Tsz szíjgyártója. Ülök az ajtóban, az udvari részen persze, mert a kis műhely­ben nincs annyi hely; hogy a vendég beférjen. Akkor a „csikót”, azaz a varrószéket beljebb kell vinni. Az pedig nem alkalmatos a mester szemének. Idők folytán meggyengült. 1909 óta lovagolja meg naponta ezt a csikót. Szemben az ajtóval magas tűzfal, eltakarja az eget, és a le­vegő mozgását is megállítja valahogy. — Ezt nem bírom, ezt szokom meg nehezen —, mondja Jó­zsi bácsi. — Azelőtt az utca, a Batthyány utca forgataga ott zaj- gott a kirakat előtt. Ott sétálgattak el a szép nők. Bizony, fiatal koromban... Na, de ezt hagyjuk... Lószerszámot varrogat, izzasztót éppen a tsz lovainak a há­tára. Pászentosan, gyakorlott mozdulattal kátrányozza, majd so­dorja a fonalat, öreg ár sürög a kezében, percek alatt kész a meg­bízható, jó munka. AztSn veszi a következőt, sietős a munka, mert jönnek ám a tsz emberei, kell a lószerszám. Nem lehet kés­lekedni, ezt nem engedi meg Józsi bácsi tulajdon erkölcse. Érdeklődöm, hogy megy a sora. — Jól mégy. Aránylag jól. Hetvenedik évemben vagyok, de ma is úgy dolgozom, mint régen. En nem tudok tétlenül élni. Csak ez a tűzfal... Tetszik tudni, annyi a munkám, hogy még régen is megsokaltam volna. Nem tudom magam utolérni. Pedig iga­zán reggeltől estig gyűröm. Aztán — mint pajkos gyerek, ha titok nyomán van — rám kacsint. — Az a kis bor, amit megiszok naponta, az jót tesz ám. Tes­sen csak megpróbálni. De csak a jó bort. Felpezsdíti az emberben valamennyi idegszálat. De azért így hetven felé már nehezebben megy. Majd maga is meglátja, ha errefelé tart... Aztán a múlt... Előszed egy hatliteres csikóbőröst. Szegény kulacs le van meztelenítve, bőrruházata ott van darabokban. Eszi, rágja a szú. Le kellett szedni a gyönyörű míves bőröket. 1930-ban remekelte Józsi bácsi. A Budapesti Nemzetközi Vásárról első díjat hozott el vele. Jó pénzt adtak érte akkor, de aztán, hogy a fájába bele­esett a szú, visszaadták: orvosolja meg. Mivel pedig a szú ellen nincs orvosság a szíjgyártó patikában, egye fene, otthagyta a tu­lajdonos a szép mestermunkát. így került vissza a régi dicsőség a majszter uramhoz. Most megmutatja: ez volt az igazi, ez volt a legnagyobb munkám... Sok kulacsot művészkedtem össze, de ekkorát: hat­literesét, egyet sem... Ma már gyár csinálja ezt is. -. Elővesz egy ütött-kopott zománctáblát. Rajta a felesége ne­ve és utána: ;női kalapszalon. Már huszonöt éve lekerült a falról a tábla. Anyu beteg, nem dolgozhat már... Az alkony lejjebb száll. A tűzfal árnyékot vet a kis műhely bejáratára. Lámpát gyújt az öreg mester... Balogh József menyek meghatározóvá lettek emberi alakulásomra és művé­szi elkötelezettségem irányá­ra. _AjI ostanában sok vita fo­rr l lyíjc a korszerűségről. Mi a véleménye erről? — Egyetemes érvénnyel csak az idő dönthet, de a maga szá­mára mindenkinek tisztáznia kell szándékait. — Én olyan művészet szolgálatát vállaltam, ami a szépség és emberség sze- retetén alapszik. Éppen ezért mindig emberarányú szobrászt gondolatot, érthető plasztikai nyelvet keresek. Mert nem hi­szek az elvont föld- és ember- szeretetben, csakis azoknak a kapcsolatoknak az erejében, mely a társadalom egy utca vagy város, illetve az egyes em­ber szeretetében fogan, s innen emelkedik egyetemessé. S zabó Iván nemcsak sza­vakban vallja ezeket. Evek óta egyre sikeresebben tudja érvényesíteni művészi el­veit alkotó munkájában is. Szá­mos kisplasztikái munkája, ér­me van a Nemzeti Galéria és különböző múzeumok tulajdo­nában. A sokat dolgozó, termé­keny alkotók sorába tartozik. Ezért van, hogy az ország leg­különbözőbb helyein láthatni műveit. Van szobra Bábolnán, Budapesten, Nagyvázsonyban, Zalaegerszegen, Hódmezővásár­helyen, Nyíracsádon és másutt. Es most, a mi nagy örömünkre, Kecskeméten is. — Mik a további tervei? — Jelenleg három terven is dolgozom. Babits-emléktáblám a Várban kerül elhelyezésre. Sze­retnék a „Jónás könyve" költő­jének méltó emléket állítani. Egy „Tavasz” című kompozí- óm a Filmlaboratórium park­jába került. Azt szerelném, ha alkotásom a fiatal filmművészet szimbóluma lenne. A harmadik tervem, aminek megvalósításán fáradozok: Egy kétalakos kom­pozíció Kalocsára. Üdvözlés, vagy búcsú lehetne a címe. Egy parasztasszony és egy fia­tal lány összekapcsolt alakjá­ban az elmúló régit és az érke­ző újat szeretném egyszerre Jci- mondani a szobor nyelvén. — Ahol a művésznek alko­tása van, ott van egy kicsit ő maga is mindig. Ha így van, ez azt jelenti, hogy Szabó Iván hozzánk tartozik ezentúl. Mégis megkérdezzük: Eljön-e a jövő­ben is hozzánk Kecskemétre? feltétlenül. Ahogy mosta- * nában többször itt jár­tam, még inkább megismer­tem, megszerettem városukat s az itt élő embereket. Ügy ér­zem ezentúl hazajövök, amikor ide érkezem. Varga Mihály Az őrnagy egy fehér boríté­kot vett a kezébe. — Tegnap adták fel Varsó­ban — mondta, a postabélyegző lenyomatát nézegetve. — „Var­só—Sejm”, tehát a Wiejska ut­ca. Ez nagyon, nagyon érdekes. — Mi van ebben érdekes? — A csekk birtokosa meg­kezdte velünk a nagy játszmát. Kezében van az adu, és azon­nal hárommillióval kezdi. Per­sze, gyakran valóban az nyer, aki jobban tud blöffölni. Ne­künk nincs jó lapunk, tehát nekünk is blöffölni kell. — Mire gondolsz? — A levél szerzője vagy va­lóban el akarja nekünk adni a csekket, vagy egyszerűen időt akar nyerni. Csak azt nem tu­dom, hogy miért. Mindenesetre nekünk is fontos az idő, hogy a különféle szálakat erős fonállá fonjuk. Válaszolnunk kell, hogy beleegyezünk az összeg kifize­tésébe. — Valóban válaszolni akarsz az ajánlatra? — Természetesen! Sőt, már holnap. De nem! Jobb, ha vá­runk egy napot. Hadd gondolja az ellenfél, hogy tanácskozunk, törjük a fejünket. A következő tartalmú hirdetést adják fel az Expressbe: „Az ajánlatót elvben elfogadjuk. Bizonyítékot kérünk arra nézve, hogy a szóban for­gó csekk valóban az ön birto­kában van.” — Majd meglátjuk, mit felel erre. — Az ilyen hirdetés útján folytatott beszélgetést nagyon hosszú ideig el lehet húzni — nevetett Halinka. — Éppen erre számítok. Talán „beszélgetés közben” az ellenfél megint elkövet néhány hibát. — Nem hiszem, hogy ebből a levélből megtudott volna vala­mit. — Téved, nagyon sokat meg­tudtam. Sőt, nagyon sok érde­kes dolgot is. Tudom, hogy a levél írója nagyszerűen tájéko­zódik a bíróság épületében, is­meri például a te szobád szá­mát is, Jerzy. Tudta, hogy a „Budex” hirdetését mi adtuk fel és hogy oda küldtük a mi em­berünket. Ebből azt következik, hogy a támadás szervezőjét eh­hez a szobához nagyon közei álló személyek körében kell ke­resni. Az ügyészség dolgozói, a ti barátaitok vagy a jó ismerő­seitek között, mert nagyszerűen tájékozott ember. Az őrnagy még egyszer kezé­be vette a titokzatos levelet. Sokáig nézegette és töprengett, mintha valamit szeretne felidéz­ni. Végül is kivett táskájából egy papírlapot, azt is elolvas­ta, aztán Halinához fordult. — Igaza volt, amikor a gép­írások „szembesítésé”-ről mond­ta el a véleményét. Kiderült, hogy ez nagyon is egyszerű fel­adat. Már tudom, milyen gépen írták ezt a levelet. _ ? ? ? — Éppen ezen, amelyik itt áll az asztalon! E szavak hatását csak a bom­ba robbanásával lehetne össze­hasonlítani. Az ügyész is, a gép­írónője is szoborrá változtak a csodálkozástól. — A levél olvasása közben észrevettem — magyarázta az őrnagy —, hogy az o-betű egy kissé a vonal alatt van leütve. (Folytatása következik.) Színházi öltöző. Csillogó tük­rök és széttúrt festékes tége­lyek. Műhely, ahol összemosód­nak a játék és a valóság színei. A színészt — Koncz Gábort — még ezernyi, láthatatlan szál’ kapcsolja össze a színpaddal, a testéhez nőtt szerepekkel. Jágó ül előttem, vagy a Kispolgárok Tyetyerevje? Ezt a nyers fö­lénnyel álcázott bizalmatlansá­got a „Felnőttek iskolája” cí­mű tv-játékban Uleszov arcán láttam. A furcsán, nyugtalaní­tóan villanó szem is ugyanaz, ami a Germinálban úgy megfo­gott. Csak a nyuszi hiányzik. És egy szó, amely ezt a festékszagú, aj­tócsapkodásokkal folyton szét­szabdalt beszélgetést meghittebb mederbe zökkentené. A színészt azonban még fogva tartja a színpad. Az újságírót a szakma bevált módszerei. „Miért és ho­gyan lett színész?” — a kérdés mi is lehetne más. — Hol kezdjem el? Ott, hogy 16 éves koromtól két vágyam volt: sportolni, vagy játszani? Érettségi után jelentkeztem a testnevelési és a színművészeti főiskolára. Mindkettőre felvet­tek. Választanom kellett. Vá­lasztottam. Egyszerű történet. Nincsenek kitérők, regénybe illő akadályok. Csak munka van. Nagyszerű, szédületes birkózás a szerepekkel. És ez a jó... Ismét a Germinál jut eszem­be. Villanásnyi szerepe volt, de parázslóit, sütött tőle még a vászon is. Ezért az alakításáért kapta meg tavaly a filmkriti­kusok nagydíját. A többi sze­rep? Kilenc filmben játszott, és számos darabban lépett fel a fővárosban és Miskolcon. Mikor főiskolás korában Tyetyerevet játszotta, a nézőtéren zizegni kezdtek a műsorfüzetek. „Ki ez?” — futott át az izgalom a nézőkön. Oda kellett figyelni rá, meg kellett jegyezni a nevét. Rengeteget játszott és játszik, jelenleg két filmben forgat és télre újabb háromban kapott szerepet. Nem sok ez egy fiatal színésznek, aki tavaly végezte a főiskolát? Igaz, hogy eddig minden szerepéhez tudott új, izgalmas színeket keverni, de nem árt-e meg később a mosta­ni megerőltetés? — Sokat gondolkoztam azon, jó-e, hogy az élettől mindent megkaptam, mind»« sikerült. Szerepek, siker, nyolc külföldi 'út. Jártam a moszkvai filmfesz­tiválon is. — Előrehajol. — Az­tán feltettem magamnak a kér­dést: Mi lenne, ha egyszer nem hívnának? Még elképzelni is szörnyű. Akkor vagyok ideges, ha nincs munkám. Ha szerepek várnak, akkor nyugodt vagyok. És rendkívül lelkiismeretesen készülök. — A film, vagy a színház, melyik a vonzóbb? — Színésznek egyik nélkül sem lehet élni. A filmezés szen­vedélyem, a színház? Az a min­den, amiért ezen a pályán élni. küzdeni érdemes. Mindegy, hogy milyen az a szerep, egyformán szívesen játszom mindent a gyilkostól a jó fiúig. Szeretem az olyan írókat, akik bonyolult figurákat mintáznak. Bonyolul­takat, mint általában az ember. Látta a tv-ben a felnőttek isko­láját? Legjobban Uleszov alak­ját szeretem. Talán, mert pon­tosan az az ember vagyok... Elhallgat. A tükör élesen ve­ri vissza vonásait. Tekintete most valóban a boldogságot ke­reső Uleszové. Egy nyugtalan, ideges mozdulat. — Chance Wayne lehetne, ha nálunk is be­mutatnák Az ifjúság szép ma­darát. A következő percben, már hosszúra nőtt kamasz, aki vég nélküli száguldozásokban leli minden örömét. — Tudom, furcsán hangzik, de nagyon örülök, hogy kez­dünk rájönni a kalandfilmek ízére. Az intellektuális szerepek szellemi tornája után jólesik egy kis izomfrissítő mozgás. Kell ez is. Különben sem ra­gaszkodom úgynevezett „nagy szerepekhez”. Kecskemétre is úgy jöttem, hogy nem kötöttem ki: ezt, vagy azt szeretném ját­szani. .. Annál nagyobb volt az örö­me, amikor megtudta, hogy Sar- kadi: Elveszett paradicsomának 'őszerepét játssza, később pedig ' rthur Miller Salerni boszorká­nyok — című drámájának Proc- orát. A filmezés mellett — ját­szik A kőszívű ember fiaiban is — minden ideje, gondolata a próbáké, az új szerepé. — Sarkadi műve. a legszebb magyar drámák egyike. Sebők Zoltán szerene pedig — élmény. Kitűnő kollégákkal játszom pgyütt, és ez engem is a feladat tökéletes megoldására kötelez. Sajnálom, hogy a főiskola el­végzése után nem egyenesen ide jöttem. Mit szeretnék? Meg­nyerni a közönséget, az ifjúsá­got. A beszélgetésre szánt egy óra letelt. Közeleg a bemutató, ké­szülni kell. Különben is mit mondhatna magáról még az a színész, akinek a színpad, a já­ték — az élete... V. Zs. Búzás János Október 7 -én, 73 éves korá­ban hunyt el Búzás János, nyu­galmazott általános iskolai igaz­gató. A kollégák, ismerősök, volt tanítványok fájó szívvel vették tudomásul a szomorú hírt. Példaképe volt a pedagó­gustársadalomnak, 45 éven ke­resztül tanított Nyáilőrincen, nemzedékek nőttek fel a keze alatt. 1891-ben született Nyárlőrin- cen, abban az iskolában, ahol édesapja is tanított. Itt nőtt fel, itt dolgozott később, lelkiisme­retes tanítói munkáját csak az első és a második világháború szakította meg. A felszabadulás után — amikor Nyárlőrinc köz­ségben is megszervezték a Vili osztályos iskolát — őt bízták meg az igazgatói teendők ellá­tásával. 1957-ben, 66 éves ko­rában vált meg a katedrától, hagyta abba pedagógiai mun­káját. Ma délután 3 órakor tér örök nyugovóra, a kecskeméti köz­temetőben. A nyárlőrinci nagy­apák, apák és fiuk könnyes szemmel búcsúznak attól az embertől, attól az igaz peda- gustól, akinek élete állandó munkában, a pedagógus hiva­tás teljesítésének tüzében égett eL

Next

/
Oldalképek
Tartalom