Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-23 / 197. szám
r CJ-elstán fa oalósáq y Ami Baja kulturális korképéből kimaradt j Gyertek fel néma ősök BAJÁRÓL akart kulturális körképet festeni a Magyar Nemzet augusztus 2-i számában Szász István. Sajnos, ez nem sikerült. A „körkép'’ helyett csupán felszínes, szinte légből kapott megállapításokat olvashatunk, s egészében véve hamis képzeteket kelt az írás a lap olvasóiban a Duna menti város Kulturális életéről, igényeiről. A válaszra különösen az a körülmény serkentett bennünket, hogy ez már a második, országos lapban megjelent ilyen cikk Bajáról és mindkettő ferde beállításban tárja az emberek elé a valóságot. Az egyik Jobbágy Károlynak, az Élet és Irodalom múlt évi 22. számában jelent meg, a másik pedig a mostam. Jobbágy írására akkor válaszoltunk, Szász Istvánnak és a Magyar Nemzet olvasóinak most szeretnénk elmondani az igazságot. Azzal nem vitázunk, hogy városunk lakói otthonuk szebbé, jobbá tételében sok objektív akadályba ütköznek, hétköznapi nyelven szólva kevés a pénz — mint ahogy ezt a tanácselnök is elmondotta. Indokolatlan és a tények ismeretének teljes hiányára utal az, hogy a város kulturális életét olyan fehér foltnak tünteti fel a cikk „ ... ahol kevesebb pénzzel, de több ügyszeretettel, merészebb kezdeményezéssel is eredményeket lehetne elérni.” Ezek szerint Szász István nem tekinti eredménynek, hogy a könyvesbolt forgalma havi 160 ezer forint, s ez az összeg állandóan emelkedik. A boltnak a' város üzemeiben, hivatalaiban 22 bizományosa van és közülük például a ruhaüzemben havi 20 ezer forint értékű könyvet vásároltak a dolgozók, s a világ- irodalom jelentős alkotásai közül válogatott Arany-könyvtár sorozatból csak ebben a gyárban százharmincat vettek meg. A bizományos nyolc éve működik, s egyre eredményesebben. A posztógyárban 10 éve árusítanak könyveket, s a havi forgalom 10 ezezer forint. A művelődés közvetlen szerveiről — ismét elárulva tájékozatlanságát — azt írja a szerző, hogy „Sajnos, éppen ezek a szervek Baján a legtehetetlenebbek, fantáziátlanok és csupán az évek óta csődöt mondott, de annál kényelmesebben alkalmazható sémákat igyekeznek évről évre tovább palántáink” HOGY EZ mennyire nem így van, arról könnyen meggyőződhetett volna Szász István, ha olyan emberrel beszél, aki adatokat tud mondani és nem csupán a saját, szubjektív véleményét hangoztatja. Mert például a József Attila Művelődési Ház keretében működik 28—30 fővel a zenekedvelők klubja, a zenebarátok köre, az ifjúsági klub, a táncklub, az ifjúsági filmesztétikai kör, a dzsesszkedvelők klubja, amelyet rendszeresen harminc—negyven fő látogat. Közel 400 színházi bérletet adtak el tavaly Baján, s ennek 60 százalékát üzemi dolgozók vették meg. Némi fáradsággal azt is megtudhatta volna az újságíró, hogy a TIT városi szervezetén belül 16 szakkör működik, s hogy az egy főre jutó olvasottság szempontjából az ország 62 városa közül Baja a hatodik helyen áll. A városi könyvtár több mint 38 ezer kötetét 5341 ember olvassa, és 1963-ban 189 690 esetben kölcsönöztek könyvet. Véleményünk szerint ezek az adatok egyáltalán nem arról vallanak, hogy „zsibbadt” a város és tehetetlenül a sültgalambot várja. NÉHÁNY SZÓT még a Tóth Kálmán Irodalmi Társaságról, amelynek egyetlen vezetőjével, vagy tagjával sem beszélt a cikk megírása előtt Szász István. Alaptalanul elmarasztaló ítéletét csupán abból meríti, hogy a cukrászdában megkérdezett egy fiatalembert (?): mit szokott rendezni a Tóth Kálmán Társaság? Az illető erre azt válaszolta, hogy többnyire halvacsorákat. Ezt a választ készpénznek vette az újságíró, ahelyett nogy utánanézett volna, valóban így van-e? A felületesség leginkább itt bosszulja meg magát, mert passzivitással vádol egy olyan társaságot, amelynek tagjai sokat tettek • a város — sőt a járás — irodalm/i igényeinek kielégítéséért. Nem akarjuk felsorolni azokat az író-olvasó találkozókat, amelyeket éppen ez a társaság rendezett „fővárosi” írók, költők részvételével. Halvacsorát pedig legutóbb két évvel ezelőtt tartottak egy jól sikerült íróolvasó találkozó után a jelenlevő fővárosiak megvendégelé- sére. AZ A „KULTURÁLIS KORKÉP” tehát, amelyet Szász István festett Bajáról, nem a valóságot mutatja be. Kár, hogy csak a felszín utólagos áttekintéséből, „egy fiatalember” véleményéből indult ki, amikor egy várost, annak szorgalmas, többre, jobbra törő lakóit az egész ország előtt tehetetlen, maguktól semmire sem képes embereknek tünteti fel. Nem azt mondjuk, hogy minden rendben van a Sugovica partján épült városban. Kétségtelenül vannak fogyatékosságai a kulturális életnek is, de a hibák feltárását, a problémák megoldását r\?m a rosszindulatú, megalapozatla'n odamondoga- tás segíti elő. hanem az alapos, a körülmények és tények ismeretében tevékenykedő segítő szándék. G. S. #/••• az üdüléshez..." Hajnalban madárkórus ébreszt: galamb búg, és rigók trilláznak, napfény önti el aranyárként barátságos, kicsi szobánkat. itt nincs más gond: pihenni, enni., fürdeni gyógyforrás vizében, (vagy gondolkozni séta közben: kit illet a jog s kit az érdem?...) De — tán lelkiismeretem megnyugtatásaként, én, dőre! — most gondolok legtöbbet a négyszázmillió éhezőre . . . ANTALFY ISTVÁN A félig alvó reggel csöndfája elvirágzik kis álom-lepkék szállnak parányi szárnyveréssel didergő szellő rebben a folyótól a fákig s a zengő levelek közt már őszi szendergést lel. Keletről égre zúdul a fény nagy forradalma s a roppant magasságon vörös derűvel száll át bronzszínű hajjal hajlong az erdő lomha halma s feszengő fűszálakra teríti vaskos árnyát. Kukoricák sápadtan szorgalmas kézre %árnak szőlő rengeti telten égő rubin-gyümölcsét a napraforgó enged az örök elmúlásnak, hogy olajízű magját hűs magtárakba öntsék Vígság fogan a tájon kocsik zörgése hallik kiabálás kíséri a lovak nyerítését a hangok bársonyában a nyár zenéje alszik s az őszi elmúlásnak harmóniája néz szét. Gyertek fel néma ősök hátat görnyesztő vének akiket csontig vájó korbács ütése járt át, akiknek bús szemében az alázat tüzének bilincs sem tudta szítni hamar-kialvó lángját. Gyertek fel, földbe hagyva a rothadt, nyirkos ágyat, melyet a múlt korán és keményre vetett néktek gyertek volt koldusai egy elnyomott országnak halálig éhezői a szónak, a kenyérnek. Nézzétek ezt a népet hát ezért folyt a munka századok háborúján s törvények útvesztőin ezért került az abroncs feltépett homlokunkra s ezért szálltunk a síkra negyvennyolc harcmezéin. Ezért tápláltuk mindig túl börtönön, halálon örökké égő lángját a szabadság tüzének ezért dördült a fegyver a véres barikádon s a száműzöttek ajkán ezért zendült az ének. Ezért tesszük hitünket a világ mérlegére s eszménk igaz folyója világgá ezért árad, mert szent az emberekben a tenni vágyó béke és áldott csöndessége merengő éjszakáknak. Sok érdekből szőtt ember még tőrt fog a világra, de csontjaikat őrli s szétszórja ez a század és megvalósul, ami eddig csak képzelt álma jövőtől várt reménye volt minden proletárnak. Gál Sándor K! ekem ne ajánlja senki töb■* bet Siprikó Ferencet tüzelőszer-fuvarosnak. Megmondom őszintén, már az elején gyanús volt a dolog, a végén azonban akkurátusán le kellett vonnom a dolgok konzekvenciáját: Olyan fuvarosra nem bízom a munkát, aki nem tud magyarul káromkodni. Boldog emlékű szülém mesélte suttyó koromban a csongrádi öreg pap esetét az igáslovakkal. Történt, hogy az apátplébános úrnak dolga akadt kinn a tanyáján. Ügy vélte, alkalmatos lesz, ha egyik bérese kocsijára felül és kikocsikázik a birtokra. Tette is, amint elgondolta. Űt- közben a megrakott szekér kerékagyig süppedt bele valami istenverte kátyúba. A lovak megálltak, mintha parancsba lett volna nekik kiadva. A béres már nekiveselkedett, hogy a maga módja szerint elindítsa a tehetetlen lovacskákat. A lóval bánni kell tudni, nem engedelmeskedik akárkinek. A jámbor lelkipásztorban felébredt a szánalom az oktalan állatok irányában. Leszállt a szekérről, odatotyogott a lovakhoz és felszentelt kezével simogatni kezdte a sörényüket; — No, istenke állatkái, induljatok el szépen, no, induljatok már ... Hanem az okos szemű lovacskák nem indultak meg a jámbor papi szóra. Álltak veszteg, a béreskocsis türelmének fogytára. — Nohót, főtisztelendő úr, nem így kell ezeket elindítani — szólalt alázatosan a béres. Szálljon csak fel, mindjárt elindulunk! A lelkiatya fel is kászálódott ” az ülésre, kezét féltve tördelvén az elkövetkezendők miatt. — Hinnye, az anyátok erre meg arra, azt a kínkeserves mindenit a kurázsival megváltott világnak! — kurjantotta ás ostorával veszettül csapkodott a levegőben. Csak kurjongatott cudarul, de a lovakra a világért sem csapott volna rá. Tudta, mi az emberség. A vezényszó hatott. A lovak nekiugrottak az akadálynak ás olyan irammal rántották ki a szekeret a kátyúból, hogy meg sem álltak a papi tanyáig. — Így kell ezekkel beszélni, főtisztelendő úr! — oktatta ki a papot az öreg. Nos, ez a kis történet jut eszembe, amikor az általam ezeatúl immáron mellőzendő Siprikó Ferencre terelem a szót. Nem volt sok bizodalmám a tüzelőszeres emberek irányában, sok mindent beszélnek felőlük. Gondoltam, nem engedem magam kitenni egy esetleges súlycsonkításnak, meg miegyébnek. Inkább fogadok egy belevaló maszek fuvarost, aki a tüzelőmet hazaszállítja. Megállapodtam Siprikóval. Tisztességes képe volt, minden bizalmammal megajándékoztam az öreg kocsist. A megbeszélt időben odaállított az én kocsisom egylovas kocsijával a tett színhelyére és szabályosan megrakta a kocsit. Nem egészen mellékes dologként megemlítem, hogy három tonna tüzelőhöz kéttonnás kocsit hozott, arra pakolta fel a töméntelen szenet és a szén tetejére a fát. Rossz volt nézni a felpúpozott rozzant alkotmányt. C lindult a ló, utána az is- ™ tenkísértésként ható rakomány. Magam a kocsi után ballagtam, hogy az egyre gyakrabban lepotyogó fa- és széndarabokat a kocsira visszadobál- jam. Volt munkám bőven! Egyik fogadalmat a másik után tettem arra az esetre, ha ezzel a rakománnyal mégis sikerülne hazaérni. De felesleges volt a fogadkozás, kilátásaim egyre rosszabbak lettek. Az utcán éppen csartonát fejtettek, csak az úttest egyik oldalán volt szabad a közlekedés. Az én fuvarosom ebbe az utcába fordult be, hogy az utat megrövidítse. Nos, ahogy a felbontott csatorna mellé ért, nagyot zökkent a kocsi, a csatornaárok felőli oldalra billent és vagy tízmázsányi tüzelő belezúdult az árokba. Már ez is szerencsétlenség egymagában. Hanem szemben jött egy lakodalmas menet, amelynek az új párt és a násznagyokat szállító két első kocsija immár velünk szemben állt az egy kocsi számára is keskeny úttesten. Visszafordulni lehetetlenség. A násznép és a csatorna- építő munkások együttes segítségével kétórai társadalmi munkával (amit a csatornások számára az én zsebemből kifizetett öt liter bor koronázott meg a sarki kocsmában) felraktuk a ledőlt rakományt, majd az öreg a türelmetlen vőlegény jókívánságaitól terhelten hátranyomatta a kocsit és másik úton folytatta hivatalának teljesítését. M egint jó utat választott, lejtős utat, ahol a kerékpáros is csak kontrával haladhat lefelé. Kézifék nem lévén a kocsiján, hatalmasan meglódult a jármű és a ló farát súrolva igyekezett a fizikai törvényeknek eleget tenni, itt aztán vm ism fcsfjlp» sérői tisztemet betölteni. Fél kilométernyi hosszúságban a rakomány fele leszóródott az úttestre. Mire a kocsi a lejtő alján nagynelhezen megállt, hajamat téptem a maszek fuvarosság iránt való mérgemben. Ciprikó, leszállván a bakról, ** odajött hozzám és látván a kárvallott szállítmányt, meg a tetejére fordult jó kedvemet, imigyen nyilatkozott meg: — Ne tessen mérgelődni, majd megsegít a jóisten ... Újabb három órai munkával nagynehezen összetakarítottuk a leszóródott tüzelőt. Aztán ismét nekiindult a szerencsétlen ló. Mentünk, mendegéltünk, az alaposan megfogyatkozott tüzelőszer most már nem potyogott olyan szorgalmatosán, hiszen kisebb lett a kocsin a púp. Hanem amikor a lakásomhoz látótávolba értünk, egy mellettünk elsuhanó teherautóról kiálló rúd úgy kihasította Siprikó lovának oldalát, hogy menten kiborult a bendője, ott helyt összeesett és kimúlt még abban az órában. Mit volt mit tennem, mozgósítottam családom valamennyi felnőtt tagját és talicskával ha- zahordtuk, éjjel egy órára a keservesen megfogyatkozott tüzelőt. így segített meg bennünket a jóistenéi-ftateáii József CÁZ isleti(élő ItyYÁi^O^;
