Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-13 / 215. szám
Ivo Andrics Nobel-díjas jugoszláv Író. Trávnikban született 1892-ben. A szarajevói merénylet után, mint gimnazistát, börtönre ítélték. Jogi doktorátust szerzett Grácban, majd diplomataként működött 1941-ig. Két lírakötetén kívül számos novellagyűjteménye és négy regénye jelent meg eddig: a Híd a Drinán, a Trávniki krónika, a Kisasszony és Az elátkozott udvar. Valamennyit kiadták magyar nyelven is. A csillagos éggel meg az emberi arccal nem tud betelni a szem. Az arc virága annak a növénynek, melyet embernek nevezünk. Örök mozgásban levő virág: a nevetéstől, rajongástól vagy mélabútól a csüggedésig, a holt természet mozdulatlanságáig folyton változtatja vonásait. Számomra, mióta az eszemet tudom, az emberi arc volt mindig a legvonzóbb, a legtündök- lőbb paránya környező kis világomnak. Emlékszem tájakra és városokra, de az emberi arcok — akár ébren látom őket, akár álmomban — maguktól bukkannak fel, s kínosan sokáig vagy fájdalmasan rövid ideig időznek lelki szemeim előtt, gyakran velem együtt élnek, vagy szeszélyesen eltűnnek végképp, és mi sem idézheti őket vissza emlékezetembe. Az emberi arcokban tükröződik a világ minden útja, az emberiség minden képzete és cselekedete, minden vágya és szüksége, az ember vágya és esélye, mindaz, ami megtartja és emeli őt, minden, ami lerontja és vesztébe dönti, az is, amiről ébren álmodik, s ami csak nagyritkán válik valóra, ds ha mégis, akkor benne ölt formát, az emberi arcban nyer kifejezést. * Hajlott korú paraszt. Arcát a munka, a földdel járó gond,. az időjárás viszontagságai barázdálják keresztül-kasul. A fogak összeszorítása, a görcsös erőlködés, a hunyorgás és pil- logatás, amint a szemek és arcizmok is védekeznek a könyörtelen hőség, a fagy és hóvihar ellen: kusza barázdákat rajzol a paraszt arca, mely lassacskán magára ölti barna vagy sárga színét a földnek, melynek unta- lanul görnyedez fölébe. És mire a parasztember betölti életének negyvenedik évét, arca már másíthatatla- nul befejezett. Bőre kemény és barna, vonásai élesen kirajzoltak. — Ádámcsutkája kiugró, nyaka ráncos és erős A két szem nem néz már teljesen párhuzamosan: kissé a maga útján jár mindenik. Minden vonása kialakult és egymástól elhatárolt már: az érett évek egyensúlya és nyugalma az egész arcon. * — Már mért küldene el? Ezt hallom, de látom is. Látom az öreg kádárműhelyt: el- feketült, kormos falakkal, az egymás hegyén-hátán sorakozó hordók' és a halom hulladék előtt törköly és száraz mag szétszórt törmelékével. Széles ajtajában a gazda. Csak a hátát látom, s még inkább a ha- linanadrágja két szárát s törö- kös félcipőjét. Alig vagyok hatéves, st egy jókora gerendán ülök, egy marék aszaltszilvával. Annál jobban látom a töpörödött napszámost, foltokban, rongyokban. Gúnyájából és tartásából ítélve, ez az ember nem paraszt, nem városi munkás, nem koldus és nem félkegyelmű. Nincs meghatározható helye a társadalomban. Arca is erre vall; főképpen az arca: ráncos és fakó, ha színnek mondható egyáltalán ez a szürkeség. Az életkort nem lehet megállapítani erről az arcról, mely szelíd bárgyúságon kívül aligha árul el egyebet. Megvan rajta minden, csak éppen közös kifejezés nélkül, az egy nyomorúságot kivéve. Ami nem betegség, nem is éhség, nem szegénység, hanem mindez együtt, nemzedékről nemzedékre ’ felhalmozódva, s belesűrítve az elesettségbe, melynek száz meg száz oka van, s ezért se orvossága, se neve... — Miért? Mire a gazda nyugodtan és kurtán: „Nincs rád szükségem.-’ „Nincs rám szüksége, tudom, nincs rám szüksége” — feleli az ajtó előtt álldogáló megsemmisült ember alázatosan, aki az általunk taposott földnél is alacsonyabb. Hunyászkodásában nem is a gazdája előtt alázko- dik szinte, hanem a százados, beláthatatlan nyomor előtt mélységesen. „Nincs rám szüksége” — ismétli meg tétován, mintha két egyszerű fogalmat sem tudna összekapcsolni, sem következtetésre jutni, s így hát szomorúan, tompán hozzáfűzi: „Már mért küldene el?” A beszélgetés folytatását vagy a dűlőrejubást — ha volt egyáltalán — nem jegyeztem meg Bennem így rögzítődött örökre a gazda és a napszámos, amint álltak az ajtóban, a novemberi szélben: az egyik háttal, a másik velem szemközt, arcán az emberi nyomorúsággal, amit leírni, sem kitörölni az emlékezetemből nem lehet. • Még egy arc. — „Ments isten!” — mondja valaki. A hang nem a vázolandó harcot hagyja el, hanem valamelyiké^ a hajlott hátú asszonyok közül, akik az udvaron álldogálnak, s fejüket összedugva súgnak-búgnak. Ezt az arcot nem kíséri hang, se mozdulat: némának és mozdulatlannak látom. Színésznő volt. Egy emeleten lakott velünk. Nyolc- vagy kilencéves lehettem. A csinos nő el-elküldött olykor hol cigarettáért, hol a postára, egy-egy feladandó levéllel. Jutalmam egy szem illatos nagy bonbon volt mindig a varázsdobozból, no meg a művésznő jelenléte. Mert olykor megengedte, hogy elüldő»- géljek nála, a pamlag tövében, a sárga bársonyülőkén. Ha odahaza volt, rendszerint azon a pamlagon hevert. Én meg csak ültem és rajongással néztem az arcát, kissé csüggedten is, hogy többé soha el ne felejtsem. Kifejezésében valami álmatag szórakozottság borongott, holott a szemek uralták azt az arcot. A sötét, nem egészen fekete szemek, melyeket ismeretlen forrásból sugárzó fények hol zafírkék, hol lángarany visszfénye hatott át. Majd egy-egy pillanatra kialudt az a fény, és a kissé dülledt szemek megfakultak, mint az antik szobroké. Ritka szép csillogásé, csaknem mozdulatlan volt az a szempár, s belülről világította meg és oltotta ki a tulajdonosa rejtelmesen, s csupán általa ismert rendezői szabályok szerint: mert mintha nem is nézni és látni akartak volna azok a szemek, hanem másokat elvakítani, elkápráztatni, megbűvölni. Ártatlan gyermeki csodálattal néztem, de nem sokáig láthattam azt a szempárt. Még ugyanabban az évben, hogy odaköltözött, meggyilkolták a művésznőt. Az udvaron ságtak-búgtak az asszonyok. „Ments isten!” Az egyetlen, ami a művésznőből még sokáig megmaradt: a tüneményesen szép szempár. * Es így sorjában, egyik arc a másik után. Szeretnék mindegyikről mondani valamit, csak egy pillanatra megállítani mind, de mielőtt rájuk nyitnám fürkésző szememet, már homályba vész, ez is eltűnik, az is. Aztán Egyszerű vacsoránk Négyen üljük körül az asztalt. A két gyerekkel sokszor baj van: „Menj arrébb, István!” „Ülj nyugodtan Ági!” vitáznak, nem is halkan. De jó ez így. A kedves percek áldása, mit az este ránk ad, megszenteli — mint pap az ostyát — a mi egyszerű vacsoránkat. ANTALFY ISTVÁN Segesdy Katalin rajza. mások villannak elém, egymást előzve, tolongva, lebegve, versenyt váltogatják egymást — és mind, mind belémhatolnak. Kezdet és vég nélküli megvilágított szalagon vonulnak átal az emberi arcok, s én beleveszek e sokaság forgatagába, némán és alaktalanul, mint kavargó hóviharban. Dudás Kálmán fordítása. IVÓ ANDRICS: ARCOK Búcsú - bűnnel Hej, fecskék, fecskék, villásfarkú kis aranyosaim, ti már készülődtök a nagy útra. Ahogy a délutáni könnyű égboltot nézem, amelyen komoly bárányfelhők kacarásznak, százan és ezren — ti, fecskék — süvöltötök a kesernyés levegőben. A fent úszó bikanyál-caf- rangok hosszú őszt jósolnak, azt mondják a szabad természet doktorai. De mégiscsak ősz már az. Az éjjeli csaholynak csípése van, ha az ember bokával belegázol a nedves fűbe hajnaltájt. Takarodót fúj a természet. így kisasszony napja táján az ember már a komolyabb gúnya után kutat a szekrényben. Őszbe fordul a világ. Kisasszony napja, igen. Ha ez a nap jön elő a naptárban, igencsak eszembe jut a szegvári búcsúsok világcsúfja, ami abból esett, hogy ezen a napon túlságosan mélyen belenéztek a szent- kútba. Merthogy ez a hely híres sereglője volt a búcsújáróknak. A nyár a munka dandárja, amikor minden épkézláb ember azon van, hogy csűrbe takarodjék a termés. Ebben az időben alig fekszik a Nap, azaz, hogy alig fekszik, máris serken, mert a cséplőgép búgattyúja már hajnali sötéttel köszönti a munkát. És érdekes, mégis ezekre a napokra, a nyári munkák idejére iktatták be a legtöbb búcsút a szentheverdel apostolai. Nyáridőben egész karavánok keltek útra szent lobogók alatt, hogy arra kijelölt helyen jól kimossák lelkűkből a dohot és minél többet töltekezzenek áhítattal. Nos, hát így esett, hogy szeptember első hetének végén, kisasszony napjának közeledtével a szögváriak is beálltak a templomi lobogók alá és amúgy gyalogmenetben bokájuk köré tekertek vagy hatvan kilométert, hogy eljussanak a szentkúti búcsúra. Nemcsak jámbor szüzek és ráncosképű öregasszonyok. Eleven, izmos legények is. Semmi csodálkozni való nincsen ezen. Ahol lány van, ott legénynek is kell lennie, másképp nem kerek a világ. A szögvári búcsúsok vezetője Bakai Bálint bátyám, kovácsmester vala, ő volt a szent kereszt őrzője. Tulajdonképpen az ő hivatala lett volna, hogy cipelje a keresztet, ami a szent csapat védjegye és oltalmazója volt a nagy úton. Bálint bátyám azonban racionalizálta a kereszt cipelését. Megtisztelő feladattá tette azt, mondván, hogy aki cipeli, az nagyobb adagot kap az isteni kegyelemből. Így persze nagy volt a tülekedés és Bálint bátyám igyekezett mindenkit részesíteni a kereszt cipelé- sében. Csak éppen ő maradt ki. A templomtól ki a falu széléig és megérkezéskor a falu szélétől a templomig ő cipelte. Hadd lássa a plébános úr, milyen szorgalmas ember is az ő elő- imádkozója! Ám nemcsak Szögvárról indult ilyen ájtatos csapat Szsntkútra. A szélrózsa minden irányából sereglett a jó nép, ki ezért, ki azért, volt olyan, aki szent áhítatból, volt, aki a munkától való szent elrugaszkodás okából vett magának két-három nap szabadságot. Mert ennyi időbe került a búcsú, nem kevesebbe. Jöttek a csanyiak, a félegyháziak. A csépaiak csapatát Léleklátó Szent Miska bácsi vezette. Csongrádról igen sokan sereglettek a szent kúthoz, amelyben meg lehetett látni szűzmária képit. Aki nem látta meg, az nem volt kegyben a jóisten előtt, de hm kegyes adománnyal igyekezett bűnét lemosni, akkor esetleg megláthatta. Olyan ügy volt ez az egész, mint Pomádé király új ruhája. A csodatévő szent kút igen jó üzletnek bizonyult, hiszen minél többen meg akarták nézni, vagy legalább is látni a csodálatos képet. És ez nem ment ingyen. Voltak aztán valódi hiszékenyek is, akik valamilyen nyavalyájukra kerestek írt. Aztán lelki békességet is kerestek sokan. Ha ada- oztak, kaptak is belőle egy adagra valót. A fogfájósok innét vitték az írt rettentő fájdalmaikra. Bicskával szilánkokra tépték-faragták az udvaron levő száraz fát, ami egy sánta búcsús mankója volt valaha. A csodás kút meggyógyította és ő a mankóját hálából leszúrta ott a szűzanya kútja mellé. A mankó gyökeret vert és hatalmas fává serdült. Ha szilánkot vettél belőle — nem ingyen, persze — és azzal megpiszkáltad a fájós, odvas agyart, menten meggyógyult. Fél falut elláttak a búcsúsok ilyen fogpiszlcálóval. Bizony mondom ismét, hogy nem ingyen. Nekik is pénzbe került az. Nos tehát, a szögváriak egész napos jámborkodás után, kellően megtölte- kezve isteni kegyelemmel és kellően belenézve a szent kút vizébe, felszedték a sátorfát és elindultak hazafelé. Hej, bizony jó másnap este felé érnek haza, még ha éjjel is rójják a szent utat. Énekelve és imádkozva lassabban halad az ember. Még sötét előtt kijutottak a félegyházi határból, mellékutakra tértek, hogy megrövidüljön az út. A Bokros táján már nehéz volt alattuk a láb, Bálint bátyám, a brigádvezér engedelmet adott a letelepedésre. Pihennek egyet és aztán — szent énekek zengedezése mellett — folytatják a zarándoklást hazafelé. Igen ám, csakhogy az öregasszonyok lábát megbéklyózó fáradtság több vala a kellőnél. Letelepedtek az út mellett a zörgő fűre, egy irdatlan nagy kukoricatábla mellé. A nap már aludni tért és csillagoltó sötétség hullott a világra. Tücsökzene és kutyaugatás, ez volt az aláfestő koncert, meg a fáradt csapat szent sóhajtozása. Hiszen annak is megvan ' a maga rendje, hogyan pihen a búcsújáró népség. A feszületre szögezett Jézuskát úgy mindenestül le f eletették a fűbe, melléje a két máriás lobogót is. Az öregasszonyok köréje telepedtek Bálint bátyám vezetésével és imádkozgattak. Hogy: az én bűnös lelkem... Hogy: az én égetnivaló lelkem... Közben megtudakolták egymástól az otthoni pletykákat, persze, úgy az ima szünetében. Hogy a fáradt láb pihenjen, cipőt, csizmát ledobtak, jól esett a hús fű, a leszálló harmat a fáradt lábnak. Né» ha a sötétben megkeresték az édesjézus lábát és megcsókolgatták. Bálint bátyám, a jóságos brigádvezér nyilván nem vette észre, hogy a fiatalság. nem vett reszt a csendes pihenőben. Nem bizony, mert a lehetőséget hamar megszimatolták és elszé- ledés céljára igénybevették a nagy- nagy kukoricatáblát. Csak a lányok bugyborékoló kacagásából lehetett volna hallani, hogy a legényekben a sötét feltámasztotta az ördögöt. Csakhogy az idősebb népség közben szent énekekre gyújtott, igy a zengedqzés elnyomta a kukoricásból kiszűrődő zajt. Búcsú volt elvégre, akkoriban is szabadott a vásár ilyen alkalomkor. Mire a szétszéledt fiatalság a szuroksötétben visszatalált az édesjézushoz, az imában és énekben elfáradt öregek az igazak álmát aludták. Horkoltak irgalmatlanul. Vigyázta álmukat a feszület és a két máriás lobogó. Lefeküdtek aztán a legények és lányok is. Egyik közelebb, másik távolabb. Mielőtt elaludtak volna, mégegy- szer közösen — legény és lány — megállapították, hogy ez a búcsú nem is olyan rossz dolog. Ide érdemes lesz máskor is eljönni. Elhatározták, hogy el is jönnek. De mégsem jöttek el. Hogy tulajdonképpen miért, annak nagy sora van, de ma sem tudja sen,ki bizonyosan. Csak hajnalban kelt a társaság, majd útnak eredt Szögvár jelé. Éjjelre értek haza. A templomba már nem tv betenni a szent tárgyakat. Bálint bátyám lakására vitték ideiglenesen. Másnap kitört a botrány. A plébános, sz\ntéletű öregember, kihirdet! : ezentúl a legszigorúbban megtiltja, hogy hívei csoportosan, a feszület védelme alatt bárhová is búcsúra menjenek. A búcsú arra való, hogy az ember a bűntől szabaduljon, nemhogy újabb bűnökbe keveredjék bele. Még ma is az a hír tartja magú hogy Bozóki Marika gyónta meg a papnak a kukoricásban aratott gyönyörűségeket ... Balogh József
