Petőfi Népe, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-16 / 192. szám

Sxegedi Szabadtéri Játékok 1964. Csúcsforgalom (Szegedi tudósítónktól.) A szállodai, éttermi előjegy­zések, valamint a péntek-szom­bati látogató létszám arra en­ged következtetni, hogy a hét végét annyi ember tölti a Tisza parti városban, amennyire a legmutatósabb statisztikai nyil­vántartásban sem lehet példát találni. Nyilvánvalóan ez a szabadtéri játékok történetének eddigi csúcsa. Mi hozta ezt a hatalmas tö­meget Szegedre? — kérdezhet­né az ember. Azután a játékok produkcióiról — különösen az Aidáról — megjelent kritikák­ra gondol, s arra a visszhangra, amit a Szegedi Szabadtéri Já­tékok előadásai a jugoszláv saj­tóban keltettek. A Politika megállapítja: „A művészetek kedvelői a legnagyobb elisme­réssel adózhatnak a szabadtéri szinházrutk, amely nem keve­sebb, mint 7000 néző bej 'í- sára alkalmas ... Szegeden van Európa egyik legjobb akuszti­kai berendezésű színháza.” A Borba így ír: „Egyik állampol­gárunk „A fából faragott ki­rályfi” előadásán elragadtatá­sában így kiáltott fel: Ezt min­denkinek látni kell! És igaza van, minden előadáson sok a látnivaló, de mégis a Szegedi Szabadtéri Játékokat egészében kell látni, hogy valódi képet kapjunk arról, ami a Dóm té­ren történik ...” Ezek után nem csodálható, hogy a többi magyar és szerb nyelvű lapban megjelent fényképes riportok hatására ezrek és ezrek jönnek, át a határon. A pénteki Aida előadás né­zőterén olyan számban ültek külföldi állampolgárok, ami­lyen számban még Magyaror­szágon egyetlen színházi vagy operaházi produkciót sem ke­restek fel más országokból ér­kezett vendégek. Természetesen az egész Eu­rópából érkező vendégeken kí­vül hatalmas számban jöttek belföldi turisták Szegedre, hi­szen a Honvédelmi Nap vonzó eseménye és a 100 kilométeres körzetben érvényes 33 százalé­kos vasúti kedvezmény is meg­tette a hatását. Ritka alkalom, hogy a magasszintű művészi produkciók — a Vidróczki és az Aida utolsó előadása — olyan szórakozási lehetőségek­kel kapcsolódjanak össze, mint a kiállítások sora, a Luna park, és a Honvédelmi Nap. Így tehát azok is programhoz juthatnak, akiknek nem sike­rül jegyet kapniok a szabad­téri játékok előadásaira. Ma este kerül utoljára közönség elé Verdi „Aida” című müve Szegeden. Jelenet az előadásból. Amneris (Elena Gernei) és a fáraó (Sinkó György.) Foto: Siflis Előbb azonban óvintézkedéseket tett: magához kérette Futaki F. Ferencet, a nagyon tehetséges fiatal kutatót. Efefef — így ne­vezték a munkatársai — szép fiú volt: nyúlánk, széles vállú, kék szemű, lányos arcú és min­dig elegáns. Annak idején azt mondták róla, hogy jampec, pe­dig nem volt az, csak mindig a legutolsó divat szerint öltözkö­dött. Szabad idejében vívott, röplabdázott, teniszezett. Az in­tézetben szerették, mert min­denkihez kedves, figyelmes volt. Az utóbbi hetekben azonban — nem tudni miért — megválto­zott. Kedvetlenül, felületesen vé­gezte a munkáját, gyakran min­den ok nélkül ingerült volt és összeveszett kollégáival. — Édes fiam — mondta az if­jú vegyésznek, vállára téve a kezét —, én most egy kísérletet hajtok végre önmagámon, és szükségem van magára. .. Nem, nem kell megijedni... A dolog nem veszélyes, de könnyen az lehet... — Mi a teendőm? — húzta ki magát Efefef, és acélos tekintet­tel nézett a főnökére. — Arra kérem, álljon oda­kint az ajtóhoz, és kél óra hosz- szat ne engedjen lei a laborató­riumból. .. — Ne engedjem ki? Ennyi az egész? — Igen, csak ezt kérem ma­gától... De ez egy nagyon fon­tos feladat... Hédiké is vigyáz­zon odakinn. Az ajtót zárják be kulccsal... Amikor egyedül maradt, ezt a néhány sort jegyezte be mun­kanaplójába: „Néhány pillanat, és kipróbálom önmagámon az eneloid gázt. Ha a hipotézisem igaznak bizonyul, akkor kor­szakalkotó felfedezést tettem. Véletlenül. A véletlen azonban mindig nagy szerepet játszott a a felfedezések történetében.” Pontot tett az utolsó mondat után, aztán forrásba hozta az eneloidot. A folyadék, miután elérte a forráspontot, beomlott az üvegcső-labirintusba. Egy perc, két perc, két perc és húsz másodperc, kétperc és negyven másodperc... A folyadék a szű­rőn keresztül belecsöpögött a tartályba: egy csöppecske, kettő, három, négy, öt... „Nem várok tovább” — motyogta, és egy ká­véskanál sót szórt az eneloid- ba. Világoskék gáz gomolygott ki az edényből. Zimányi föléje hajolt, és nagyot slukkolt belő­le. Amikor már nem bírta to­vább, az ablakhoz támolygott. Kisvártatva jelentkezett fej­fájás, a szorongás, a nyug­talanság. Ügy érezte, hogy nem mázsányi, hanem tonnányi súly nehezedik a szívére. Szinte meggörbült a láthatatlan teher­től. „Azt hiszem, túl sokat szív­tam magamba” — villant át az agyén, mert ilye» rosszul még Elnök és képviselő Jó két évvel ezelőtt találkoz­tam először Oláh Pállal, a har- tai Lenin Tsz elnökével. Pokol meleg nyári délután volt, az embernek szinte megalvadt a vére, Pali bácsi azonban, kívül- hordós ingben és szalmakalap­ban, hangosan nevetve tréfál­kozott a traktorosokkal a mű­helyközpont udvarán. Akár farmernek is beillene — próbáltam akkor az első benyo­más suta megfogalmazását rög­zíteni magamban. De ez a farmerkülsejű, enyhén pocakosodó, ötvenhárom éves ember a megye, sőt az ország egyik legjobb termelőszövetke­zetének elnöke és második éve országgyűlési képviselő. Egész­séges, vidám kedélye majdnem olyan közismert, mint az általa irányított gazdaság, s nem cso­da, hogy Hartán még az aggas­tyánok is Pali bácsinak szólít­ják. Népszerű és jó szakember te­hát ezek szerint Oláh Pál. Erdélytől Hartáig Mégis zavarban van a ripor­ter. Hol kezdje a bemutatását ennek a rendkívül gazdag élet­nek? Mert hiszen legénybe illő ese­ményekkel zsúfolt az erdélyi származású munkásfiú küzdel­mes ifjúsága. A Dél-Bácskában töltött háborús évek, s nem ke­vésbé a háború után Magyaror­szágra kalandos körülmények között történő átjövetele is. Az­tán: mozgalmi hevülettel átfű­tött évek a „fényes szellők” ide­jén. Ismerkedés a mezőgazda­sággal, a nagyüzemmel — egy­éves iskola Pallagpusztán. Öt­venkettőben Dunavecsére kerül, ahol a járási tanács elnökhe­lyettese. Minden idegszálával a szö­vetkezeti gazdálkodás megszi­lárdításáért küzd. Roppant ne­héz volt ez akkoriban. De vál­lalni kellett a küzdelmet, és Oláh Pál — vállalta. Akkor is, amikor ötvenötben elhatározta: kimegy Hartára, hogy megpró­bálja helyrehozni a Lenin Tsz zilált állapotát. A megye egyik legrosszabb közös gazdasága volt akkor. Tagjai korábban a falu legszegényebb embereiből ver­buválódtak. Pár év alatt sereg­nyi adósságot szedtek magukra, s megfelelő irányítás híján a csőd szélére került a gazdálko­dás. Az 1600 holdas tsz állat- állománya maroknyi volt: 9 anyakoca, 38 ló és 17 tehén. Az iroda is egyetlen kis szobában húzódott meg. ... S most a központi fűtéssel ellátott, korszerű székház elnöki szobájában, ahol az új, világos bútorok nagyvonalú elegánciá- ja, kényelemmel párosult har­móniája uralkodik, a puha fote­lekben ülve beszélgetünk. Másfél évtized A névadó is örülne, ha hal­laná, hogy a szövetkezet tiszta vagyona jelenleg 18 millió fo­sohasem érezte magát. Aztán megszólalt a hang: — Gondolj a százmillióra ... Gondolj Palánkaira, a kettes la­borból, és ne feledkezzél meg a feleségedről, Emmikéről..; Em­mákéról!..: Emmikéről! __ — Nem! — ordított a vegyész. — Nem feledkezem meg róluk! Hogyan is feledkezhetnék meg?! Az ajtóhoz rohant és döröm­bölni kezdett: — Engedjenek ki! Azonnal engedjenek ki! Semmi válasz. — Nem hallották, hogy mit mondtam? A fülükön ülnek? Csend. — Kinyitni! — Nem engedhetjük ki — hadarta Efefef az ajtó másik oldalán. — ön azt parancsolta, hogy... — Most azt parancsolom, hogy engedjenek ki! — Még nem telt le a két óra! — Parancsolom, hogy enged­jenek ki! Pa-ran-cso-lomü — Egy óra és ötven perc múl­va kiengedjük! — Egy percet sem várok to­vább! — dühösen rázogatta a kilincset. — Na, mi lesz már? Belerúgott az ajtóba. — Utoljára mondom: Nyissák ki! Semmi válasz. Ügy érezte, megörül, ha a la­boratóriumban kell maradnia. (Folytatása következik.) rint. Hogy az éves bevételnek majdnem a fele az állattenyész­tésből származik — csupán a szarvasmarha létszáma több a félezernél —, s hogy állami tá­mogatással bár, hatkilométeres bekötőutat építenek a Nagyké­kes nevű tanyaközponthoz. Pali bácsi és a gazdák álmai­ban már kirajzolódott a szövet­kezet jövőjének pontos körvo­nala is — elkészültek a gazda­ság távlati fejlesztési tervei, 1970-ig. A mostani néhány száz helyett másfél ezer holdon ön­töznek, évente 3000 hízót érté­kesítenek és ezer mázsa barom­fit. ötszáz hold lesz halastó. Az éves bevétel eléri a 30 millió forintot. Micsoda ívelése lesz a gazda­godásnak az alig másfél évti­zed! S mielőtt még tapintatosan érdeklődnék Pali bácsinak eb­ben való érdemeiről, ő maga kezdi magyarázni: — Tudom, most arra kíván­csi, miként lettem én azzá Har­tán, aki vagyok most... Meg­próbálom elmondani. Az itteni emberek igen szorgalmasak, ez tudvalevő. Csak olyan vezetőre volt szükségük, aki szót ért ve­lük, és hisz a boldogulás egyet­len lehetőségében, a közös gaz­dálkodásban. Ez volt csupán az én érdemem, ha egyáltalán ez érdemnek számít. Egyszóval én családostól jöttem ide, meg­mondtam mindenkinek, hogy itt akarok letelepedni. Sorra láto­gattam a gazdákat, s meggyőz­tem őket, hogy én is csak olyan tagja akarok lenni a szövetke­zetnek, mint ők. Hitték is, meg nem is, de mikor pár napra rá a feleségemet és a lányomat is kiküldtem a határba, sőt ha időm engedte, én is kaszát-ka- pát ragadtam az első évben, feloldódott a bizalmatlanság. — Pedig egyszemélyben voltam el­nök és agronómus is ... De las­sanként aztán sikerült mozgás­ba hozni a gazdálkodás gépeze­tét... Tenyészállatokat, gépeket vásároltunk, építkezni kezdtünk, s kaptunk képzett szakembere­ket is. Aztán ahol lehetett, igye­keztem segíteni a gazdákon ... Örömmel mondhatom, hogy ide­jövetelem óta legalább hetve­nen építettek családi házat. Kapcsolatok Nem csoda, hogy mái- orszá­gos, sőt nemzetközi híre van a Duna menti termelőszövetkezet­nek. A Pravda magyarországi tudósítója, Geraszimov éven­ként „megereszt” lapjában egy tudósítást a közös gazdaságról. A piroskötésű vendégkönyvben majd minden európai nyelven olvasható elismerő bejegyzés. Jártak már itt belgák, dánok, olaszok, németek, szovjetek, cse­hek. Évente különböző bemuta­tókat rendeznek itt, majd min­den hónapra jut belőlük egy. Legutóbb is országos bemutatót tartottak. Jönnek az ország más megyéiből — mint a közelmúlt­ban Borsodból és Zalából —, párt-, tanácsi és tsz-vezetők. Mi érdekli leginkább a láto­gatókat? Elsősorban a vezetés, összehangoltsága, az anyagi ösz­tönzők alkalmazása, valamint az alkalmazott agrotechnikai módszerek. A bemutatók a szö­vetkezetre nézue is ha&atxxsaki jóllehet bemutatásra való állan­dó készenlét nem kis felelősség­gel jár. Két év óta állandó kapcsola­tuk van a Magyar Tudományos Akadémiával. Az ismerkedést az Akadémia kezdeményezte, amelynek munkatársai több na­pot itt töltöttek, segítettek elké­szíteni a távlati fejlesztési ter­vet, s azóta is rendszeres ön­költségszámítást végeznek. Kiterjedt a kapcsolatuk a hoz­zájuk hasonló és gyengébb társ- tsz-ekkel is. Még Tiszántúlon, a földeáki közös gazdaság vezeté­sének a gondjait is segítették megszüntetni. A dunavecsei já­rásban két közös gazdaságot, az újsolti Kossuth-ot és a solti Egyetértést patronálják rend­szeresen, ami konkrét támoga­tásban is megnyilvánul; legelőt és gépeket adnak kölcsön ré­szükre. És a külföld? Csehszlovákiá­ban néhány Morva -tartományi közös gazdasággal és kutatóin­tézettel tartják a kapcsolatot. Az ottaniak látogatását a közel­jövőben várják. Nyugatnémet és olasz cégek képviselői is elve­tődnek erre, hízó marhát vásá­rolni. — Az olaszok főnöke szemé­lyesen is el szokott jönni — így Pali bácsi. — Már hívott is többször, hogy látogassam meg Páduában . . . De hát előbb egy bulgáriai utazást is le kell bo­nyolítani. Ezzel még adósak va­gyunk. Kis és nagy ügyek Hogy mindezeken túl az el­nöknek, mint országgyűlési kép­viselőnek is temérdek az isme­retsége, az természetes. (Nem beszélve harmadik tisztségéről, a megyei pártbizottsági tagsá­gáról.) — Az utóbbi időben igen sok termelőszövetkezet közgyűlésére eljárok — vallja. — Ott közel­ből látom a gondokat. Jönnek is hozzám az emberek a kisebb- nagyobb panaszaikkal. Többnyi­re apró emberi sérelmek ezek, a helyi tanácsokkal könnyen el­intézhetek. Leginkább a földjá­radék meg a lovak árának ki­fizetése, valamint a háztáji földek körül forognak ezek az ügyek. Vannak persze, lehetetlen ké­relmek is. Néhány anekdotát már őrizget országgyűlési tarso­lyában Pali bácsi. Nemrégiben egy fiatal asszony azzal kereste fel, hogy szerezze vissza férjét, aki állítólag otthagyta. Meglá­togatták a szomszéd község tsz- éből is, azzal, hogy átjönnének a Leninbe, hoznák a földjüket is, de innen egy hónap múlva zárják ki őket, hogy elmehesse­nek az iparba dolgozni.. j Aztán ott vannak körzetének nagyobb ügyei is. Dunavecsén égető szükség van az üzletház­ra. Solton végre megkezdődhet a gimnázium építése. Itt, Har­tán az asszonyok téli foglalkoz­tatását lehetővé tenné egy hagy- matároló-osztályozónak a létre­hozása. Szükség van általános iskolára is. Az idén valamennyi utca járdát kap. Pali bácsi fáradhatatlan. Ki­lenc évvel ezelőtt bevált mód­szerétől nem válik meg most sem: sorra járja a családokat — választóit. S most már, hogy megvan a Volga, sűrűbben módját ejtheti ennek a j*árás más községeiben is. A tsz ko­csiját még a nemes cél érdeké­ben sem tartotta ildomosnak igénybe venni... Obiigát kérdés: Hogyan han­golja össze tsz-vezetői és kép­viselői ténykedését? — Egyszerűen — feleli. — A szövetkezet vezetése kollektív, mindenki ismeri a feladatát és el is látja azt. A „verklinek” forogni kell, zökkenők nélkül. Azért az ötszázhuszonhét gaz­dának a nagyobb hányadával mindennap találkozom, szemé­lyesen is. És ez nem is lehet máskép­pen.; Baávaai DmM

Next

/
Oldalképek
Tartalom