Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-05 / 156. szám

Egy néprajzos naplójából A KUKUCSKA NYOMÁBAN Hogy mi az a kukucska? Egy halászszerszám, amelyet tízegynéhány éve üldözök, s az is üldöz engem talán egy éle­ten át. Közös kalandjaink sorozata 1948 nyarán kezdődött a Szeli- di tavon. Az egyik halász la­dikjában furcsa szerszámot pil­lantottam meg. Hozzávetőleg egjTnéteres átmérőjű vasab­roncsra három vasláb volt for­rasztva, a lábak másik vége kúpalakban egyesült és négy méter hosszú nyélben folytató­dott. Az abroncson körben há­ló volt, ennek csúcsa a nyélen mozgott vaskarikához kötve, A halász elmondta, hogy a szer­számot nyomóhálónak hívják, le kell nyomni a vízbe, a vas­karikát elengedni, erre a háló körben szétterül, a leborított hal oldalt az öbölbe menekül, és felemeléskor az abroncson kívül képződő zsákban megfo- gódik. Az egész szerszámot ő találta ki, mert ő már olyan ember, hogy mindig spekulál valamin. Ilyent soha nem látott, ilyenről soha nem hallott. Ez utóbi kijelentése kissé gyanús volt, mert én már mintha ol­vastam volna valami hasonló halászszerszámról. De halászom kötötte az ebet a karóhoz. Első alkalommal utánanéz­tem az irodalomban, s jól em­lékeztem. „A pók, vagy kukucs­ka” című közlemény azt mond­ja, hogy Mohács környékén ha­lásznak ezzel a hálóval, s úgy látszik, dél felől terjed az utób­bi években, mert Romániában „kapak” néven ismerik, s ott csak a századforduló táján tűn­hetett fel. Ha ez így van, és újabb észa­kibb előfordulását találtam meg. Egyik kollégám hamar lehű- ■tötte ifjonti lelkesedésemet, mondván, hogy ő már évekkel ezelőtt látta ezt Ráckevén. „Ha te láttad, megnézem én is”, s az első HÉV-vel utaztam Rác- kevére. Találtam is kukucskát, de most „gitár” névvel álcázta magát. Ügy mondták, 20—30 éve használják már, mióta mélyebb a víz és tapogatóval nem ér­nek feneket. Ezt mélyebbre nyomhatják, mint a feneketlen kosarat. Nem volt időm tovább érdeklődni, de egy nyomóhálót szereztem a Néprajzi Múzeum számára. Felszállók a HÉV-re, zsúfo­lásig van hazatérő horgászok­kal. Nézik, nézik, mi az ördögöt cipelek magammal. Előbb csak egymásközt találgatták, végül az egyik megkérdi: — Tessék mondani, mi ez? — Nyomóháló, gitár, vagy ha úgy tetszik, kukucska. — Uhüm — és az mi? — Leborítják vele a halat. — Amit kifogtak? — Fenét, amit ki akarnak fog­ni. — Hát azt meg hogy csinál­ják? Elmagyaráztam a szerszám működését, mire a horgásztár­saság kórusban hördült fel: — De hisz ez nem sportszerű! Igyekeztem megmagyarázni, hogy a halászok nem sportolni akarnak, hanem halat fogni és megélni belőle. Még szerencse, hogy befutottunk a végállomás­ra, s leszállhattam, mielőtt meg­vertek volna istentelen élvei­mért. Részemről ezzel a kukucs- ka-ügyet lezártam, de az to­vábbkísértett. Fél évvel később a Velencei tavon jártam, s egy ráckevei testvérpárral találkoz­tam. Mindkettő halász volt. Eszembe jutott a gitár, s meg­kérdeztem Bandi bácsit, mit tud róla. — A gitár? Azt én találtam föl! Kellett ez nekem? Még egy feltaláló, gondoltam magamban. — A 20-es évek elején spe­kuláltam ki, éppen csinálgat- tam, de a fene sem törődött ve­lem, mert egy vándor gitáros járt a faluban, asst bámulták. Mondtam is nekik, majd néz­zétek meg az én gitáromat! Így maradt rajta a gitár név. Meglátogattam az öccsét, és félve tettem fel a kérdést, mit tud a gitárról. Nem akartam hinni a fülemnek: Nem ő talál­ta fél! A 20-as évek elején nagybaracskai halászok jártak a soroksári Dunán, azok hozták, de ha többet akarok tudni, van itt egy öreg baracskai halász, kérdezzem meg azt. Imre bácsi elég morózus em­ber volt, de a harmadik nagy- fröccs után mégis nyilatkozott: — A kukucskát az édesapánk találta ki 1890 körül Nagyba- racskán, a Ferenc-csatornán. Azélőtt régen szigonnyal szúr- kálták a halat, apám azon spe­kulált, nem lehetne-e másképp is megfogni. Be is vált, de kel­lett kót-három év, míg tökéle­tesült. Nádas kell hozzá. Én már öreg ember vagyok, nem dolgozom vele. Megtudtam azt is, hogy él egy öccse Nagybaracskán, az is halász. Na, majd ha arra vető­döm, megkeresem, gondoltam magamban. Nem telt el három esz­tendő, s ott ültem Feri bácsi mellett. Ö sem volt sokkal ba­rátságosabb, mint a bátyja. Ha a felesége nem lett volna olyan kedves néni, talán meg is szö­köm. Sajnáltam is szegényt, mit szenvedhet ettől a harapós ked­vű embertől; Elmondtam, mi járatban va­gyok, a múzeumtól jöttem, a régi halászéletre, halászszerszá­mokra vagyok kíváncsi, isme­rem a bátyját is stb., stb. Feri bácsi ettől sem lett barátságo­sabb de azért odavetett egy-egy szót az első „bemelegítő” kér­désekre. Felesége közben be­szólt, hogy átszalad a szomszéd­ba, csak beszélgessünk. Rátértem az engem annyira érdeklő kukucskára is. Csodák csodája, Feri bácsi szinte szó- szerint úgy mondta el ahogy a bátyja, örömömben cigarettával kínáltam. Szomorúan csóválta a fejét, az orvos eltiltotta a do­hányzástól, de én csak gyújtsak rá nyugodtan. — Különben adjon egyet ne­kem is. Ha maga füstöl, nem veszi észre a feleségem, mert rettentően haragszik érte. Valami rejtett zsebből szipkát is kerített elő, s élvezettel szív­ta a füstöt, miközben egyik szeme az ablakon, másik az aj­tón volt. A csikket bedobta a tűzhelybe, de az enyémet a ha­mutartóba nyomatta el, bizony­ságul, hogy csak egy cigaretta szívatott el. Mikor mindent el­rendeztünk, büszkén szólalt meg: — Most már gyühetsz, asz- szony! A „békepipa” elszívása után valahogy nem láttam már olyan félelmesnek Feri bácsit, és mint­ha kevésbé sajnáltam volna galamblelkű feleségét. A kukucskával pedig azóta is tart szoros baráti kap­csolatom. Hol itt, hol ott buk­kan elém. Sok mindent meg­tudtam róla, aminek a lényege a következő: Évezredeken át talán a szi­gony volt az egyetlen halász­szerszám. amivel a nád között meghúzódó halakat meg tudták fogni. Ez azonban roncsolja a halat, s főleg ívó halakat irta­nak vele, ezért a múlt század végén eltiltották használatát. Csakhogy a vízszabályozások miatt éppen ebben az időben megszűntek a nagy szélvizek is, ahol könnyű volt akármivel ha­lászni, s ahol a hal nevelődött. A halállomány megcsappant, nehezebb volt fogni, de a vas­utak kiépülésével új piacok nyíltak, növekedett a kereslet. A halászok igazából „spekulál­ni” kezdtek, hogy milyen új szerszámokkal tudnának minél többet fogni. Ennek a folya­matnak egyik mozzanata, hogy Nagybaracskán 1890 táján lét­rehozták a kukucskát, melynek idővel különböző formái fej­lődtek ki. Pár év alatt elter­jedt a Ferenc-csatornán, majd a mozgékony nagybaracskai halászok révén eljutott Mohács környékére, a soroksári Duná­ra és a kiskunsági belvizekre is. És a romániai „kapak”? Éppen itt a bökkenő! Az iro­dalmi adatok szerint Romániá­ban később tűnik fel, kelet fe­lől és teljesen kész formában. Nálunk korábban megvolt, is­merjük a kezdeti kísérletezése­ket is, amire nincs szükség, ha kész szerszámot vettek volna át. Használatban vannak kisebb eltérések, formában is. És még egy sor kérdés vár megoldás­ra. A kukucska „behálózott”, s ki tudja, hány év múlva is­merem ki igazán, ha egyálta­lán rájövök a titkára. Dr. Sólymos Ede * * SIETTETNÉM — Mily könnyedén ömlött az ének, az utca porából papírra lépett mosdatlanul, siheder nevetéssel az élmény öröme, és szórta széjjel ficánkolva villogó kincseit, még emléke is, álma is hevít. Most ülök némán, papírra meredve, ködök és fellegek gyűlnek szemembe, a dal fölött fagyott, szomorú kéreg, míg a kúsza hétköznapokba nézek, konokul vágyom a harmóniát, s nyirkos közöny szivárog tudatomon át. Verébcsapat zajong az utcákon, a fákon, s én már a fecskét is cikkanni látom s kerengni alacsonyan, bár még meg se jött, siettetném a cammogó időt. Ó ez a türelmetlen nyugtalanság ... Mióta eszmélek csak, megragadják indulatok, vágyak a lebegő jelent, s űzik, hajtják — a lélek jövőt így teremt? Ö ez a türelmetlen nyugtalanság... De miféle erők és miért akarják, hogy síromig nyugalmat sose leljek? Mindig tovább és mindig egyre hegynek? Hajnal Gábor NYÁR Teli torokkal harsog a nyár, letaposta az akác virágát, homokot pörköl, mit se bánja, tettét akármennyién látják. — Ez az én művem! — kiált a rónán, s megleng az érő búza szára, jön a visszhang a túloldalról: — Indulni, emberek! kaszára! A lombok alá bújt henyélés nem annyi, mint a gyöngyöző kín! és a csorda fújja a párát az ég sután festett mezőin, s a hajnal földrehajló húsén induló embert elcsigázza, de végül a nyár tehetetlen marad, legyőzve, leigázva. Antalfy István Hajnali perc Hűl! a harmat, s a hold tűnik, rólad álmodtam reggelig, rőt éjszakám, kék hajnalom: alvó sóhajod hallgatom. Vakít kitakart térded, és pilla-rezzentő ébredés incselkedik, játszik veled; s most csók-szökkentőn, öntudatlan váltamra simul tenyered ... JÓBA TIBOR MÉRLEC/EN Ferde napfény siklik az útra, rézsúton csíkban száll a por, homokszemcse aranyra gyúlva tűnt el a lombban valahol. Röpke árnyék vetül a mélyre, észrevétlen kúszik tovább, s egy döngicsélő arany-méhe csillantja fénylő tomporát. Vörösbe fordult nap, vigyázlak. Csak simogat már, nem vakít — szél iramodik az akácnak s összekócolja árnyait. ßs súlytalan köd kél a tóról. Ott csapkod egy nagy lepke még, az estnek játékosan bókol, szökdell, s eléri rejtekét. Hosszú lábbal gyűlnek az árnyak: kanyarban egy ember, s szekér. Súlya, sötétje nincsen másnak: gondja a végtelenbe ér. RAFFAI SAROLTA Ősz végi napfény M egfizethetetlen erény, ha * ■ valaki az élet kritikus helyzeteiben mindig megtalálja a legmegfelelőbb szót. Ezért a tulajdonságáért szeretik Sanyi bácsit is — a nyomdai gépsze­dőt. Hogy rögtön a tárgyra tér­jünk. Bimbófakajtó május vége volt, és a nyomdában fizetés. Ki róhatná meg azért egy ma­gányos öreglegényt, ha egyedül­létét az apák boltjában próbál­ja enyhíteni. Néhány pohárról volt csak szó. Persze, bemene­tel előtt. Odabent jó volt a bor. Inni kellett. A vendéglőből már nehezeb­ben sikerült a ki jövetel. Rosz- szul tervezték a közintézményt, így bizonyos esetekben gondot okozott a dolgozóknak, hogyan jussanak le emberségesen a jó pár lépcsőn a sima utcára. Ezen az apák napján Sanyi bácsi keveset talált töprengeni, és hármasával vette a lépcsőfo­kokat. Mivel lábai rövidek, egy kis differencia adódott, es túl- nagy hévvel zuhant — szeren­csére — egyik ismerőse kar­jába. — Szervusz, kérlek... Bo­csáss meg — találta fel ma­gát, majd megmagyarázta. — Kilötty entern. ügye keresve se találnánk alkalmasabb szót ilyen álla­potra. Lehet, hogy a tavaszi zson­gás okozta: Sanyi bácsi hama­rosan ismét apák napját ünne­pelt. Elvétette teljesítőképessé­ge határát, így éjféltájt ivó­cimborái karján hagyta el az éttermet. A szabad levegőn job­ban kezdett váltani az agya, ennélfogva elrendelte, hogy hí­vassanak konflist, mert azon megy haza. J ött a ráncos ernyőjű ha­tár, megállt a járda mel­lett. Az öreg szedőt fel akarták rá segíteni. — Engedjetek, majd én ma­gam! — utasította vissza a meg­alázó gyámolílást. Valóban, olyan sebesen neki­veselkedett, hogy a lendület elég lett volna kétszer olyan magas járműre is. Minthogy a fizika törvénye szerint az ener­giának nem szabad elvesznie, Sanyi bácsi átrepült a konfli­son és túlfelől ért földet — a betonon. Öt ez sem zavarta. Felült, csettintett, s odaszólt a kocsisnak. Cnnan az aszfaltról. — Hajts! Nem megmondtuk, hogy a mester mindig a legodavágóbb szót találja meg?! Mint ismeretes, a férfi szer­vezetnek megvan az a gyengé­je, hogy a sok apák napja ün­nepségei kimerítik. Hát még, ha a vénség is kikezdte már azt a szervezetet. Sanyi bácsinál dettó így esett. Ezért követke­zett be, hogy munka közben egyre több szedéshibát ejtett. Nem is csoda, hiszen leragadt szemmel más se igen látná meg azokat. Így történt meg. hogy május­ban augusztust kopogott dá­tumnak a napilapra, meg hogy a sporttudósításban a Légierő futballcsapatának támadását lé­gitámadásnak szedte. Valószí­nűleg a feje zúgott ez alkalom­mal. ilyen előzmények, többrend­beli figyelmeztetés után, vál­lalati fegyelmit, pénzbüntetést kapott az öreg munkás, ö, aki 43 esztendeje kiváló értője a szakmának és nem is olyan rég a Szikra Nyomdában is dol­gozott. Igyekeztek a lelkére be­szélni. Emberei je meg magát,

Next

/
Oldalképek
Tartalom