Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-27 / 227. szám
Megjegyzések Gazda nélkül Pusztán élni Néhány napja egyik tsz-el- nök ismerősömmel beszélgettem. A közös gazdaság, amelynek vezetője,, fejlett állattenyésztéssel rendelkezik. Például nemrégiben tértek át a gépi fejésre. Simán ment az „átállás”, s a gondozók is örültek, hogy megszabadultak a kézfejeket deformáló nehéz munkától. — De mi lesz, ha elromlik a gép? — kérdezte töprengve, homlokát ráncolva az elnök. — Mi lenne? Megjavítják... — Kicsoda? Ki javítja meg? Valóban — ki javítja meg a fejőgépet, a fölöző gépet, a szeparátort, ha elromlik? Ki foglalkozik ezek rendbehozatalával? Senki. Nincs gazdája — rgondja dr. Mezei Miklós, a megyei főállatorvos. Pedig egyre több szövetkezeti gazdaság igyekszik a tehenészetét gépesíteni, ami érthető is. Az állattenyésztésnek amúgy is magas az önköltsége. Kifizetődőbb, ha a tsz saját, maga fölözi a tejet. Nem szólva arról, hogy az itatásos borjúnevelést csak így lehet megvalósítani. Másrészt több féle típusú fejőgép van forgalomban. Javításukhoz hozzáértő szakemberre van szükség. Csakhogy szakemberekről mind ez ideig nem történt gondoskodás. Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdasági gépszerelők átképzése nem halogatható tovább. Többféle megoldás kínálkozik. A Tejipari Vállalat létesíthetne egy jól felszerelt mozgó szervizt. Erre vonatkozóan már megkezdődtek a tárgyalások a megyei tanács vb szakigazgatási szerve és a vállalat között. Részünkről azonban jobb megoldásnak tartanánk azt, ha valamelyik megyei gépjavító állomás rendezkedne be a szóban forgó berendezések karbantartására. Sőt azt sem tartanánk elképzelhetetlennek, ha valamelyik nagyobb tehenészettel rendelkező közös gazdaság gépműhelye specializálná magát fejőgép és más „tejes” masina javítására. Mint ahogy ezt a problémát az állami gazdaságok, saját berkeikben, megszüntették. A lényeg az, hogy felelős, hozzáértő „gazdája” legyen általában az állattenyésztési gépeknek. Mielőbb! H. D. „Ne tessék szólni! u Találkozom egyik szereplőmmel. Tavaly óta tagja az irodalmi színpadnak. — Nem volt próbán! — mondom kicsit szemrehányó hangon. A kislány összerezzen, zavartan hallgat. — Miért hiányzott? — kérdezem ismét. Hallgatás. — Nem ért rá? Nehezen szólal meg: — Nem engedett a főnök. — Nem engedte ? — Nem. Pedig kértem, rogy engedjen el. — Mi volt a kifogása ellene? — Azt mondta, nem azért szerződtetett, hogy csavarogjak. Meg azt, hogy színésznőkre nincs szüksége. Amikor ezt mondja, már hull a könnye. Sír, az utolsó szavakat alig értem. — Mikor ment be dolgozni reggel? — Hétre. — És meddig volt a munkahelyén? — Este hétig. — Tudja, hány órát kell dolgozni egy ipari tanulónak? — Hetet. — Gyakran előfordul, hogy ilyen sokáig van bent? — kérdezem és már veszem elő a papírt, tollat, hogy felírjam a magánkisiparos nevét, ahol dolgozik. A lány könyörögve néz rám: — Jaj, nehogy tessék szólni, hogy panaszkodtam! Ne tessék szólni! — Miért? Fél? — Igen, elzavar akkor. Egyszer már szóltam. Azt mondta, ha nem tetszik, menjek isten hírével. Le is út, fel is út. Könyörögve ismétli: — Ne tessék neki szólni... Jó, rendben van. Nem is neki szólok, hanem az illetékes felügyeleti szerveknek és hozzájuk intézem a kérdést: Nem lehetne szigorúbban ellenőrizni a magánkisiparosoknál dolgozó fiatalok munkaidejét és körülményeit? Varga Mihály Sorvad a régi itt is, mindenütt. Ez az élet, a fejlődés örök szabálya. De vajon kihajtott, életrekapott-e Móricgáton az új? A szilaj pásztorősöknek már csak az emléke nyargal a csillagíé- nyes pusztai éjszakában. Hogyan élnek, hol tartanak ma az unokák? — töprengünk. A kerék szántotta, homokos út néptelen. Válasz helyett feltűnik egy szép, modern épület. — Hát ez meg mi? — kérdezzük egy napbarnított, kockás inges fiatalembertől. — Ez, kérem, a művelődési otthon. Tavaly augusztus 20-án avattuk, de műszakilag nincs átvéve. A berendezés sem érkezett még meg, pedig igényeltük. És nézzék csak: az ajtók nem zárnak, az ablakok nem passzolnak... Nem új dolog. A szöveg szinte valamennyi új művelődési otthonnal „megáldott” községben szóról szóra megegyezik. Előfordulhat, hogy a hibákat kijavítják. de mikor fognak végre kifogástalan iskolákat, művelődési otthonokat építeni? Papszigeti Sándor — akiről kiderül, hogy a művelődési otthon vezetője — tanácstalan mozdulattal jelzi: „Ezt ő is szeretné tudni.” Azt viszont biztosan tudja, hogyan kerül a csizma az asztalra, vagyis sör — tehát szeszes ital — a művelődési otthonba? Mintha adtak volna ki egy tiltó rendeletet... — Tudok róla. Szóltam is a szanki tanács titkárának, hogy a rendeletnek megfelelően járjanak el. de itt nem megy másként. Ha van ital, jönnek, ha nincs, nem jönnek az emberek. Persze csak sört, s talán egy-két korsó ... — Persze, néha úgy érzem, szélmalomcsatát vívok a múlt rosszízű örökségeivel. A közönnyel, az előítéletekkel, az át- poharazott estékkel, a gyanakvással, amely minden újban eleve rosszat szimatol. Aki ismeri a tanyavilágot, tudja, hogy ott nehezebb áttörni a megszokás falát. A házak is messze vannak egymástól, az emberek is. Itt találkozhatnának, egyelőre kedveltebb az italbolt. Megszokottabb... — Sokan kérdezték tőlem: Érdemes volt-e Móricgáton művelődési otthont építeni? Nagy eredményekről még nem adhatok számot, mégis azt mondom — érdemes volt. Valahol el kell a munkát kezdeni. Jelen pillanatban akadály, hogy a művelődési otthon a községet kettészelő üres részre épült. Így a lakóik egy része a Petőfi Tsz kultúrhelyiségébe, másik része a Bugaci Erdőgazdaságba jár. Legfontosabb feladat lenne most ideszoktatni az embereket. Próbálom, de egyedül vagyok, minden rám szakadt. Töpreng, megoldást keres, ka csak a művelődési otthont iráFradi-meccset közvetít a tv, mégis üres a terem. 22. Nem értette az egészet. Végül legyintett és elhatározta: nem töri a fejét K.'zyzewski őrnagy titokzatos módszerén. Már estefelé járt, amikor az őrnagy végre hazament a Wo- lowska utcai lakására. Kihűlt ebédje a kályhán volt. — Ebédeltél már? — kérdezte Mária, a felesége. — Egy kávét ittam a bíróságon. — Akkor várj egy kicsit, rögtön megmelegítem az ebédet: Van itt egy leveled. Egy órával ezelőtt hozták a parancsnokságról — mondta az asszony és átadta a „titkos” jelzéssel lepecsételt levelet a férjének. Az őrnagy felbontotta a levelet, átfutotta néhány sorát. A borítékban egy másik lap is volt, sárga színű: — a szolgálati kiküldetés. — Készíts egy inget, törülközőt meg szappant — kérte a feleségét. — Egy óra múlva Gdy- niába utazom. A gyorsan bekanalazott leves és a forró második fogás között az őrnagynak még volt ideje, hogy Kur ügyésznek telefonáljon. — Azonnal utazom Gdyniába. M^^lAcT.lrát eav svéd hajón próbált megszökni, hamis személyi igazolvánnyal. Az ujjlenyomata után ismertek rá a Központi Dokumentációs Irodában. — Megtalálták nála a csekket? — kérdezte az ügyésiz. — Nem tudók semmit. A helyszínen kihallgatom Macir oszkát, és Varsóba hozom. Remélem, hogy a csekk nála volt. Két nap múlva Krzyzewski őrnagy már reggel nyolc órakor belépett Kur ügyész szobájába. Az ügyésznek még arra sem volt ideje, hogy levesse kabátját, Halinka pedig azzal foglalatoskodott, hogy az írógépet az asztalra állítsa. Annak a szólásmondásnak az igazsága, hogy „aki egyszer megégette magát, az már a hideget is meigfújja”, rányomta bélyegét az ügyészségre. A „Donaubank” csekkjének elvesztése után még az írógépeket is a vasszekrénybe zárták. — Mi újság a tengerparton? — kérdezte türelmetlenül az ügyész. — Köszönöm, esik, mint Varsóban. Két napig voltam ott, és öt percig sem láttam a napot. Sopot ban nagy a forgalom, de közel sem olyan, mint tavaly volt. — Én meggyilkollak, te — szakította félbe az ügyész — és ezért minden bíróság fel fog menteni! Arról beszélj, hogy mi van Macioszkával? — Már tökéletesen jól van. Öngyilkosságot akart elkövetni, de megmentették. Elhoztam Varsóba és kiadtam az utasítást, hogy reggel vezessék át a Swi- erczewski utcába. Elébe kell tárni a vádakat, és egy újabb letartóztatási parancsra van szükségünk, mert a gdyniai ügyészség csak néhány napra, az ügy kivizsgálására adott le- tartózkodási parancsot. A másik egy óra múlva itt lesz az asztalodon. — És mi van a csekkel? — az ügyész csakugyan idegesnek látszott. A csekket nem találták meg Macio62kánál. Mivel öngyilkosságot akart elkövetni, beleug- rott a tengerbe, kimentése után másik ruhát adtak neki. A régi rongyait nagyon alaposan átvizsgálták, mert a vámosok azt gondolták, hogy a fickó devizát dugott el a ruhájában, vagy a cipőjében. A merénylet napjára biztos alibije van. Gdyniában volt és a kikötőben dolgozott. Különben magad is meggyőződhetsz erről, ha kihallgatod. Megengeded, hogy jelen legyek? — Meg sem tilthatnám neked, mint a csekkügy nyomozását vezető tisztnek. Tehát azt mondod, hogy semmit nem tud az egészről. — Az ügyről nagyon sokat tud, de a csekkről fogalma sincs. Sőt, a csekk létezéséről sem tudott semmit. Azt állítja, hogy Lisewski senkit nem avatott be a külföldi elszámolásaiba. Félek, hogy ez igaz. Az egyik rendőr még tíz óra előtt az ügyész szobájába vezetett egy középtermetű, ráncokkal barázdált arcú, őszes hajú férfit. Az ügyész javaslatára az „előállított” az íróasztal előtti széken foglalt helyet. Halinka kisasszony egy „gyanúsított kihallgatásának jegyzőkönyve” feliratú ívet helyezett a gépbe. Az őrnagy oldalt ült, semmibe nem avatkozott. Az ügyész feltette az első kérdésit. — Adam Macioszka, — ötvennyolc esztendős. Iskolai végzettsége — Felsőkereskedelmi Iskola. Nős, három gyermeke van. Mint főkönyvelő dolgozott a cementgyárban. Ugyanott lakik. Három hónappal ezelőtt a hatóság köröző levelet adott ki ellene. Az „Upsala” svéd hajón tartóztatták le az illegális határ- átlépési kísérletért? — Minden egyezik, ügyész úr. Halinka kisasszony gyorsan lekopogta a kihallgatott személyi adatait, az ügyész pedig tovább kérdezett: — A Lisewski mérnök által szervezett bűncselekményben való bűnrészességgel vádoljuk. (Folytatása következik.) nyítaná? De vezető tanító, tanácstag, sportol és mellesleg családapa is. Egyik feladatáról sem mondana le szívesen. Pedig ennyi teher túl soknak tűnik egyetlen ember vállán. Hogy mi ad mégis mindig újabb erőt, a kudarcok fölé kerekedő elszánt lendületet? Jelek, amelyek azt bizonyítják, hogy nyolc év munkája, áldozata talán még sem volt és nem is lesz hiábavaló. Mit mutatnak ezek a jelek? — erről beszél. — Az idei évad jobbnak ígérkezik, mint a tavalyi. Gyerek- foglalkozásokat, bábszakkört szerveztünk, a fiataloknak színjátszó csoportot, tánctanfolyamot. Szellemi vetélkedőt is rendezünk. Szeretnénk összehozni egy honismereti szakkört, ez a vidék gazdag a néprajzi emlékekben. Aztán itt van a dolgozók iskolája. Tavaly kilencen vizsgáztak, az idén tizenöten iratkoztak be a VII—VIII. osztályba. Az ismeretterjesztő előadásokat a legnehezebb megked- veltetni. Azért nem mondok le róluk. Ahogy kezdik felismerni az itteniek a megváltozott körülmények előnyét •— szaporodik a padlós lakás, a rádió, többet költenek ruhára, bútorra — úgy jutnak el majd a szellemi javak igényéhez is. Mert eljutnak! Az öregek ugyan lassacskán, de a fiatalok, különösen a gyerekek annál gyorsabban. Büszke is arra, hogy aki innen továbbment, nem esett ki a középiskolából. Az idén öten végezték el a nyolc általánost, négy tovább tanult. Na, és milyen buzgalommal olvassák a művelődési otthon könyveit... — A feleségemmel — ő is tanít — meséli nevetve — év végén mindig megfogadjuk: Most aztán egy szót sem szakmai dolgokról! Hallgatunk is, de milyen nyomasztó tud lenni az üres tantermek csendje. Sóhajtozunk csak, és két nap múlva a téma mi ienne más — az iskola, a gyerekek. Hiába, ezen nem lehet segíteni... A fák megértőén bólintanak. Vörösödő lombjuktól olyan a puszta, mintha lassú tűz emésztené. Pusztán élni és tanítani... Vállalni az eseménytelen hétköznapok nyugtalanító csendjét, a küzdelmet megátalkodott nézetekkel, sokszor a közönnyel, a távolságokkal, a homokkal. Viselni az elszigeteltség terhét ismerősöktől, barátoktól távol, itt, majdhogy nem a „világ végén”. Sokat írtak, cikkeztek már erről a témáról azok, akiket semmi pénzért sem lelhetne állásukból, városi kényelmükből vidékre mozdítani. A falvakban élő értelmiségiek vágya pedig legtöbbször a városba vezet. Először csak a vágya, később az útja is ... — Itt akarok maradni. Nem azért, mert nem lenne más választásom. Szeretem a munkámat, szeretem a rám bízott embereket. Ügy érzem, itt a helyem közöttük. Lelhet, hogy könnyebb lenne városon és egyszerűbb. Nem vagyunk egyformák. Az egyik simán keres boldogulást, a másik kitaposatlan útra tereli az álmait. Miért éreznék keserűséget, elégedetlenséget, amikor önszántamból választottam így? Búcsúzáskor még gyorsan elmeséli, hogy a nyáron Csehszlovákiában járt. Külföldön, életében először. Hogy esténként olvas, ha ráér, és már összespórolták a tv órát. Ritkán mozdulhat ki. hadd jöjjön be hozzá a nagyvilág. Az utazáshoz azonban nagy kedvet kaptak. Most folynak a családi tanácskozások egy négykerekű jármű beszerzése céljából. Talán sor kerül rá egy-két év múlva. — Addigra biztosan megcsinálják az utat is — kiált utánam, aztán sűrű, szürke függönyt húz közénk a magasra felcsapó homok... Vadas Zsuzsa
