Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-06 / 209. szám
Csak tietektívregény = szellemi Skorbut A városi könyvtárban idősebb férfi lép a kölcsönző ablakhoz. Hátra fésült haja alig őszül, tükörsimán fénylik. Csokornyakkendőjének két lepkeszárnya kínosan egyforma. Szürkéssárga, éles vonásokkal szabdalt képe mereven fegyelmezett. Éppen ezért groteszkül hat, amikor mézes nyájassággal szól az alkalmazotthoz. — Lenne olyan aranyos Rider Haggardtól — „A vándor nyakláncá”-t kiadni. Azt szeretném. A fiatal könyvtárosnő zavart mosollyal keresi a választ a különös kérésre. Szerencsére megelőzi őt az igazgató, aki épp ott tesz-vesz a polcon. Ismeri a vendéget, öreg megyei tisztviselő. Az utolsó Horthy- alispán alatt lett volna irodaigazgató, ha nem jön a háború. Most vállalati irattáros. Örök keserűség marja a félbeszakadt karrier miatt. Egész későn, negyvenen túl nősült. Huszonkét évvel fiatalabb felesége tíz éve otthagyta — két lánygyermekével. A nagyobbik érettségizett már, műszaki irodában dolgozik. A kisebbikből iparművész lesz. Mindkettőt mélységes vallásosságra igyekszik nevelni, de ez nem megy. Csak ő nem tudja ezt. Tiltja, hogy mai regényeket olvassanak; Walter Scott-rajongásra ösztökéli őket, mert szerinte ott fejeződik be az igazi, tiszta irodalom. A lányok elengedik a fülük mellett intelmeit, és annál buzgóbban bújják a modern irodalmat. Paplanuk, matracuk alatt tartják a könyveket és barátnőiknél gyarapítják saját könyvtárukat. Ezek után méltán csodálkozik a könyvtáros, hogy az öregúr — elveivel ellentétben — kölcsönkönyvtárhoz fordul olvasmányért. Pertuban van a látogatóval, megengedheti magának, hogy derűs rövidséggel válaszoljon. — Tőle semmi sincs a könyvtárban. Valami mást kérj. — Akkor a „Tuskólábú”-t adjátok, vagy Conan Doyle művét, „A sátán kutyáját”! — .sorolja gúnyosan az öregúr, s a hangján érzik, maga sem reméli, hogy kielégítik. A könyvtáros rövidszárú pipáját szortyogtatja. Nem szelei. Míg ezzel bajlódik, a látogatót vizsgálja. Lesi, milyen hangulatban van, fel lehet-e ingerelni egy kis vitára. — Ne haragudj — mondja megjátszott közönnyel — ponyvaolvasók igényeire nem vagyunk berendezkedve. Az irattáros paprika vörös lesz. Pillanatokig összepréselt szájjal uralkodik magán, aztán csak kifakad. — Úgylátszik, ti a könyveket is politikai szemszögből ítélitek meg. — Látod, ebben igazad van — vág vissza a könyvtáros. May Károlyt például nem ajánljuk olvasóinknak, ő is hirdetője volt a faji előítéleteknek ... Emlékszel a fasiszta időkre? Közbevetőleg téged is azok az idők törtek derékba. Olvasol mostanában a harlemi eseményekről? — Ez engem nem érdekel — legyint harciasán az öregúr. Csak azt nem tudom, honnan vetted az irodalmi tájékozottságodat. Állítom neked, hogy Rider Haggardt például Ausztrália legeldugottabb falvaiban is ismerik. Színes fantáziájú angol író volt... A század elején is jelentek meg még művei. Hirtelen előkapja szivarzsebéből a szemüveget, felteszi és a legközelegbi állványhoz lép. Kiböngész pár nevet, kajánul ütöget néhány kötetet. — Hunyadi Sándort, vagy Bródy Sándort viszont ugyanott hiába kínálnád bárkinek ... — Ponyvát akkor sem tartunk. — Ti, persze levonjátok a konzekvenciát, mert a magamfajta értelmiségiek szeretik a detektívregényeket... Pedig, tudod, csupa régi diplomás ember a szomszédom, de ugyanúgy bolondjai a detektívre- génynek, mint én ... Megsúgom neked, hogy a perfekt latinos és görögös F. plébános úrral nagyszerű cseréket bonyolítunk le. Ö adja a legjobb tippeket, kinek van eladó klasszikus ponyvaregénye. Legutóbb ' én vettem meg egy rongyosat — százötven forintért... — El is dugom a fiókba, ha valaki csenget az ajtón. Ha meglátnák, megléptetnék a barátaim, mielőtt kiolvasnám... Arról is megnyugtatlak, hogy a kislányom hiába felejtette az asztalon Solohov Csendes Donját, egyikük se kapott rajta ... — Ez rátok szegénységi bizonyítvány ... — Csak hagyjuk ... Kérlek, egy jó ponyva tökéletes szellemi ventillátor: kiszellőzteti a fejet. Abban nem etetnek politikával, a logikai játék minden. Semmi más nem fontos, mint hogy — ki a bűnös? Minél inkább tűzbejön az öreg, annál jobban csökken a mérge. A könyvtáros hirtelen ötlettel invitálja. — Ha nem utálod ezt a miliőt, kerülj beljebb a társalgóba — halkítja le a hangját, s szemmel az egyre jobban odafigyelő olvasókra int. Vidra, az irattárós meglepődik a váratlan fordulaton. Legszívesebben távozna, de gyávának se akar mutatkozni, meg hátha megsérti ezt a Marjait, akivel bátran beszélhetett mindig, de azért sose tudhatni — pártember... Átmegy hát a társalgóba, de nem ül le — mutatja, nincs ideje. Egy kissé csapdába esettnek érzi magát, de igyekszik majd állni a sarat. Ha Marjai vitatkozni akar, rendben van. Erősíti hát állítását. — Igen, a ponyvaregényben semmi más nem fontos, csak egy: Ki a bűnös? Én, az olvasó az író nyomozó logikájával azonosulva veszek részt a játékban. Mintha rejtvényt fejtenék ... Ez jó szellemi torna. Az eredmény mindig felold: meg lesz a bűnös, a bűn elnyeri büntetését. Győz az igazság ... Nem olvastad valamelyik nap az Esti Hírlap egyik cikkét? Ilyesmiről szólt, még a címe is ezt fejezte ki: a ponyvaregényben mindig jó a befejezés. A nyugodt, művész módra nagy hajú könyvtáros felnevet. — Ez a ponyvaolvasók nagy tévedése: „Győz az igazság.” Elismerem, hogy izgalmas szellemi torna egy jó detektívre- gény elolvasása — 'magam is sokat olvastam —, az embernek időnként szüksége van ilyen szellemi mozgásra is... De állandóan ponyvával, de- tektívregénnyel élni!... Azt olvastad-e, hogy a csak ponyvát olvasó fiatalok tanulmányi eredménye messze elmarad az átlagtól?... Ismered, mi a skorbut? Vidra figyelmen kívül hagyja a kérdést, csak egy szót ejt szinte élvezettel: kikapcsolódás. A könyvtáros, mintha csak szórakozna, kiemel egy kötetet a kezeügyébe eső sorozatból. Hallgat egy ideig, aztán folytatja. — Itt van a kezemben Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. Emlékszel, milyen hátborzon- gataón félelmetes Petrovics Porfirij nyomozó logikája, mely- lyel a tettes kilétét kideríti? — No ugye? Az én igazam. Miért izgalmas ez a regény? Mert bár előre tudjuk, ki a bűnös, mégis belemegyünk a játékba, hogy Rasz- kolnyikov bűnösségét bebizonyítsuk ... — Nem azt akarod talán mondani, hogy a Bűn és bűn- hődés detektívregény, ponyva? — A bűncselekmény kiderítéséről van szó ebben is, abban is — határozatlankodik most már az öregúr, érezve érvelése ferdeségét. — No, nem egészen! — tör célja felé Marjai. Raszkolnyi- kov sorsának végigkísérése nem játék, nem kikapcsolódás. Nem tudom, te hogyan voltál vele, de én annyira átéreztem Rasz- kolnyikov helyzetét, úgy együtt éreztem vele, hogy legszívesebben leállítottam volna a nyomozást ... — Más is ezt érezte — csendesedik meg Vidra. — És miért? — üti a vasat a könyvtáros. Mert a Bűn és bűnhődés igazi irodalom, művészet. Itt is feladják a kérdést: bizonyítsd be, ki a bűnös? De nem közömbös számunkra, hogy kiféle a bűnös, milyenek a körülményei, miért tette. Társadalombírálat, művészi stílus, korrajz, szinte tudományos pontosságú lélekelemzés — mind együtt van. — A ponyvából, a színvonaltalan detektívregényből — mert néhány színvonalas, irodalmi értékű, sőt kritikai realista igényű regény ebben a műfajban is van, de igazán kevés — tehát a ponyvából, a silány detektívregényből épp a való élet problémái, az emberi viszonylatok sokrétűségének ábrázolása, az elemzések hiányzanak, nem beszélve a művészi stílusról... — De ki állította, hogy ezek benne vannak? — csattan fel az irattáros. Megvan a bűnös, győz az igazság — a ponyvában ez a fontos. — Türelem! — tartja fel mutatóujját Marjai. Ez a hiedelem csak illúzió, tehát hazugság. Ha az ember, a társadalmi viszonylatok, az élet gondjainak, örömeinek ábrázolása ki van lúgozva a ponyvaregényből, csak áltatás, hazugság a logikai játék hepi- endje: megvan a bűnös, győz az igazság. Ez csak fikció, aminek semmi köze a valósághoz ... Ismétlem, néha elkel ilyen „szellemi torna” is az embernél, de ha csak ponyván, detektívregényen „él” valaki... Kérdeztelek a skorbutról, nem válaszoltál? Mert magad is érted, miről beszélek. Skorbutot egyoldalú táplálkozástól kap az ember, levertséggel, fáradtsággal, fájdalommal já^, még sebeket is okoz az egyhangú táplálék ... A ponyvairodalom rabjai, a kizárólag detektívregényeket olvasók is ilyen betegségbe esnek. Szellemi skorbutot kapnak ... Arról nem is kérdezlek, hogy állásfoglalásnak tartod-e, ha valaki olyan „irodalmat” szeret, amiben nem fontos az ember, a társadalom, s hogy mi miért történik... Te azt tartod, az igazi irodalom politizál, s abból nem kérsz. De mondd, aki semmiben nem akar állást foglalni és ponyvaregénybe „öli magát”. az nem politizál? Vidra észbekap. Meg- hökkenve mered vitapartnerére, aztán sarkon fordul. Köszön, dohog: — Belőled megint a pártem- ber beszél. — Igazad van — int utána vidáman a könyvtáros. Tóth István Készül a kun címer (Hajniné felv.) A kép munka közben ábrázolja Szelestyei Sándor kunszent- miklósi műkőkészítő kisiparost. Vésője nyomán eredeti formájában bontakozik ki az ősi kun címer. — Meglehetősen nagy nehézségekbe ütközött a mintegy 80 kiló súlyú, 180 cm hosszú és 80 cm széles címer reprodukálása — mondja. Levéltárakban kutattam mintája után, míg végre a megyeszékhelyen akadtam nyomára. A szép kivitelű, gipszből formázott kun címer el is készült. Augusztus 20-án került vissza eredeti helyére, á műemlék jellegű, klasszicista stílusban épült kunszentmiklósi tanácsháza homlokzatára. Kovács Sándor Dolgozgatunk.. Régen történt, — de mintha ma lett volna . Felállványozott épület, homok és sóderdombok, betonkeverő, teherfelvonó, meszesláda, szóval, ahogy az elő van írva egy tatarozásnál. A második emeleti állványon két fiatal munkás ücsörög. Beszélgetnek. — Kajáért kéne menni. — Igen. Cigim sincs, azt is kell hozni. — Elmégy? — Adjál pénzt. Az egyedül maradt szemére húzza kalapját, lábait a mélységbe lógatva, nekitámaszkodik a falnak és elszunyókál a kellemes őszi napon. Alatta — lötyögő munkaruhájáról ítélve — nyilván ipari tanuló, bakancsával nagy horpadt szívet rajzol a homokba. Közepére beírja, hogy ESZTI. Jobbra a sóderdombnál tarkainges, fekete férfi áll. Andalító ritmusban^ kavicsot dobál a tőle 20 lépésnyire levő meszesgödörbe. Néha, ha beletalál, elégiilten elmosolyodik és ránéz a malteros láda peremén ülő gumicsizmás, fejkendős nőre, aki egy pálcikával szorgalmasan szurkolja a képlékeny meszet. Egy idős, bajuszos bácsi talicskát tol be az udvarra. Láthatóan nem ide tartozik, mert — korához képest — elég fürgén mozog. — Adjon egy kis sódert — szólítja meg a „dobáló” embert. — Itt lakom a szomszédban, aztán megcsinálnám a házam sarkát. — Nem lehet tata. Az az államé — válaszolja komolyan a „szíves”, és lábának egy mozdulatával lesöpri Eszti-t a ho. dolgozgatunk makrói. Az öreg dünnyög valamit, és tovább nyikorog járművével. — Még hogy adjál, az államéból?! — mondja szemrehányóan a gumicsizmás nő, s felháborodásában nagyon mélyen szúr bele a puha mészbe. — Hideg sör van a csellóban! — jön vissza a „kajás”, kezében kenyérrel és az átzsíroso- dott papírba csomagolt felvágottal. Visszamászik második emeleti polcára, a mo gásra felébred a társa is. — Sokáig voltál oda. — Sokáig. Lassan szolgáltak ki, úgy mozognak, mint a tetűk. Kiterítik a legnagyobb papírt és felvágják a paradicsomot. — Megkérdeztem a konyhán — mondja teli szájjal a bevásárló —, túróscsusza lesz az ebéd. Szeretem! — Én is. Már majdnem jó étvágyat kívánok nekik a tízóraihoz, mikor csöng a telefon. Amint eljövök az ablaktól, még látom, hogyan vágják le a szalonna bőrét. Felveszem a kagylót. — Kész vagy a „munkamorál” cikkel? — kérdezi szerkesztőm a telefonban. — Kész. — Felemelem, s kiszámolom magamban, hogy ha a látottakat mind megírom az is csak negyven sor lesz. Lassan visszamegyek az ablakhoz. Ök még mindig észnél: messzire köpködik az ősziba ráck magját. A tanuló újabb szívet rajzol a homokba, s beleírja. hogy Éva. Egy fáról rer deső falevél ráhull a mészív Ősz van. De itt minden független az évszaktól. PUlo György
