Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-15 / 216. szám

1964. szeptember 15, kedd

5. oldal

A Kecskeméti Katona József Színház környéke még csendes, de az épületben már javában készülődnek az új évadra. Történt-e utólagos változtatás a műsortervben, a rövidesen induló évadban milyen újdonságra számíthatnak a színházlátogatók? — kérdeztük meg Radó Vilmost, a színház igazgatóját.

— A városban kiragasztott műsorplakátok már hírül adták, milyen darabokat játszunk az idén. Változtatás nem történt, csupán annyi, hogy véglegesen eldőlt a plakáton még vagylagosan feltüntetett darab sorsa. így — Tímár Máté: Élet a küszöb fölött című falusi életképét mutatjuk be.

Műsorunk törzsét magyar drámák alkotják, többek között olyan kiemelkedő alkotások, mint Sarkadi Imre: Elveszett paradicsoma, vagy a felszabadulási emlékév tiszteletére bemutatásra kerülő Pesti emberek, Mesterházi Lajos műve.

A műsortervből ítélve az új színházi évad tartalmasnak, műfajilag is változatosnak ígérI kezik. Vajon nem haladják-e meg a társulat erejét a kitűzött szép, de nehéz feladatok?

— Reméljük, hogy az előadások színvonalával elégedettek lesznek nézőink. Igaz, hogy a társulatban változás történt, sokan elmentek, de a helyükbe lépők — fiatal koruk ellenére — máris a színjátszás ígéretei.

Hozzánk szerződött Győrből Agárdi Ilona, a Fővárosi Petőfi Színháztól Vetró Margit, Miskolcról Koncz Gábor, a szegedi Operától Iván József, az új bonviván, továbbá a televízióból ismert Józsa János is, az idén végzett főiskolások közül: Szegedi Erika, Schwetz András és Pirot Gyula. Nevüket már a kecskeméti közönség is jól ismeri. Mi is sokait várunk tőlük és bízunk abban, hogy az előttük álló művészi feladatokat tökéletesen meg tudják oldani.

Az idei műsor nagy érdeklődést keltett a városban, a nézőik sorra újítják meg tavalyi bérleteiket. Akad-e számukra még néhány érdekes újdonság?

— Természetesen. Elsőnek

I

talán azt említeném, hogy a színház Pétervári István személyében új rendezőt kapott. A tehetséges rendező vizsgamunkája volt egyébként a Rakéta tavalyi nagysikerű előadása. De felfrissítettük a tánckart is, új szólótáncosokat szerződtettünk: Karlóczi Ferencet a szegedi Cpera balettkarából és Blahota Mártát, az Állami Balettintézetből. Végül csak annyit — átalakítottuk a társalgót, a nézőtéri folyosókat, minden szép és ragyog, a színház felkészülten, teljesen rendbehozva várja közönségét.

Ma, 15-én tartjuk az évadnyitó társulati gyűlést. A színház új tagjai 19-én este 7 órakor mutatkoznak be a közönség előtt. Szeptember 20—25-én kezdődnek a tájelőadások. Október

16-a a kecskeméti premier napja. Sarkadi Imre: Elveszett paradicsomával nyitjuk az idei évadot. A darab főszereplői: Agárdi Ilona, Szegedi Erika és Koncz Gábor. Tehát viszontlátásra — legközelebb már a nézőtéren ..,

—s —a

Gémeskút a

Mindössze pár napja, hogy lakója vagyok a városnak. Több hasonló sorsot átéltem már életemben, hajlékváltozást, summás költözködést, elszakadást egyik helyről a másikra. Nem ment az valami könnyen egyik esetben sem. így aztán őszbehajló fejjel — mondjam azt, hogy könnyen megy?

Nem megy könnyen.

Ismeretlenek az emberek, idegenek a házak, még a levegő is más, mint tulajdonképpen való honomban. Mindegy. Az ismeretlent meg kell ismerni, köszönni kell annak, aki hajlandó a visszaköszönésre.

Azt hiszem, sokan vannak ilyenek. A kecskeméti nép szívesen fogadja a messziről jöttét. Én messziről jöttem.

Nehezen megy az alvás, hajnalban harangszóra serkenek és elintemefőben

dúlok kiadós sétákra. Ismerkedem a várossal.

Üj kép és mégsem új. Ezt látom mindenfelé. Föltárt házsorok, dohos vályogtörmelékek keverednek penészes tégladarabokkal. Be íme: a doh és penész mögött már ott magasodnak az új, elegáns házsorok, örvendetes színeikkel jókedvre buzdítják az embert.

Hajnal. Már mozog az élet. A föld termékei elindulnak a piac felé. Olyik bolt most nyílik, tej, zöldség, kenyér, zsemle már kínálja magát. És kínálkozik a kisüsti is. Meg a bor és a másnapos gyomor medicinája, a pohár világos.

Imhol, egy öreg temető mellett visz el az útam. Túlnan füstöt kojtol a dohogó mozdony kéménye, csikorog a fék, közelben az

állomás. Megérkeztek a hajnali utasok.

A temető elején hajdani jómódra valló márvány síremlékek. Rajtuk nevek, amelyeket még Petőfi idején nyűttek gazdáik. És álmukat komoly méltósággal vigyázza egy gémeskút. Mellette vályú, nem is akármilyen, hanem komoly szaktudományra valló betonvályú. Nem itatási, hanem locsolási célokat szolgál nyilván.

A múltra visszaintő gémeskúttöl halk kiál- tásnyira egy hipermodern építmény; ki tudná hivatását megmondani? íme, itt is a múlt és a jelenbe lépő jövő. Magamban halk tisztelettel köszöntőm ezt a vajúdó tmrost.

Aztán megyek tovább.

Lépésre lelassított oldalkocsis motorkerékpár után kötve szürke gebét visz a gazdája. Vajon hová vonul így a múlt és a jelen? A hályogos szemű öreg ló nehezen ballag a

lassú motor után.

Emberek jönnek velem szemben, mennek el mellettem. Ahogy a külvilágot boncolgatom, úgy szeretnék a fejükbe, szívükbe nézni; miféle forradalom vajúdik ott hévül? A szívüket szeretném megtekinteni, az ott pirosló belső hevületet.

Aztán a boltok, az étekfogó ínyencségek. Ingerli az ember türelmét a sok jó falat. De talán előbb innék egy meleg reggeli teát. Betérek hát, és előadom a kívánságot.

— Azt hiába tetszik keresni, az egész városban nem kapni teát. Nincs büfénk,nincs falatozónk... Sajnos.

Valóban sajnos. A nagy igyekezetben a kis dolgokkal is kellene törődni. Sokszor egy pohár tea izzítja fel az ember belső lo- bogását. Ne csak a nagy dolgokat létesítsük. Az emberek a kis dolgokat is terveikbe kalkulálják.

Balogh József

üveges ajtó vezet a belügyminisztérium dolgozóinak klubjába. Krzyzewski őrnagy igen gyakran utazott vidékre, így a klubban ritka vendég volt. Ezért a ruhatáros, amikor este hat óra tájban elvette tőle a kabátot, meg is jegyezte:

— Az őrnagy úr egy fél éve, vagy talán még hosszabb ideje is, hogy nem volt nálunk.

— Istenem! — nevetett az őrnagy — látja mégiscsak eljöttem. Kizlo ezredes itt van?

— Még nincs, de minden pillanatban jöhet. Ptak őrnagy már várja. Kawon igazgató nemrégen telefonált, hogy Wyr- zewicz doktorral rögtön itt lesznek.

Az őrnagy a kávéházi részben választott magának egy kis asztalt, mert innen jól láthatott mindenkit, aki belép a klubba. Kávét rendelt és türelmesen várt. Nem kellett sokáig várakoznia. Egy negyed óra múlva feltűnt az ajtóban Kizlo ezredes alakja. Az őrnagy felugrott, üdvözölte, és meghívta asztalához.

Krzyzewski az ezredes egészsége, munkája felől érdeklődött, s arról, hogy mi történik a kul- túrházban. Kizlo hirtelen félbeszakította a társasági beszélgetést. és így szólt;

— őrnagy úr, ne szédítsen engem. Vén róka vagyok én. Ha engem ilyen fiatalember az asztalához hív, kávét akar fizetni és a reumám miatt aggódik, akkor érthető, hogy valamit akar tőlem. Tehát ki vele őrnagy úr, mert az idő is kevés meg a játék is vár.

— Ezredes úr emlékszik olyan bűntényekre, amit homokzsákkal követtek el? Az érdekel engem, mikor használtak zsákot, illetve homokkal megtömött ka- bátujjat, amivel a támadó elnémítja áldozatát, hogy aztán kirabolja.

Az ezredes elgondolkodott.

— Voltak ilyen specialisták. Emlékszem, egy Mamaja nevűre, Krakkóból, és a sosnowi Karskira. De ennek szénpor volt a zsákocskájában. No, és a mi varsói „Kabátujjunk” ..:

— Miféle Kabátujj? Azt hiszem ez érdekel engem!

— „Kabátujj” ez csak amolyan gúnynév. Amikor először kapták el „munka közben”, találták nála egy régi kabátból kitépett ujjat, az egyik végén bevarrva. Ezzel a homokkal megtöltött hurkával kólintotta fejbe a mi emberünk az áldozatait. Amikor az áldozat elájult, akkor szépen megkop- pasz tóttá, Ezért nevezték el

„Kabátujj’-nak. A családi neve viszont nem jut eszembe, de a bíróságon az ipsét ismerik. — Legalább tízszer volt büntetve. Legutóbb öt esztendőt sóztak rá, még biztosan ül, hacsak amnesztiát nem kapott. Kérdezze meg a Wolicowon. Ott mindent elmondanak róla, mert szeretett inni és mulatozni. Gyakran minden héten a rendőrőrsön kötött ki. Na, de nincs időm, őrnagy úr, a doktor éppen integet a lépcsőn ... Ha szüksége lesz, ne feledkezzen meg rólam, az öregről.

— Még csak egy pillanatra, kedves ezredes úr — az őrnagy igyekezett visszatartani az idős urat: — Ismer olyan bűnözőt, akinek deformált füle van, lapos, aki valamikor bokszoló lehetett?

— Miért érdeklődik Kabátujj felől, őrnagy, ha ismeri. Az öreg Kizlot vizsgáztatja, vagy mi a szösz? Hiszen Kabátujjnak lapos a bal füle.

— Bocsánat ezredes úr, de én valóban nem tudtam semmit erről a Kabátujjról. Egyszerűen azt a bűnözőt keresem, aki megtámadta az egyik bírósági joggyakornokot, és egy homokzsákkal ütötte le, mint a merényletnek az egyik, nem közTékozló szív

Komor fenyőrengeteg, szorongató, magányos zongoraszó. A zajtalanul suhanó kocsiban sápadt, törékeny asszony. Élete terhes titkaira keres magyarázatot. Ha tetteink gyökerét kutatjuk, néha vissza kell mennünk egészen a gyerekkorig. Thérese Desqueyroux is ezt teA film főszereplője —

szi. És a múlt megidézett képei élesen vetődnek a rideg arge- louse-i tájra. A család nyomasztó légköréből menekülő fiatal lány a házasság még fullaszitóbb börtönébe jut. Fojtogatja a vidéki élet sivársága, új családjának hazug képmutatása, a középszerű, felszínes házastársi kapcsolat. Thérese rájött, hogy csapdába esett. A múltból elővillanó képek mélyükön hordozzák az érlelődő tragédiát. A férjét megölni szándékozó Thérese már maga sem látja tisztán, milyen rugók mozgatták tettét: gyűlölet, menekülni akarás, kimerültség vagy kíváncsiság? Hogy értené meg a család —, amely most összefog. Maguk vetik fogságra, mert gőgjük, saját

vetlen szemtanúja mondotta, a tettesnek deformált füle van.

— Az nem lehet más, csak Kabátujj. Biztos, korábban engedték ki. De hogy Kabátujj valamilyen joggyakomokot támadjon meg? — csodálkozott Kizlo — ő mindig a kocsmából kijövő részegekre vadászott, elsősorban azokra, akiknél nagyobb összeget látott. Ment a kiszemelt áldozat után és valahol egy sötét utcában „elaltatta”. El kell ismerni, nagyon finom keze van. Olyan nagyszerűen tud ütni, hogy az áldozat rövid időre, csak tíz-húsz percre veszti el az emlékezetét.

— Valószínű nem régen jött ki a börtönből, és még nem nyerte vissza régi gyakorlatát — nevetett az őrnagy —, mert az én kliensemet csaknem egy napra „altatta el”.

Ebben a pillanatban az asztalhoz lépett Ptak őrnagy.

Az őrnagy megitta a kávéját, néhány szót váltott még az ismerősökkel és elment a klubból. Elégedett volt. Végre rátalált az első nyomra, csak el ne veszítse, és türelmesen érjen célhoz, amely egy kis darab papír volt, a „Donau-bank Wien” cégjelzésével. Egy papírdarab, amelynek értéke 80 ezer dollár. tFolytatása következik.)

érdekük nem engedi, hogy a bűn kiderüljön.

Sokan olvasták nálunk a No- bel-díjas író: Fraíjcois Mauriac egyik legnépszerűbb művét, a Thérese Desqueyroux-ot. A regény magyar fordításban Tékozló szív címen jelent meg, akár most bemutatott filmválEmmanuele Ríva.

tozata. Különös, nyugtalanító történet, egyszerre vonz és taszít. Tiltakozni lehet ellene, de nagyon nehéz szabadulni a hatása alól. Ez érződik egyébként a rendezésen is. A kitűnő francia rendező — Georges Franju — szinte képekbe másolja a regényt, túlságosan a szöveghez igazodik.

Igaz, hogy az író hősnőjével a tudat alatt szunnyadó érzelmek olyan mélységét járatja be, ahová a kamera nem követheti. Ezért hatnak úgy a szöveggel aláfestett képek, mint furcsa, nyugtalanító illusztrációk. Annyi módosítással, hogy a Desqueyroux-ügy a filmen napjainkban játszódik, mintegy érzékeltetve: a ma polgársága félelmetesen hasonlít a tegnapihoz. Mégis a film illusztratív hangvétele csökkenti a dráma, a mondanivaló erejét, ahogy a történet logikáját is megtöri a befejező jelenetekig ellenszenves férj „jó tulajdonságainak” utólagos megcsillantása.

Hogy a film mégis megrendítő élmény, az főként a Théreset alakító színésznő mélyen átélt játékának köszönhető. Emmanuele Riva ezért a szerepéért kapta az 1962. évi velencei fesztivál legjobb női alakításának díját. Nagyszerű jellemábrázolással rajzolja meg Thérese szánandó és kiismerhetetlenül bonyolult figuráját. Tágranyílt, kifejező tekintetére sokáig visszaemlékezünk. Méltó partnere a férj szerepében, Philippe Noi- re-t. A színészek felejthetetlen játékát hatásosan egészítik ki Christian Matras képei. Ügv tüntetik fel Argelouse fenyveseit, mint Thérese börtönének rácsait. A kemény, rideg lan- desi tájról készített felvétele'- fokozzák a film drámaiságát erőteljesen hangsúlyozzák a „családi börtön” könyörtelenül gyilkos légkörét.

A forgatókönyvet az író Francois Mauriac írta fia, Claude Mauriac és a rendező közreműködésével. Ha felfogásukkal teljesen nem is értünk egyet, a film mégis lenyűgöző, értékes alkotás.

y. zs.

ÉYADfCYITÁS előtt...