Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-05 / 156. szám
Egy néprajzos naplójából A KUKUCSKA NYOMÁBAN Hogy mi az a kukucska? Egy halászszerszám, amelyet tízegynéhány éve üldözök, s az is üldöz engem talán egy életen át. Közös kalandjaink sorozata 1948 nyarán kezdődött a Szeli- di tavon. Az egyik halász ladikjában furcsa szerszámot pillantottam meg. Hozzávetőleg egjTnéteres átmérőjű vasabroncsra három vasláb volt forrasztva, a lábak másik vége kúpalakban egyesült és négy méter hosszú nyélben folytatódott. Az abroncson körben háló volt, ennek csúcsa a nyélen mozgott vaskarikához kötve, A halász elmondta, hogy a szerszámot nyomóhálónak hívják, le kell nyomni a vízbe, a vaskarikát elengedni, erre a háló körben szétterül, a leborított hal oldalt az öbölbe menekül, és felemeléskor az abroncson kívül képződő zsákban megfo- gódik. Az egész szerszámot ő találta ki, mert ő már olyan ember, hogy mindig spekulál valamin. Ilyent soha nem látott, ilyenről soha nem hallott. Ez utóbi kijelentése kissé gyanús volt, mert én már mintha olvastam volna valami hasonló halászszerszámról. De halászom kötötte az ebet a karóhoz. Első alkalommal utánanéztem az irodalomban, s jól emlékeztem. „A pók, vagy kukucska” című közlemény azt mondja, hogy Mohács környékén halásznak ezzel a hálóval, s úgy látszik, dél felől terjed az utóbbi években, mert Romániában „kapak” néven ismerik, s ott csak a századforduló táján tűnhetett fel. Ha ez így van, és újabb északibb előfordulását találtam meg. Egyik kollégám hamar lehű- ■tötte ifjonti lelkesedésemet, mondván, hogy ő már évekkel ezelőtt látta ezt Ráckevén. „Ha te láttad, megnézem én is”, s az első HÉV-vel utaztam Rác- kevére. Találtam is kukucskát, de most „gitár” névvel álcázta magát. Ügy mondták, 20—30 éve használják már, mióta mélyebb a víz és tapogatóval nem érnek feneket. Ezt mélyebbre nyomhatják, mint a feneketlen kosarat. Nem volt időm tovább érdeklődni, de egy nyomóhálót szereztem a Néprajzi Múzeum számára. Felszállók a HÉV-re, zsúfolásig van hazatérő horgászokkal. Nézik, nézik, mi az ördögöt cipelek magammal. Előbb csak egymásközt találgatták, végül az egyik megkérdi: — Tessék mondani, mi ez? — Nyomóháló, gitár, vagy ha úgy tetszik, kukucska. — Uhüm — és az mi? — Leborítják vele a halat. — Amit kifogtak? — Fenét, amit ki akarnak fogni. — Hát azt meg hogy csinálják? Elmagyaráztam a szerszám működését, mire a horgásztársaság kórusban hördült fel: — De hisz ez nem sportszerű! Igyekeztem megmagyarázni, hogy a halászok nem sportolni akarnak, hanem halat fogni és megélni belőle. Még szerencse, hogy befutottunk a végállomásra, s leszállhattam, mielőtt megvertek volna istentelen élveimért. Részemről ezzel a kukucs- ka-ügyet lezártam, de az továbbkísértett. Fél évvel később a Velencei tavon jártam, s egy ráckevei testvérpárral találkoztam. Mindkettő halász volt. Eszembe jutott a gitár, s megkérdeztem Bandi bácsit, mit tud róla. — A gitár? Azt én találtam föl! Kellett ez nekem? Még egy feltaláló, gondoltam magamban. — A 20-es évek elején spekuláltam ki, éppen csinálgat- tam, de a fene sem törődött velem, mert egy vándor gitáros járt a faluban, asst bámulták. Mondtam is nekik, majd nézzétek meg az én gitáromat! Így maradt rajta a gitár név. Meglátogattam az öccsét, és félve tettem fel a kérdést, mit tud a gitárról. Nem akartam hinni a fülemnek: Nem ő találta fél! A 20-as évek elején nagybaracskai halászok jártak a soroksári Dunán, azok hozták, de ha többet akarok tudni, van itt egy öreg baracskai halász, kérdezzem meg azt. Imre bácsi elég morózus ember volt, de a harmadik nagy- fröccs után mégis nyilatkozott: — A kukucskát az édesapánk találta ki 1890 körül Nagyba- racskán, a Ferenc-csatornán. Azélőtt régen szigonnyal szúr- kálták a halat, apám azon spekulált, nem lehetne-e másképp is megfogni. Be is vált, de kellett kót-három év, míg tökéletesült. Nádas kell hozzá. Én már öreg ember vagyok, nem dolgozom vele. Megtudtam azt is, hogy él egy öccse Nagybaracskán, az is halász. Na, majd ha arra vetődöm, megkeresem, gondoltam magamban. Nem telt el három esztendő, s ott ültem Feri bácsi mellett. Ö sem volt sokkal barátságosabb, mint a bátyja. Ha a felesége nem lett volna olyan kedves néni, talán meg is szököm. Sajnáltam is szegényt, mit szenvedhet ettől a harapós kedvű embertől; Elmondtam, mi járatban vagyok, a múzeumtól jöttem, a régi halászéletre, halászszerszámokra vagyok kíváncsi, ismerem a bátyját is stb., stb. Feri bácsi ettől sem lett barátságosabb de azért odavetett egy-egy szót az első „bemelegítő” kérdésekre. Felesége közben beszólt, hogy átszalad a szomszédba, csak beszélgessünk. Rátértem az engem annyira érdeklő kukucskára is. Csodák csodája, Feri bácsi szinte szó- szerint úgy mondta el ahogy a bátyja, örömömben cigarettával kínáltam. Szomorúan csóválta a fejét, az orvos eltiltotta a dohányzástól, de én csak gyújtsak rá nyugodtan. — Különben adjon egyet nekem is. Ha maga füstöl, nem veszi észre a feleségem, mert rettentően haragszik érte. Valami rejtett zsebből szipkát is kerített elő, s élvezettel szívta a füstöt, miközben egyik szeme az ablakon, másik az ajtón volt. A csikket bedobta a tűzhelybe, de az enyémet a hamutartóba nyomatta el, bizonyságul, hogy csak egy cigaretta szívatott el. Mikor mindent elrendeztünk, büszkén szólalt meg: — Most már gyühetsz, asz- szony! A „békepipa” elszívása után valahogy nem láttam már olyan félelmesnek Feri bácsit, és mintha kevésbé sajnáltam volna galamblelkű feleségét. A kukucskával pedig azóta is tart szoros baráti kapcsolatom. Hol itt, hol ott bukkan elém. Sok mindent megtudtam róla, aminek a lényege a következő: Évezredeken át talán a szigony volt az egyetlen halászszerszám. amivel a nád között meghúzódó halakat meg tudták fogni. Ez azonban roncsolja a halat, s főleg ívó halakat irtanak vele, ezért a múlt század végén eltiltották használatát. Csakhogy a vízszabályozások miatt éppen ebben az időben megszűntek a nagy szélvizek is, ahol könnyű volt akármivel halászni, s ahol a hal nevelődött. A halállomány megcsappant, nehezebb volt fogni, de a vasutak kiépülésével új piacok nyíltak, növekedett a kereslet. A halászok igazából „spekulálni” kezdtek, hogy milyen új szerszámokkal tudnának minél többet fogni. Ennek a folyamatnak egyik mozzanata, hogy Nagybaracskán 1890 táján létrehozták a kukucskát, melynek idővel különböző formái fejlődtek ki. Pár év alatt elterjedt a Ferenc-csatornán, majd a mozgékony nagybaracskai halászok révén eljutott Mohács környékére, a soroksári Dunára és a kiskunsági belvizekre is. És a romániai „kapak”? Éppen itt a bökkenő! Az irodalmi adatok szerint Romániában később tűnik fel, kelet felől és teljesen kész formában. Nálunk korábban megvolt, ismerjük a kezdeti kísérletezéseket is, amire nincs szükség, ha kész szerszámot vettek volna át. Használatban vannak kisebb eltérések, formában is. És még egy sor kérdés vár megoldásra. A kukucska „behálózott”, s ki tudja, hány év múlva ismerem ki igazán, ha egyáltalán rájövök a titkára. Dr. Sólymos Ede * * SIETTETNÉM — Mily könnyedén ömlött az ének, az utca porából papírra lépett mosdatlanul, siheder nevetéssel az élmény öröme, és szórta széjjel ficánkolva villogó kincseit, még emléke is, álma is hevít. Most ülök némán, papírra meredve, ködök és fellegek gyűlnek szemembe, a dal fölött fagyott, szomorú kéreg, míg a kúsza hétköznapokba nézek, konokul vágyom a harmóniát, s nyirkos közöny szivárog tudatomon át. Verébcsapat zajong az utcákon, a fákon, s én már a fecskét is cikkanni látom s kerengni alacsonyan, bár még meg se jött, siettetném a cammogó időt. Ó ez a türelmetlen nyugtalanság ... Mióta eszmélek csak, megragadják indulatok, vágyak a lebegő jelent, s űzik, hajtják — a lélek jövőt így teremt? Ö ez a türelmetlen nyugtalanság... De miféle erők és miért akarják, hogy síromig nyugalmat sose leljek? Mindig tovább és mindig egyre hegynek? Hajnal Gábor NYÁR Teli torokkal harsog a nyár, letaposta az akác virágát, homokot pörköl, mit se bánja, tettét akármennyién látják. — Ez az én művem! — kiált a rónán, s megleng az érő búza szára, jön a visszhang a túloldalról: — Indulni, emberek! kaszára! A lombok alá bújt henyélés nem annyi, mint a gyöngyöző kín! és a csorda fújja a párát az ég sután festett mezőin, s a hajnal földrehajló húsén induló embert elcsigázza, de végül a nyár tehetetlen marad, legyőzve, leigázva. Antalfy István Hajnali perc Hűl! a harmat, s a hold tűnik, rólad álmodtam reggelig, rőt éjszakám, kék hajnalom: alvó sóhajod hallgatom. Vakít kitakart térded, és pilla-rezzentő ébredés incselkedik, játszik veled; s most csók-szökkentőn, öntudatlan váltamra simul tenyered ... JÓBA TIBOR MÉRLEC/EN Ferde napfény siklik az útra, rézsúton csíkban száll a por, homokszemcse aranyra gyúlva tűnt el a lombban valahol. Röpke árnyék vetül a mélyre, észrevétlen kúszik tovább, s egy döngicsélő arany-méhe csillantja fénylő tomporát. Vörösbe fordult nap, vigyázlak. Csak simogat már, nem vakít — szél iramodik az akácnak s összekócolja árnyait. ßs súlytalan köd kél a tóról. Ott csapkod egy nagy lepke még, az estnek játékosan bókol, szökdell, s eléri rejtekét. Hosszú lábbal gyűlnek az árnyak: kanyarban egy ember, s szekér. Súlya, sötétje nincsen másnak: gondja a végtelenbe ér. RAFFAI SAROLTA Ősz végi napfény M egfizethetetlen erény, ha * ■ valaki az élet kritikus helyzeteiben mindig megtalálja a legmegfelelőbb szót. Ezért a tulajdonságáért szeretik Sanyi bácsit is — a nyomdai gépszedőt. Hogy rögtön a tárgyra térjünk. Bimbófakajtó május vége volt, és a nyomdában fizetés. Ki róhatná meg azért egy magányos öreglegényt, ha egyedüllétét az apák boltjában próbálja enyhíteni. Néhány pohárról volt csak szó. Persze, bemenetel előtt. Odabent jó volt a bor. Inni kellett. A vendéglőből már nehezebben sikerült a ki jövetel. Rosz- szul tervezték a közintézményt, így bizonyos esetekben gondot okozott a dolgozóknak, hogyan jussanak le emberségesen a jó pár lépcsőn a sima utcára. Ezen az apák napján Sanyi bácsi keveset talált töprengeni, és hármasával vette a lépcsőfokokat. Mivel lábai rövidek, egy kis differencia adódott, es túl- nagy hévvel zuhant — szerencsére — egyik ismerőse karjába. — Szervusz, kérlek... Bocsáss meg — találta fel magát, majd megmagyarázta. — Kilötty entern. ügye keresve se találnánk alkalmasabb szót ilyen állapotra. Lehet, hogy a tavaszi zsongás okozta: Sanyi bácsi hamarosan ismét apák napját ünnepelt. Elvétette teljesítőképessége határát, így éjféltájt ivócimborái karján hagyta el az éttermet. A szabad levegőn jobban kezdett váltani az agya, ennélfogva elrendelte, hogy hívassanak konflist, mert azon megy haza. J ött a ráncos ernyőjű határ, megállt a járda mellett. Az öreg szedőt fel akarták rá segíteni. — Engedjetek, majd én magam! — utasította vissza a megalázó gyámolílást. Valóban, olyan sebesen nekiveselkedett, hogy a lendület elég lett volna kétszer olyan magas járműre is. Minthogy a fizika törvénye szerint az energiának nem szabad elvesznie, Sanyi bácsi átrepült a konflison és túlfelől ért földet — a betonon. Öt ez sem zavarta. Felült, csettintett, s odaszólt a kocsisnak. Cnnan az aszfaltról. — Hajts! Nem megmondtuk, hogy a mester mindig a legodavágóbb szót találja meg?! Mint ismeretes, a férfi szervezetnek megvan az a gyengéje, hogy a sok apák napja ünnepségei kimerítik. Hát még, ha a vénség is kikezdte már azt a szervezetet. Sanyi bácsinál dettó így esett. Ezért következett be, hogy munka közben egyre több szedéshibát ejtett. Nem is csoda, hiszen leragadt szemmel más se igen látná meg azokat. Így történt meg. hogy májusban augusztust kopogott dátumnak a napilapra, meg hogy a sporttudósításban a Légierő futballcsapatának támadását légitámadásnak szedte. Valószínűleg a feje zúgott ez alkalommal. ilyen előzmények, többrendbeli figyelmeztetés után, vállalati fegyelmit, pénzbüntetést kapott az öreg munkás, ö, aki 43 esztendeje kiváló értője a szakmának és nem is olyan rég a Szikra Nyomdában is dolgozott. Igyekeztek a lelkére beszélni. Emberei je meg magát,