Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-12 / 162. szám
Pillantás a színpadra — évad végén EGY NAPPAL ezelőtt levelet vitt a posta a Baján ven- dégszereplő Kecskeméti Katona József Színház igazgatójának. Egyszerű, hivatalos levélpapíron néhány soros értesítés arról, hogy a Magyar Televízió július 21-ére szívesen látja a színház három művészét: Bege Margitot és Baracsi Ferencet, valamint Pétervári Istvánt, Alekszej Tolsztoj: Rakéta színművének rendezőjét. A televízió nívójutalmát nyúj- ják át itt az általuk is sugárzott előadás két szereplőjének és rendezőjének. Tulajdonképpen a rövid visz- szapillantás igényével induló vázlatos értékelés befejező szavai is lehettek volna ezek. Bizonyítván azt, hogy a Kecskeméten már lezárult évad nem minden eredmény nélkül múlt el, íme a főváros művészeti köreiben felfigyeltek színházunkra, sőt elismeréssel nyugtázzák kimagasló teljesítményét. Mindhárom kitüntetettnek gratulálunk, hiszen sikerük bizonyos fokig az évad eredményeinek a summázását is jelenti, ha a bemutatott prózai művek sorát tallózzuk végig. Abban minden színházlátogató egyetért — úgy gondoljuk —, hogy az idei esztendőnek az alaphangját a Shakespeare-em- lékév ünnepélyességének jegyében bemutatott súlyos veretű tragédia, a Coriolanus, vagy a századforduló utáni orosz társadalom rajzát nyújtó Rakéta, vagy éppen az évad elején színpadra vitt Csongor és Tünde és az évadzáró O’ Neill-tragédia: a Vágy a szilfák alatt adja meg. Mind a színpadi megjelenítést, mind a rendezői munka értékét, a prózai együttes összeforrottságá- nak bizonyítékát tekintve jó példa ez a négy, mint ahogy elismeréssel kell szólnunk a televízió által ugyancsak közvetített Zeller-nagyoperettről a Madarászról, vagy olyan egyenletes teljesítményről, mint Her- vé bájos kamaraoperettjéről, a Nebáncsvirágról, vagy a Boldogságra jól vigyázz című egyébként nem túl nagy jelentőségű zenés darabocskáról — ha a megjelenítést, az előadás színvonalát nézzük. MI AZ. ami miatt az efrnúlt év folyamán mégis csalódással emlegették az évadot a nézők közül is jó néhányan. Talán elsősorban az, hogy a nem eléggé megfontolt műsorterv-összeállítás után sűrűn került sor műsorváltozásra. A kiadott tervektől eltérő darabok minden előkészítés, tájékoztatás nélkül kerültek a közönség elé. Néhány esetben — ha tárgyilagosak akarunk lenni — a műsorról levett és újra kitűzött művek értékét tekintve nem járt rosszul a közönség és az is igaz, hogy évközi változásokra a jövőben is számítani lehet. A csalódást elsősorban az okozta, hogy nem a bérlők, a közönség, a törzslátogató gárda bevonásával, szeme előtt zajlottak le a változások, hanem meglepetésszerűen. Már pedig egy színház sem mondhat le arról, hogy eleven és — alkotó kapcsolatot keressen közönségével nemcsak a színpadon, hanem bemutatók között a társadalmi élet más síkjain is. AZT EHHEZ MÉG hozzátehetjük, hogy a kecskeméti színház négy-ötéves múltjára visz- szapillantva ez az évad a kevéssé emlékezetesek közé tartozik, de igazságtalanok lennénk, ha nem tennénk említést a színház fejlődése szempontjából olyan örvendetes jelenségekről is. mint egy-egy jól ismert művészünk idei kimagasló teljesítményéről, osztatlan sikeréről. Talán elsősorban Jáno- ky Sándor egyenletes, magas hőfokú alkotói eredményeiről kell beszámolnunk. Évközben is említettük, most is idézzük, milyen nagy jelentőségű az idei évad Fekete Tibor művészi fejlődése szempontjából. Bege Margit nevét már idéztük cikkünk elején. A neki átnyújtandó nívójutalom lényegében egész évi munkájának szól. Elismeréssel kell megemlékeznünk Balogh Rózsáról és Gyulai Antalról. Az operettegyüttes népes gárdájából pedig Gyólai Viktória Pompadourban nyújtott művészi teljesítményét kell magasan kiemelni, s hozzátenni: Az utóbbi évek legjobb primadonnaalakítását nyújtotta, ebben az egyébként igen középszerű operettben. A következő évadra már Budapestre szerződött Bár- dy György néhány szerepét tartjuk még számon az elmúlt évadból, elsősorban a Coriola- nust és a Vágy a szilfák alatt hangulatos és atmoszférateremtő epizódszerepét. Eredményesnek mondható Baracsi Ferenc idei szereplése és mint a fejlődés jelentős tényezőjét kell megemlítenünk a díszlet és a jelmeztervezés magas színvonalát. A SZÍNHÁZ közvéleménykutatást kezdeményezett — sajnos, eléggé szűk körben —, hogy elmúlt évi teljesítményeik értékeléséhez a közönség oldaláról is némi támpontot keressen. Az egyik kérdés az volt: Mi tetszett legjobban az évadban? A prózai művek közül a pálmát a Coriolanus, az Örökösök, a Boldogságra jól vigyázz és a Rakéta vitte el. Az operettbemutatók közül pedig a Mária főhadnagy. Helyesen ítélte meg a közönség az év elején bemutatott Pristley-darab értékét, amikor a sorrend végére utalta, de eléggé önkényesen bánt a Vágy a szilfák alatt kitűnő előadásával, vagy éppen a Csongor és Tündével. A közvéleménykutatás — valljuk be — eléggé hevenyészett volt,, hiszen az értékelés egy másik tényezőjeként, az egész közönség summázott véleményeként felfogható látogatottsági statisztika egészen mást mutat. Többek között azt, hogy mind a Rakéta, mind a Csongor és Tünde, mind pedig a Coriolanus a leglátogatottabb előadások közé sorolható, mint ahogy a Mária főhadnagy is élén halad az operettegyüttes műsorának. A kép, amely az egyes bemutatók közönségsikerének értékelése során kialakul, azt mutatja: Az igények magasra emelkedtek, nem lehet ma már a darabválasztáskor vagy a gyenge kivitelű zenés fércművek műsorra tűzésekor arra hivatkozni, hogy ezt vagy azt a közönség kedvéért juttatták színpadra. A kecskeméti közönség őszintén és kertelés nélkül, ugyanakkor az előző esztendők színpadi sikereinek tapasztalataira támaszkodva ma már csak a jó produkciókat jutalmazza tapssal. A JÖVŐ ÉV műsorától igen sokat várunk. Várjuk azt, hogy továbbemelkedjék a színvonal, s valóban az eddig megtett út legjelentékenyebb teljesítményeit fogadják el a fejlődés értékjelzőjének, mértékének. Igaz, hogy az elmúlt esztendő tizenhárom bemutatóját vizsgálva nyolcnak a színvonalát egyenletesnek tekinthetjük, de a színház már megmutatta azt is a múltban, hogy tizenhárom, vagy tizennégy bemutatóból mind a tizenhárom, vagy mind a tizennégy egyenlően magas igényű darabkiválasztó, műsorszerkesztő alkotó munka eredményeképpen került a közönség elé. A következő évad tervei, elgondolásai már lényegében ki-1 rajzolódtak. Nem árulunk el titkot, ha elmondjuk, hogy az együttes felfrissítése sikerült, vagy legalább is reményekkel kecsegtet — de a jövő év műsoráról, a színház összetételének változásairól egy későbbi alkalommal részletesebben számolunk majd be. Csáky Lajos Tjizeiiltárúm illllllHüllllili 8 aci unokaöcsém tizenhá- ™ rom éves. Középtermetű, oldalt választott haja sárga, szeme értelmes és hidegkék, vé- konycsontú, akár a versenyparipák, szeplős arcán csibészes félmosoly és makacs, kihívó önérzet, mintha magamat látnám egy régi, iskolai csoportkép kellős közepén. Eddig nemigen ismertük egymást, ő se engem, én se őt, amolyan langyos, rokoni kapcsolat volt közöttünk, néha megveregettem a vállát, mint fellegjáró felnőtt, aki nem veszi észre, hogy nem gyerekkel, hanem egy tizenhárom éves emberrel beszélget és nem is figyelve a válaszokat, ilyeneket kérdeztem tőle: „Hát a bizonyítvány, Laci?”, s máris apjához fordultam vagy Laci apja csapott rám olyan kérdéssel, amelyre államférfiak, filozófusok és jósnők se tudnának felelni. A minap azonban várhatóváratlan családi esemény bolygatta meg a házirendet: A húgomnak, Ücsi édesanyjának kislánya született. Laci tehát, otthoni egyeduralmának tizenharmadik évében, valóban meglepő ajándékot: testvérkét kapott. Valahogy úgy adódott, hogy együtt mentünk a kórházba, a gyengélkedő mamához. A Körtéren találkoztunk; pontos volt, mint a márkás órák. — Csan, János bácsi! — köszönt, de nem azzal a szertelen, kamaszos lelkesedéssel, mint máskor. — Csau! — adtam vissza a labdát, miközben fürkészve néztem a fiút. | deges volt, komoly. Sep- ■ rős pillája nyugtalanul rebbent, gyanakvón. A legudvariasabb uralkodó is megrezzen s talán el is komorodik kicsit, ha hirtelen szemtől szembe kerül egy törvényes trónkövetelővel, gondoltam. Mégis, Laci lovagi módon készült fel a találkozóra: virággal, csokoládéval kedveskedett a maminak, ekképpen jelezvén, hogy ő azért nem haragszik a testvérke miatt, csupán készületlenül érte az elgondolkoztató esemény. A villamoson nem sokat beszélgettünk, s a kórházi vizit közben is feltűnően nagyokat hallgatott az öcskös. Lebukott fejjel, meredten nézte a paplant és ujjahegyével bánatos arabeszkeket rajzolt a sárga selyemre. Édesanyja rápillantott értő kis mosollyal, majd megsimogatta a fiú sima, szőke haját. — Te buksi — mondta —, hát nem is vagy kíváncsi a búgocs- kádra? — Dehogynem — felelte udvariasan, s felállt. De hangja fakó volt., mint egy rokoné, akit kisemmiztek a furfangos örökösök. Ü folyosó végén, az üveg- ” falon át benéztünk a hófehér terembe, ahol pöttöm ágyacskákban feküdtek a csecsemők. Az üvegfal mögött eli- bénk tolták Laci kishúgát, hogy jobban láthassuk. Gyér haja a homlokára tapadt, két apró öklét a halántékára szorította, szemét összehúzta, szája durcás volt, s az orra, az orra olyan pici, hogy alig látszott. — Mint egy Lencsi-baba. Olyan kicsi — szaladt ki a csodálkozás Laci száján. Átfogtam a vállát. — Már nem is olyan kicsi. Tulajdonképpen egy parányi sejtben kezdjük az életet. — Tudom. Most kezdtem figyelni rá igazán. — Honnan tudod? — A lexikonból. Megnéztem. — Miért? Zavartan hallgatott. Elpirult de bizalom és barátság égett a szemében, mintha azt mondana. Férfiak és barátok vagyunk nem igaz? — Mikor a srácok megtudták, hogy maminak kisbabája lesz, csúfolódni meg hülyéskedni kezdtek, olyan undorítók voltak, leginkább Véber Pista, kinek bele is másztam a képébe egy jobb egyenessel, mire olyan vere. kedés kerekedett, hegy az osztályfőnök egész litániát írt az ellenőrző könyvünkbe. Végére akartam járni a dolognak. Gon doltam, a lexikonban minden benne van, s amikor egyedül voltam otthon, elolvastam. Később megmutattam Véber Pistának is, hadd lássa, milyen egyszerű, természetes dolog az. Két sejt találkozik. Egészen más, mint az a zavaros titokzatosság, amelyről ők beszélnek. Meg aztán megsajnáltam Pistát: Szegény, még azt sem tudja, hogy született. Azóta a legjobb barátom. Már nem hülyéskedik. Nagyon rendes fiú. * intha Laci megnőtt volna * * hirtelen, úgy láttam, egyformák vagyunk, mintha feje egy vonalba kerülne az enyémmel. El is határoztam, hogy ezentúl többet beszélgetek vele; talán többet, mint az apjával. Körössényi János . I «• * * Weinträger Adolf: Anya gyermekkel. Qlyuqati őn/wat Csalók öz Becsben, a Kärtnerstrasse és a Graben környékén néha német szót is hallani, de a környék leginkább a magyar turistáktól hangos. A Graben elején, a passzázs-közben például három magyar üzlet is található. A vásárlás után a magyarok rendszerint a házban levő Európa eszpresszóban pihenik ki az alkudozás fáradalmait. Itt találkozott három pesti. Kezükben a frissen vásárolt orkánkabát. Kitűnt, hogy az egyiknek 130, a másiknak 140, a harmadiknak 150 schilling- ért adták el ugyanazt az olasz esököpenyt. Ketten közülük felháborodtak ezen, mire a harmadik így szólt: „No, most legalább tudják, hogy miért nevezték el a passzázst „csalóköznek”. A „pornoirafikon“ A müncheni mozik látogatottsága általában hiisz százalékos, de abban a filmszínházban, ahol a „Das Schweigen” című Ingmar Bergman filmet vetítik, állandóan sorba állnak jegyért. Az ok igen egyszerű: A filmben, amelynek rendezője világhírű művész, olyan köz- erkölcsiséget sértő jeleneteket látni, amilyenek eddig még sohasem kerültek vászonra — legfeljebb lepedőre. Az egyik német lap a filmmel kapcsolatban megállapította: A látogatottság „pornografi- konja” napról napra emelkedik ... A mai és a régi mecénások Nyugat-Berlinben a Kur- fürstendammon levő Kranz- ler kávéház előtt a képzőművészeti főiskola növendékei színes krétákkal világhírű festmények másat festik az aszfaltra. Az egyik fiatal festő a Mona Hsát festette le — kitűnően. Gioconda előtt az aszfalton kis doboz áll, rajta a felírás: „Adományok részére.” A dobozba sűrűn potyognak a tízpfennigesek. Egy járókelő, aki ugyancsak tíz- pfennigessel áldozott a művészet oltárán, nagyképűen meg szólította a fiatal festőt: „Kedves barátom, azért az igazi Mona Lisa mosolya mégis csak más!” Mire a festő: „Igaza van. de higyje el, hogy Leonr -do da Vinci mecénásai is jobba • fizettek.. (palásti) lásti) |
