Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-13 / 189. szám

1964. augusztus 13, csütörtök 5. oldal A legfiatalabb brigádvezető Messziről érezni a kelle­mes illatot a Helvéciái Állami Gazdaság ballószögi gyümölcsö­sének környékén. Ízléses címké­jű ládák sorakoznak, tele a Kecskemét környéki homok hí­res termékével, az aranyló ba­rackkal. Javában tart a barack­szüret. A brigádvezetőt elég nehe­zen találom meg. Szerencsére meghallja, hogy keresik és el- igazítólag kiáltozni kezd a fa csúcsán, egyelőre láthatatlanul. — Van-e sok barack? — né­zek fel a fára. — Ahogy szedem, egyre ke­vesebb — hangzik a találékony felelet. — És sokkal kevesebb? — Ma nagyon hajtottunk. Ta­lán hetven forintot is megke­resünk fejenként. — Hogy fizetik? — Az osztályozott baracknak kilója 70 fillér, ha nem osztá­lyozzuk, csak negyven. Ma osz­tályoztuk. — Hetven forint naponta? Ez igen! — Csakhogy nem fűt mindig ennyire bennünket a munkaláz. Ma hűvösebb volt. Általában csak 40—50 forintnyit szedünk, le. — Nem menne könnyebben létráról? — Van létre, de olyan nehéz, hogy nem bírjuk fától fáig ci­pelni. Inkább mászunk. Így szó­rakoztatóbb is, — és nagy für­gén mindjárt le is mászik. Csak most veszem alapo­sabban szemügyre. Alacsony, vékony fiú, a bőre négerbarna, jó néhány, famászásra valló karcolással ékesítve, fekete sze­me huncutul csillog. Tanczer Ottó, jelenleg brigád vezető, szeptembertől a kecskeméti Bé­ke téri iskola nyolcadikos tanu­lója. — De hol a brigád? — Elmentek vizet inni. — Az egész? — Hárman vagyunk összesen. A negyedik lemorzsolódott. Azt mondja, meleg van, meg horzsol a fakéreg. Ne melózzon az olyan, aki nem bírja. Nem igaz? — Te bírod? — Azt elhiszem. Csak ne ké­ne olyan korán kelni. Hatkor kezdünk. Tizenöt kilométert bi­ciklizek Kecskemétről. — Nem fárasztó ez túlságo­san? — Ez? Semmi — férfiasán le­gyint — Nemrég voltam ke­rékpártúrán az Északi-hegyvi­déken. Bükk, Mátra, az a va­lami. — Hány órát dolgoztok? — Változó. Ügy csináljuk, hogy azért a strandra is marad idő. Ha nagyon korog a gyom­runk, vége a műszaknak, kari- kázunk hazafelé. — Itt nem lehet ebédelni? — Lehetne, de vár a nagy­mama. És annak, amit ő főz, még sincs párja. — Mire költöd a keresetedet? — Gitárt szeretnék venni. Gordonkázni tanulok, de egyre inkább a dzsessz érdekel. Les Paul... — Gondolod, hogy elég lesz a pénz gitárra? — Hát... — pajkosan nevet — szülők is vannak a világon. Szívesen folytatnám még a beszélgetést, de elnézést kér: — Utánanézek a brigádnak. Ügy látszik, kávéskanállal isz- szák a vizet. És homlokát ráncolva szigo­rúan elindul. Hiába, egy vezetőnél legfőbb dolog a lekintély. Még akkor is, ha csak tizenhárom éves. Szabó János Ismét gazdagabbak vagyunk! Mert bizony az: nyereség, gaz­dagodás mindannyiunk számá­ra, hogy az új tanévben 114 fiatal nevelővel — óvónővel, ta­nítóval, tanárral — több tanít­ja gyermekeinket szerte a me­gyében. Augusztus elején ünnepélye­sen vették át kinevezésüket. Aki látta arcukon a megha­tottságot, az elhatározást, sze­mükben az életre szóló fogada­lom kemény tüzét — egy kicsit maga is megilletődött. Nemrég még ők maguk is mindannyian tanulók voltak, még csak alig estek túl az utolsó vizsga izgal­main, s most — tanítók. Szep­temberben fellépnek a dobogó­ra, hogy azontúl ők tanítsanak, s ne csak tanítsanak, hanem — ahogy most mindannyian szilár­dan fogadják: — neveljenek, s meg is szerettessék tanítvá­nyaikkal tantárgyukat. A tör­ténelmet, a számtant, vala­mennyit, még a legnehezebbet is. Hárommal volt alkalmam be­szélgetni a 114 fiatal nevelő közül. Bóka Istvánná a most induló keceli gimná­ziumban kezdi pályáját. Űj ne­velő, új iskolában. Ez az ő in­dulásának első érdekessége. Ismeri már leendő munkahe­lyét? — Igen. Decemberben men­tem férjhez, akkor kerültem Kecelre. Most, amikor megtud­tam, hogy a helybeli iskolába kerülhetek, bementem, megis­merkedtem a kollégákkal, sőt néhány gyerekkel is, akiket majd tanítani fogok. Az iskolát most építették újjá, nagyon szép, legjobban az tetszik, hogy nagyablakosak, világosak a tan­termek. S a másik, ami nem minden­napi a fiatal tanárnő pályakez­désében: aligha gondolta, ami­kor tanárképző főiskolára je­lentkezett, hogy Magyarorszá­gon fog tanítani. A főiskolát Az igéző A pesti busz te­le van. Ezen az alapon mehetne, de még nincs itt az indu­lás ideje. Ki az ingét gombolja, hajtja szét, mert máris iszonyú a hőség, ki a csomagját dömöcköli a térde alá, ha már fölötte nem fér a polcon. Más le­ugrik még egy fagy­laltért, ketten-hárman pedig a kocsi körül lődörögnek. A hosszú hátsó ülé­sen egy kövér idős asszony szuszog, ko­sárbarikáddal körülvé­ve. Szomszédja hall­gatag pipás paraszt- ember — a dohányzó­mű persze most csak dísz a szájában. Ül, merev nyakkal, egye­nes gerinccel. Nagy bajsza még a gondola­tait is elnyeli talán. Kettőjük közé ko­mor arcú fiatalasszony telepedik. Teli kosara már csiak az ölében fér el. Szeme sarká­ból gusztálja, különb- e az idős asszony por­tékája a garabolyok- ban. Az pedig kihasz­nálja a hangtalan kö­zeledést is. — Messzire? — kér­di olyan hangos nyá­jasan, hogy semmi más nem hallatszik e pil­lanatban. A bánatos asszonyka némán bó­lint, mire még közvet­lenebb lesz a néni. — Az uram jó pár hétig csak tejjel élhet, baj van a gyomrával — újságolja minden át­menet nélkül» 6 es olyan komikus így, hogy többen hátrafor­dulnak, mosolyognak rajta. Ö annál inkább közlékeny. — Külön gond a főzés. A ha­sam én is roppant sze­retem — göcög —, na, mondom, én azért nem vagyok köteles pászí- tani a kosztom a tiéd­hez. Bevisz a busz Kecskemétre, veszek a piacon, ami kell... Gyönyörű paprikát, paradicsomot kaptam, nézze! Köröm is volt a hentesnél. Ide vagy három párat! Mindet nem eszem meg, az azért rengeteg volna. Adok a szomszédok­nak is belőle... Maga nem akar? ... A morcos menyecs­ke nem is hallja, mit harsog a néne. Fekete szeme különös gyűlö­lettel mered kifelé a kocsiból. Mindig egy irányba. Az öregasz- szonyban megakad a szó, ő is követi a sö- tJt tekintetet. Utána éstetlenül vizsgálja megint szomszédját. Minthogy az nem ad rá semmit, niagy só­hajtva változtat a té­mán. — Azért indulhat­nánk már ... Vajon merre lehet a kalauz? |J agy meglepeté- sére a fiatal- asszony válaszol. Tele ingerültséggel. . — Ott «ao aj, tatjai Udvarolgat annak a fekete boszorkánynak. Az öregasszony örül, hogy szólt hozzá. Nyög- décselve felemelkedik egy cseppet az ülés­ről, kipillant. Éneklő megértéssel mentegeti a kintieket. F iatalember, hadd csinálja. Tom­bolja ki magát idejé­ben ... Nem jó az, ha később jön rá a hap- páré, mikor már meg­házasodott. Tudom. Mit tűrtem ón is az uramnak! Hajjaj!... Ennek a fiúnak meg akkurát jó szeme van. Micsoda fénylő feke­te hajú az a kis nő!... Ha jól érzik egymás­sal magukat, csinál­ják. Az előbbi fiatalasz- szony mordan, sokat sejtetően mondja ma­ga elé. — Fénylő fekete ha­jú? Hh! De párhetes asszony és máris így kurizáítat magának. — Istenem. Hát ha ismerik egymást, mi van abban? Biztosan barátkozó természet az asszonyka... Én se szeretem az olyan em­bereket, akik mellett meg kell kukulni... — Nla, e mellett az igéző mellett nem megkukulnak, hanem megbolondulnak a fér­fiak ... A bátyám mi­atta vált el a feleségé­ta ^ Pedi£ mm kiét család van... Ez a szörnyeteg meg hirte­len hozzáment egy másik bolondhoz. A bátyám meg csak iszik, meg iszik azóta .. . Nézze, nézze ezt a szemérmetlent! — majdnem rámászik er­re a gavallérra ... A motor felzúg. A fekete hajú menyecs­ke elrebben a fiatal­ember mellől, aki tele férfiúi önbizalommal vigyorog rá —, s még próbálja kezénél fog­va tartani. Az újasz- szony kényeskedve sza­badítja ki magát, és felugrik a buszba. A fiú odalent fölényesen legyint, megindul az állomás bejárata felé. Nem is busz-kalauz, csak sötétkék inge, fe­kete nadrágja, meg simléderes sapkája van. A mi kalauzunk már fent volt a kocsi­ban. Az utolsó pilla­natban nyitotta vissza az ajtót a feketének. A z pedig szinte ” ocsúdva villant végig az utasokon, s mikor a hátsó ülésen meglátja a gyűlölködő szempárt, elváltozik a színe. Kezét szájához kapja, majd a másik pillanatban visszafor­dul. Felcsapja a kal- lantyút és kirobban az induló autóbuszból... A kocsiban mindenki hallgat. A sofőr fogcsi­korgatva fékez, de hogy földet ért a nő, csak indít megint... Tétfa István ugyanis Romániában, Kolozsvá­ron végezte. Ott ismerkedett meg férjével, amikor az egy alkalommal Romániába látoga­tott. — Nem jelent majd nehézsé­get a munkájában, hogy nem Magyarországon tanult? — Semmiképpen sem. Ma­gyar szakos vagyok, itt is ma­gyart fogok tanítani. Ákos Antal testnevelő tanár lesz a Bajai Türr István Közgazdasági Tech­nikumban. — A Testnevelési Főiskolán végeztem — mondja. — Szeret­ném a fiatalokkal még jobban megkedveltetni a sportot, test­nevelést. Különösen atlétikában van sok pótolnivaló. Ezt a na­gyon szép sportágat eléggé el­hanyagolták a középiskolákban. Ezenkívül a kosárlabda érdemel szerintem sokkal több figyel­met. Budapesten a Felsőfokú Ta­nítóképzőben végzett Lachner Mária Hantára került az általános is­kolába. — Nagyon szeretem a gyere­keket. Igaz, e nélkül elképzelhe­tetlen ez a pálya. Jó pedagógus akarok lenni. — Fél évet már tanítottam Taksonyban, egy Pest melletti községben, itt voltam gyakorló tanár. Ekkor tudtam meg. hogy milyen nagy hivatásszeretet kí­ván ez a pálya. A fiatal tanárok szeptember­ben munkába állnak. Végzik majd a pedagógusok áldozatos, de szép munkáját, amihez sok sikert kívánunk mindannyiuk- nak. K. G. Vendégek a táborban Reggel 6-tól délig dolgoztak, de meg se látszik rajtuk fl kiadós munka. Pedig egyáltalán nem takarékoskodtak az erő­vel, hiszen a tajói Martos Flóra ifjúsági tábor az első lett' a lánytáborok versenyében. Délután csendes foglalkozás. Nevetés veri fel a teret, itt is, ott is beszélgető csoportok, futkározó lányok. Sortban, biki­niben; sokan éppen a zuhany alól jönnek, jólesik ebben a nagy melegben. Látszik, hogy kitűnően érzik magukat a csinos kis sátorvároskában. Egyszer csak hatalmas zöld gépkocsik állnak meg a tábor­kapu előtt. Begördül az oszlop. Szakasznyi katona ugrik le a járművekről, tüstént fegyelmezetten sorba rendeződnek. Pa­rancsnokuk, egy alezredes, a lánytábor vezetőjét keresi. A 170 lány kíváncsian forgatja a fejét. Mennyi látnivaló! Nicsak, egy ágyú is! A katonák lerakodnak. Néhány perc telik bele, s már sípol a rádióadó, egy sátor tövében hangolják a táborizbld vevő­készüléket, amott hatalmas messzelátó ágaskodik az állványon, s az ágyú szétterpesztett talpakon nyugszik komoran. A lányok csoportokba verődnek, s hallgatják a fiatal tiszt magyarázatát. Egy katona darabokra szedi szemük láttára a géppisztolyt, a rádióba ők maguk is belebeszélhetnek, hallhat­ják egymás hangját. — Csuda érdekes!... Lelkesednek egyre. Valóban, ilyesmit még soha nem láthattak. Nagyokat sikongatnak a ködgránát pukkanására, s hosszan néznek a felröppenő rakéták után. Amikor egy óra múlva véget ér a bemutató, szinte szakér­tőknek érzik magukat a katonai dolgokban. Érdekes volt? Igen. Emlékezetes délutánja marad a két­hetes tábornak. De ennél többet is adott. Ha majd a bátyjuk, — vagy a fiú, akit magukban úgy hívnak, hogy nagy ö — bevonul katonának, nem érzik úgy, hogy ismeretlen világba szakadtak tőlük. Es azt is tudják már, hogy miért van szük­ség hadseregre, hogyan élnek a fiúk a honvédségnél. Egyik- másikuk, talán még irigyelni is fogja egy kicsit ókat er tu. HÁRMAN A 114 KŐIÜL

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom