Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-30 / 203. szám

Furulyaolaj “Tibor barátom immár * több évtizedes, önmagá­val és másokkal vívott küzde­lem után elhatározta, hogy igá­ba hajtja a fejét. Régóta kerül­gette már a forró kását, de fél­tette a nyelve hegyét tőle. Most igent mondott ugyan Marikának, de — híven önmagához — to­vábbra is rsik kifogásolcat ke­resett. Egy kifogást talált is. Mindnyájunk igen nagy csodál­kozására vásárolt egy furulyát. Nem is akármilyen furulyát. Százhatvan forintot adott ki et­te. Tárogatószerű hatalmas jó­szág ez a furulya, szétszedhető, mint a komoly zeneszerszámok. Tibor azt mondja róla: rózsafá­ból készült. Hogy mennyire komoly zene­szerszám ez a hatalmas furulya, látszik abból is: a használati utasítás egyik sarkalatos pont­ja arról szól, hogy a furulya forgó részeit időnként valódi fu­rulyaolajjal kell kenegeini. Ti­bor ezt a szigorú utasítást csak akkor vette észre, amikor már késő volt: otthon kibontván a csomagot, elolvassa az ukázt. Nosza, rohant is vissza a hang­szerboltba, követelvén a furu­lya jogát a kenőolajat. A furulyaolaj azonban hi­ánycikk. Ezt közölték vele az eladó csinos kislányok. Mit tehetett Tibor, rettentő ha­raggal és hangos szemrehányás­sal beírta a panászkcnyvbe, hogy a gonosz eladók furulyát adtak el neki, holott tudván tudták, hogy nem lehet hozzá olajat kapni. Talán hadd mondjam el azt is, hogy minek Tibornak a furulya. Mi köze a házasságnak a fu­rulyához? Nagyon is sok, jelen esetben legalább is nagyon sok. Marika ugyanis imádja Schu- bertot, Mozartot és minden vá­gya az, hogy az ő Tiborja fu­rulyán adja árt neki eme két ti­tán dalocskáit. És Tibor igye­kezett a kivánalmaknak eleget tenni. Az én barátom elkezdte a nagy tudomány elsajátítását. Odahaza a lakóbizottság elnöke már felkereste a lakók kíván­ságával, a lakók ugyanis torkig vannak a furulyaleckékkel. Er­re Tibor odahaza csökkentette a gyakorlatokat és a hivatalba jár be egy órával hamarabb, itt szívja, illetve fújja magába a tudományt. Mellesleg megem­líthetem, hogy igen lassan ha­lad a tudománnyal... H anem a furulya megszer­zése óta pokol lett va­lamennyiünk élete. Általános mozgósitás van nálunk: minden­ki aki épkézláb ember, tegye tűvé a várost ne nyugodjék ad­dig, amíg nem lel egy üveg valódi furulyaolajat. Tibor ba­rátom már egészen magán kívül van, nyugtalanok az éjszakái, hajszoltak a nappalai, soványo- dik és egyre idegesebb. Érthető. Amíg nincsen furulyaolaj, addig nincsen furulyatudomány, már pedig — mondja Tibor — addig nem lehet nász, amíg nem per­fekt a furulya kezelésében. Egyébbként barátom bevallása szerint Marikának is ez az ál­láspontja. Furcsa dolog ez az egész. Mondom, már annyira meg­viselte ez a furulyaolajügy kollektívánk idegeit, hogy írtunk a szerszámot előállító német gyárnak: küldjenek a csoda­szerből egy üveggel. Jött a vá­lasz: megteszi annak közönséges varrégépolaj is. Tibor azonban ezt a tésztát nem vette be. Tovább követe- lödzik, tovább dühöng, harcban áll az egész világgal furulya­olajért. A napokban aztán fordu- •• lat következett be az ügyben. Ahogy reggel bejött a hivatalba, asztalán poharat ta­lált, rajta felírás: VALÓDI FÜRÜL? AOLAJ Két lágyra főzött tojás volt benne. Isten látja a lelkem, a célzást nem értem, de úgy látom, a medicina hatásos volt. Tibor megbékélt és már a furulyát sem említi előttünk, nemhogy az olajat. ... József Vége a beiratkozásoknak kezdődik az iskola. Tele az állomás, amikor befut a délutáni vonat, s a mozdony- vezető figyelmesebben indít ilyenkor, hogy időt adjon egy utolsó csókra, kézszorításra a búcsúzkodóknak. „Vigyázz magadra! írjál!” — Mintha összebeszéltek volna, szeptemberi papák és mamák, valamennyien ezt kiáltják még Örök szeptember ebben egyetértettünk. Mónijuk a vér se jó, de akkor ki kell találni valamit helyette. Ott van például az ember haja — jobb híján az is megteszi. Kéznél volt a bicska, lenyi- száltunk néhány szálat az ő gnn­egyszer a lépcsőről meg a vonat ablakéból. A mi korosztályunk sem kü­lönbözött a többitől, ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az osztályte­rem küszöbét, mint bizonyára elődeink beláthatatlan sora. Másnap, szünetben, már náiunk is röpködött a kréta meg a szi­vacs, harmadnap a folyosón ne­héz csatát vívtunk az A) osz­tállyal. Délutánonként felver­tük az iskolakertet, kardot, lándzsát szerkesztettünk és zajos háborúkat rendeztünk. Akkor kötöttünk örök barát­ságot Nyeszivel. Tűnődve pisz­kálta lándzsájával a süppedös avart. — Tudod mit? — nézett a szemem közé. — Kössünk sz vétségét. — Vérszerződést — bólintot­tam rá, bár nem szó szerint ér­hettem én, csak úgy a hatás és a komolyság kedvéért. Hanem Nyeszinek tetszett ez az ötlet nagyon, hogy mi igazi vérszer­ződést kössünk, igazi esküvei. igazi vérrel, és egyáltalán min­dennel, ami vérszerződő feleknél szokás. Abban mégis megállapodtunk, hogy nem vágjuk lel az erein­ket. — De valami vér csak kellene — vélte ő. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dömöeköini, mondván, hogy ő azt kipróbálta, és ha akarja, elered az orravére. — Te meg szúrd meg az ujja­dat. Nem akartam gyávának lát­szani, hát ráhagytam, csak ak­kor szóltam neki, amikor erő­sen kiveresedett már az orra: — Tudod ... nem is a vér szá­mít, hanem a fogadalom. Ezen ismét elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises akácfagallyat. — Jól van — mondta később. — De valami... valami csak kellene. Épp az iskolakert túlsó végé­ben kószáltunk. Akkor lábam először a kétlábú fát. Valamikor két, szomszédos fiatal csemetét összesodortak mint a drót két végét szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt, csak egy csigavonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y. Ott, a kétlábú fa alatt tanyáz­tunk le. A csupasz fogadalom nem elég, az akár volna, akár se — dörülő fekete hajából, majd az én fakó, szálkás tincseimből u. összesodortuk a hajszálakat, és egy kibelezett vadgesztenyébe dugtuk. Aztán mély lyukat fúr­tunk a lándzsával az öreg fa nyakkendőjébe újságpapírt dug soványka zsebpénzéből hajnec- cet vásárol, a cipőjét minden reggel kipucolja, a fejére .hat- szert csurgat. S a szobafőnöktől elcsent önberetvát, és — úgy szárazon — levakarja al Iá­ról a pelyheket, az orra alól kétszer is levakarja, mert hal­lotta már, hogy úgy gyorsabban nő a szőr. Nos, a mi időnkben kietlen sorsa volt Patakon a kamaszo­dó diákseregnek. Gimnázium, tanítóképző, teológia — volt itt annyi diák, hogy déli egy óra tájban majd szétvetették az ut­cákat, de: fiúk, csupa fiúk! Mennyi gondosan megkötő .t nyakkendő (minden bólintásnál ropogott benne a papíros), mennyi párna alatt vasalt hasz- szúnadrág — és ki veszi észre?! Sehol egy lányiskola vagy lányinternátus, melyet napköz­ben többször is útbaejthetne az ember. Legalább a környéken lett volna. Kispatakon vagy akár a szomszédos falvakban valahol, mert miből áll az egv szerelmes diáknak: az isko.at >1 a konviktusig — az utca szem­közti oldaláig — menet útoaej- teni Végardét vagy akár Mak­tövén, az ipszilon két szára -tóit, s belenyomtuk a lyukba a gesz­tenyét. Most következett volna az es­kü. Baj volt vele; lehet, szégyell- tük hangosan kimondani. Ki­téptem hát a zsebnaptáramból egy lapot — a szeptemberi első hetet, mert az már lejárt ak­kor —, s arra írtam az eskü szövegét. Ilyesmit írtam, c>ak ceruzával, hevenyészve: „Mi örök barátságot foga­dunk, jóban-rosszban kitartunk, egymást segítjük.” Ledugtuk a papírost is, a gesztenye után, s ezzel kész volt a szertartás. Talán hamarabb a kelleténél; én legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot, és nem volt eléggé ünnepélyes. A fogadalmat különben soha­sem említettük egymás között. Talán szégyelltük a gyerekes felbuzdulást — nem tudom. Az is igaz, nem lettünk olyan ha- lálraszánt barátok, mint azt a kétlábú fánál elképzeltük, csa-r éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, tanultunk vagy verekedtünk, és csak ké­sőbb, felsős korunkban mele­gedtünk össze megint. A. diák életében van egy furcsa időszak, amikor csupa érthetetlen dolgot követ el. A fésűjét ilyenkor gyakrabban használja, mint a ceruzáját, a koshotykát is, azzal a dobogó re­ménységgel, hogy annak a bi­zonyos lányinternátusnak bizo­nyos ablakán meglibbenjen a fehér függöny. De ilyen lány­internátus nem volt, s fehér függöny is elég kevés, szerte a városban. És előtte annyi sétá’- gató diák, hogy szegény k;s- lány odabent az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap libegtethette volna. Igaz, a gimnáziumba vettek fel lányokat „bejáró magánta­nuló” címen, s minden osztály­ba jutott belőlük egy-kettő mu­tatóba. A csinosabbakhoz hu­szonöt-harminc fiú is eljá'-nga- tott vizitelni vasárnap délutár,, körülülték a nagy asztalt, s azt hiszem, mindnyájan rosszul érezték magukat, a házikisasz- ázonnyal együtt. Mert ha a lány­ból megárt a kevés, az udvar- lóból Is megárt a sok. Ez a kemény diáksors új­ra összehozott Nyeszivel. Mi nem álltunk be sokadik­nak a vasárnapi vizitelők ha­dába; feltérképeztük inkább ■ - függöny szempontjából — a vá­ros perifériáin a fehér foltokat, és hol Kispatakon, hol az Újte­lepen kergettek meg bennünket az odavalósi suhancok, csak Há- cén nem, mert az volt a Nye^.i hazája. Közös szerelmeink is voltak, de sosem haragudtunk össze emiatt. Ugyanígy megértei’a* egymást másik nagy közös sze­relmünk, az irodalom dolgáoan is. írói művekkel akartuk fel­nézni a világot. Mert ha az em­berfia tenni nem tehet kedve­re, mint a bibliai Ür, legalább mondja ki, hogy: „Légyen vilá­gosság!” Tervekkel voltunk tele, csor­duló nagy érzésekkel, feszengő akarattal. Persze, amolyan te­hetetlen és zabolátlan akaraitai, sem a cél, sem az út nem vol. tiszta előttünk, csak az a bizo­nyosság, hogy: tenni kell, té’ini, tenni. A felszabadulás után elláto­gattam egyszer Patakra, egy őszbe hajló vasárnapon. Sétálgattam az iskolakertben, futballoztam a gesztenyékkel, is sokáig elidőztem a kétlábú fá­nál. Magamat is megmosolyogva, egy száraz ággal kotorni kezd­tem a tövét, ott valahol, anová a kibelezett gesztenyét dugtuK húsz évvel azelőtt. A fülledt avar alól szétmálló gyufásdoboz került elő, valamilyen foszló pa­pírossal a belsejében. Mi ez? Utódaink is tesznek egymásnak fogadalmat? Üres volt az iskolakert, és ki­haltak voltak az utcák. Patak áhitatos csendben várta a szeptembert, mint évszázadok óta annyiszor; várta diákjai., akiken nem fog az idő. örökké fiatalok maradnak, szépek, töp- rengők, álmodozók, s az iskoia- kertben évről-évre megvívjás a világról mintázott harcaikat, és megteszik szent fogadalmaikat Fekete Gyula Háromszor három év Háromszor három év: homályos arcod még homályosabb kontúrját láttam az égen, az időben, csak elsóhajtott szavaid, az áhitat és szeretet zsoltárát hallottam. Tiszta volt ez a szerelem, talán nem is szerelemnek szánta nékem a Törvény; valami más rendeltetéssel küldött elém a kétségek végenincs erdejébe, amikor elsuhant fölöttem a szeretetlenség világot beborító árnya! Keszthelyi Zoltán wniwrniTffflTrwrr<mviffTWiT"‘"ftT-rn"‘T‘(ifiiflrffniiBnwrfifmvm-TfwwwviiirmHwwwwi 14. A felfedező azt állítja: X. azért érzett lelkiismeret-furda- lást, mert előzőleg gázt szívott magába. Ezt mondja a felfede­ző, igen tisztelt kollégám, Zi- mányi Ottó... Én azonban ezt kétségbevonom, és azt állítom: Semmi összefüggés nincs a ket­tő között. X-ben akkor is fel­ébredt volna a szocialista lelki­ismeret — különböző erők ha­tására — ha előzőleg nem szív magába Lefu-gázt. Zimányi vélt összefüggéseket tudományos eredményeknek tüntet fel... Ha megkérdeznék azt az építésveze­tőt a Ló utcai építkezésen, vagy a főmérnököt, hogy a gáz hatá­sára volt-e lelkiismeretes, egé­szen biztos azt felelné: nem, ő mindig ilyen lelkiismeretesen végzi a munkáját... Summa summárum: a Lefu 156 Zimányi fantáziájában létezik... Lehet, hogy nincs igazam, ez esetben kérem Zimányi kollégát, bizo­nyítsa be nekem, hogy téved­tem. .. Éjfélig tartott a vita, végül is abban egyeztek meg: néhány nap múlva ismét összeülnek. Ha azon a megbeszélésen sem tudják lezárni a vitát, akkor vándorgyűléseket tartanak Ti­hanyban, Siófokon, Galyatetőn és Lillafüreden. A vegyész fáradtan, zúgó fej­jel, elkeseredetten Indult el ha­zafelé. A kapuban találkozott Hédi­vel. A lány gúnyosan rámosoly- gott, aztán elfordította a fejét, és belekarolt a mellette álló Efefefbe. XI. Egy nyugati nagyhatalom tit­kosszolgálatának mindenható főnöke, Mr. Chippendale, aki­nek valódi nevét senki sem tud­ta, magához hívatta két ma­gyar származású ügynökét: Mr. Kisst. aki 1956-ban disszidált, és Mr. Vargát, aki 1948-ban mondott búcsút hazánknak. — Uraim — mondta Mr. Chippendale —, rendkívül fon­tos és kényes megbízást kap­nak. A két kém tisztelettudóan, csodálattal és megrettenve bá­mult főnökére, akit a kémke­dés Paganinijének neveztek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom