Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-04 / 233. szám

fii u vc lo lies A megyei isrszHMzottsag irodalmi pályázatán díjat nyert elbeszélés. Még csak háromnegyed öt. Van időm. Leülök arra a padra.' A pad ülőkéje és támlája piros. A támlán sok faragás. Nevek, szívek, még vers is. Mennyien ültek már itt! Messziről min­den pad egyforma. Két szürke betonlábon két piros deszka. De ezen valami más is van. Kék. Igen a pad túlsó szélén valami kék. Egy szócska Kék szöcske? Még sose láttam. Ég­színkék. Milyen szép. Sokkal szebb, mint a többi. Azért fur­csa. Igaz, hogy van zöld, meg barna is, miért ne lenne éppen kék? Hát van. Itt mellettem. Nem mozdul. Talán ő is vár valakit? Mindjárt öt óra. Nem­sokára itt lesz. — Ne menjünk moziba. Anyá- mék is moziba mentek, szóval érted! — Inkább sétáljunk? Gye­rünk ki a Parkba! — Látod, ez jó. Nem biztos, hogy találunk üres padot, de menjünk. Meg akartam fogni a kezét. Utánanyúltam, de félúton meg­gondoltam. Talán féltem. De mitől kellett volna félnem? Egy ideig szótlanul mentünk. A té­ren egy öregasszony a galambo­kat etette. — Milyen sok galamb — mondtam. — Ha megöregszem, én is így fogom etetni a galmbokiat — je­lentette ki. — Nem, te soha nem leszel öreg. Mindig szép leszel és fia­tal. / — Tee — nyújtotta el érde­kesen a szót és az arcomba né­zett. Elvörösödtem. Mosolygott. Megfogta a kezem és mentünk tovább. Már öt óra. Biztosan ké­sik öt percet. Virágot kellene venni. Itt mindig szokott virág­árus lenni. Ahá, ott van. Mit vegyek? Egy szál rózsát. Vala­hol már hallottam, hogy ilyen­kor az jó. Egy szál piros rózsa. Mennyi virág! A rózsa viszont kevés. — Azt a piros rózsabimbót kérem. — Tíz forint, kedvesem. — Tíz? Tessék. — Köszönöm, kedveském. Meg nincs itt. A szöcske meg itt van. Engem néz. Kati. Mit szól majd a virághoz? Lehet, hogy nem is szereti a rózsát. Ezt úgysem fogja mondani. Olyan jó lenne, ha nagyon örülne. — Nem cigarettázol? Intettem, hogy nem. — Akkor rendes fiú vagy. Látod, ón már rászoktam. Egy doboz Fecskét szedett elő a táskájából és felém nyújtotta. — Most azért szívj. Nem kérek — mutattam a ke­zemmel. —. Az én kedvemért! Gyújts rá! — Nem — és most már a fejem­mel is jeleztem — nem. Visszahúzta a kezét, durcá­san összecsücsörítette a száját. Kivett magának egy cigarettát. Ajkai közé szorította és meg­gyújtotta. Az égre nézett és bol­dog arckifejezéssel lassan fújta ki a füstöt. Most már én is rá akartam gyújtani. — Kati — fogtam meg a vállát. Felém for­dult és nevetve az arcomba fújt. A füst be a számon, le a torkomon, ki az orromon. Hiába próbáltam visszatartani, kitört belőlem a köhögés. A hátamat ütögette és közben azt mondo­gatta: — Te jó fiú, te jó fiú. Jön! O az! Még egy perc, és itt van. A hajamat kicsit össze­fújta a szél, nem baj. Hova te­gyem a rózsát? Bal kézbe. A hátam mögé. Így ni. Hol van? Az előbb ... Nem ő. Hogyan is téveszthettem össze? Két perc múlva negyed. Nem baj, hisz tudok várni. Nincs más dolgom. Nézem a . szöcskét. Égszínkék. — Nem is tudom, milyen szí­nű a szemed — mondta és elő­re hajolt. Szembe ültem vele a pad támlájára támaszkodva. A cipőm orrával négyzetet pró­báltam rajzolni a földre. A sze­mébe néztem. — A tiéd kék. Gyönyörű kék. Égszínkék. — A tiéd meg barma, ugye? Szürkésbarna. Egészen közel voltunk egy­máshoz. Lehelete csiklandozta a nyakam, beszaladt az inggal­lér mögé. Átkaroltam és ma­gamhoz húztam. A szája fórró volt, teste hullámzott a kar­jaimban. — Drága. — Te kis bolondom. Félig nyitott szájjal hátradőlt a pádon. Fehér fogai kihívóan csillogtak. Nagyon gyönyörű. És a szeme. Égszínkék. A fene egye meg! Meg­szúrt a rózsa. Kicsit vérzik is. Milyen sötétpiros a vérem. Kis piros gömb a tenyeremen. Tisz­ta a zsebkendő. Gyorsan letö­rölni. Így. Most úgy hajtom össze, hogy ne látsszon, hogy véres. Kész. Igazán jöhetne. És ha nem jön? Jönni fog, bizto­san jön. Már itt a szöcske? Csak pár centire van a kezemtől. Lassan forgolódik. — Az a jó benned, hogy nem vagy olyan, mint a többiek. — Milyen többiek? — Hát a mai srácok. Beatles- frizura, párhuzamnadrág, magas sarkú cipő, hülye, nagyképű duma. — Honnan ismered őket? Nem válaszolt. Lassan men­tünk. A lábait néztem, ahogy lép. — Ne nézz jobbra. Önkéntelenül is arrafelé rán­tottam a fejem. A hirdetőoszlop mellett magamkorabeli fiú állt. Minket nézett. Haja a homlo­kára lógott. Kezében táskarádió. Bő, párhuzamos szárú nadrág. Még mindig ránk figyelt. Kati gyorsította a lépést, én szintén. Nem néztem hátra, de éreztem, hogy tovább bámul. — Ki volt ez? — Mondtam az előbb, nem? Nem, az nem ö. O egye­dül jönne. Szaladna ide hoz­zám ... Mégiscsak Kati. De miért bújik úgy ahhoz az em­berhez? Nem hozzám jön. Ide se néz. A férfin fekete keretes szemüveg. Fiatalosan öltözik, de látszik a mozgásán, hogy jól benne van a korban. Most rám néz. Kati eltűnik széles vállái mögött. Fel kéne állni és el­rohanni. De nem tudom elfor­dítani a fejem. — Kati — akarom mondani. Összeszorul a torkom, össze­szorul az öklöm is. Megint meg­szúr a ■ rózsa. Földhöz vágom. Elfordulni nem tudok. Nem sokáig menne. A férfi megáll egy autó mellett. Fiat ezerötszázas. Az autó kék. Ég­színkék. Pocsék. A férfi kul­csot vesz elő. Kinyitja a kocsi ajtaját. Beül, belülről kinyitja a másik ajtót. Kezét nyújtja a lánynak. Az is beül. Két ajtó- csapódás. Az autó halk zajjal síindul. Egyedül maradtam. Nem. \ szöcske itt van. Már a nad- ’ágomon mászik. Két ujjal meg­lógom. Nem is akart elugrani. Kék szöcske. Nem igaz, nincs cék szöcske! Megnyálazom az jjjam és végigsimítom az álla- ;on. Az ujjam kék lesz, a szöcs­ié meg/zöld. Zöld, olyan, mint t többi. És elugrott a kezemből. Kovács Imre-H ÍRÜNK AZ ORSZÁGSÁN SZÍVESEN töltöm időmet a megyei könyvtár sajtóarchívu­mában hónapról hónapra tö- möttebb borítékban érkező új küldemények olvasgatásával. Legutóbb azonban néhány bí­ráló cikk felhőzte a megye iránt növekvő érdeklődés lát­tán támadt örömömet. A „plisszírozott” lepke miatt kritizálta Magyar István a Pest megyei Hírlapban a Bács-Kis- kun megyei Nyomda Vállalatot. A Szarvasra látogató Szél Jú­liát drága pénzen épített, hasz­nálhatatlan üvegyágyak bosz- szantották. Kinyomozta, hogy az ÉM Fémmunkás Vállalat a vétkes. Pásztor Ferenc, a rádió másik riportere a megyeszék­hely műemlékeit összefirkáló „irodalmárokra” panaszkodott.... Apróságokról van szó? Lehet­séges. De apró mozaikokból ala­kul ki az összkép. Szűkebb ha­zánk jó hírét ne szepjősítsük feleslegesen. Ám most is a dicsérő, elis­merő szavak, sorok a jellem­zőek. A Népszabadság a Ganz Villamossági Művek Bajai Ké­szülékek Gyárát jó példaként állítja ország-világ elé. Jóindu­lattal, ügyszeretettel, hozzáér­téssel minimálisra csökkentették a vidéki ipartelepítéssel, áthe­lyezéssel járó bosszúságokat, ne­hézségeket. Böcz Sándor a szü­reti készülődésekről számol be. A Népszava két terjedelmes riportban foglalkozik hozzánk közelálló témákkal. Tanyaiak nővérkéje címmel Tóth József- né asszisztensről írnak, szep­tember 6-án. A kecskeméti ci­gányváros nekrológját Szenes Imre készítette el. Méltatja a 165 családot emberi körülmé­nyek közé helyező városvezetés fáradozásait. A KITŰNŐ tollú Ruffy Pé­ter az ágasegyházi iskola har­madik osztályát látogatta meg. 'Magyar Nemzet, szept. 20.) A kulturális viszonyokban, élet- körülményekben várost és ta­nyavilágot elválasztó félelmes távolságot a gyerekek biztató feleleteiből bontakoztatta ki. A Figyelő cikke is tenniva­lókra figyelmeztet. 1970-re a megye áruszőlő termelése két­szeresére, gyümölcstermelése négyszeresére növekszik, a je­lenlegi 22 ezer vagonról 58 ezer vagonra. A roppant gyümölcs­mennyiség összegyűjtése, táro­lása, feldolgozása, értékesítése további, mintegy két és fél milliárd forintot igénylő járu­lékos beruházást igényel. Lovász egyrészt a főhatóságokat sür­geti, másrészt a tervezetet drá- gállja. Véleménye szerint helyi anyagok alkalmazásával a nép­gazdaság jelenlegi teherbíró képességét meghaladó beruhá­zási összeget csökkenteni lehet­ne, kellene. A Képes Üjság a Sükösd és Érsekcsanád közötti szigetvilág­ról rajzol a szó eredeti értel­mében színes képet, a Hétfői Hírek (szept. 7.) a bajai koor­dinációs központ munkájáról ad hírt. Szondi Judit kecskeméti kislány dicsősége derül ki a Turista című folyóirat augusz­tusi számából. Százhúsz fiút megelőzve nyerte a Börzsöny­ben rendezett tájékozódási ver­senyt. A Művészet Lechner mun­kásságát és a kecskeméti vá­rosháza szépségeit elemzi. Ér­dekes, régi képeket is közöl. A Népművelés a Katona József Színházat mutatja be, a Falu­rádió pedig a kunszentmiklósi juhászértekezletről ad hírt... SAJNÁLATOS, hogy a szak­emberek és a nagyközönség ál­tal egyaránt lelkes elismeréssel fogadott szüreti ünnepség elke­rülte a riporterek figyelmét, ör­vendetes viszont, hogy az Euró pa-szerte szervezett őszi zenei hetek műsoraiban Kodály Zol­tán alkotásaival mindenütt ta­lálkozunk. A nagy világlapok tudósításaiból az is kiderül hogy a Psalmus Hungaricv varsói, franciaországi bénulta ját „az év nagy eseményeként tartják számon. Holtai Nándor űdvardi Gyula: A Louvre-ban, Égi bogárka Idestova harmincé gyn éh ány * esztendeje tört ki rajta a hibbanás. Élénken emlékszem rá: derűs, nagy izmú férfi volt Pista bátyám, füttyös-nótás pa­rasztember. Minthogy ilyen vi­dám fickó volt, nem is vettük komolyan, amikor elkezdett ér­deklődni: — Hol az égi bogárka? ... Azt hittük, tréfál; hajlama volt az ilyesmire. Aztán fejszével esett a nagy­kapunak, kiverte sarkából, hogy utat nyisson, mert ö elindul, megkeresi az égi bogárkát. Megdöbbent a család, meg­döbbent mindenki, aki ismerte. Úgy fogták le. és lassan kibe­szélték, csak időre persze, a fejéből a mániát. Attól kezdve búskomorságba esett. Tett-vett ugyan a ház kö­rül, de hasznát immár alig le­hetett venni. Kijárt az útmenti kereszthez és órákig perleke­dett a feszülettel: — Hová tetted az égi bogár­kát? Világos pillanataiban leült a kertbe a földre és elbeszélge­tett valakivel. Állandó témája ettől kezdve iszonyatos élmé­nye: a háború volt. Százegyed- szer is elmesélte, hogyan sza­kadt rá a fedezek a nagy ágyú­viharban, és hogyan sínylődött, haldoklóit a földek, gerendák és száradt ürülékek tömkelegé­ben. Ügyszólván mozdulni sem tudott, csak éppenhogy léleg- zeni. De már a végét járta, ahogy rátaláltak — a vihar el- ültével — bajtársai. Még idejében kórházba vit­ték, megmentették. Ügy lát­szott, hogy nem marad nyoma a,,.nagy élménynek. Ahogy ha­zakerült, még gyengélkedett pár' hónapig, majd erőteljesen nekilátott az életnek. Minta­szerű kicsi gazdasága volt, pár holdas csupán, azt művelte, ak­tán meg a családjának élt. Két fia van, ma is élnek, egyik jó nevű orvos a fővárosban, má­sik pedig kultúrmérnök a Du­nántúlon. Egyszer, mint mondám, har- mincegynéhány eszten­dővel ezelőtt hirtelen megvilá- gosodottsággal elkezdte keresni az égi bogárkát. Kitartóan, sok­szor drasztikus elhatározottság­gal ment, aztán napokig nem tért haza. Végül — ha haza­keveredett — lemondóan kö­zölte a vele szembejövővel: — Nem lelem, nem lelem ... Hová tettétek? Egy ízben, amikor kint üldö­gélt a napsütötte szőlőben, mel­léje telepedtem és finoman si­mogatni kezdtem i lelkét. Sze­rette az öreg, ha emberszámba vették, ilyenkor szívesen val­lott<■ —r Tudod, fiam, akkor, ott, a dekkungban sokat gondolkoz­tam én a háborúról. Hogy mi a fenére való ez az egész. Ki bántott engem? Kit bántottam én? Nem vagyok' én rossz, em­ber, hogy kést adjanak a ke­zembe az embertársam ellen. Kint a sivító szélben de sokat átgondoltam ezt a rongy éle­tet! Hej, fiam, ahogy ott be­süvített a gránát és vei ■ a lövészárokba, ott lett vág valaminek... Valaminek ... Ahogy így mesélt, égő sz> meiben két könnycsepp györ gyíkéit. faj emrégiben aztán ú * '* útra kell. üreg >u i hetvenen túl. Csavargó ko. ként bódorgott az utcán. Min­den zugban, minden bokorban minden szívben kereste az égi bogárkát. Egy kukoricátö^dön tn' meg a határban, a levágott s kúp mellett. Már szaga volt. szerte vitte a szél. „ Balogh József KÉK SZÖCSKE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom