Petőfi Népe, 1964. július (19. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-05 / 156. szám
MU we légies Megdöbbentő arány. Százhúsz kecskeméti középiskolás közül tíz ha tudta, ki volt Derkovits. Eredeti képeit egyikük sem látta, csak — mint mondták — „néhány fakó reprodukciót”. És a kollégiumba meghívott ismeretterjesztési előadó törhette a fejét: Hogyan öntse szavakba mindazt, amit csak a műalkotásokkal való közvetlen találkozás élménye segíthet megérteni. A szavak alkotta fogalmakat a szemléltetés tölti meg élettel. A tárlatok. Viszont — bár állandó vitatémáink között szerepel a látáskultúra, az ízlésfejlesztés fontossága — vidékre például ritkán, vagy soha nem jutnak el a klasszikus mesterek és a legtehetségesebb mai magyar művészek alkotásai. Önmagában sem az előadás, sem a kiállítás nem igen képes a művészeti nevelés napjainkban egyre fontosabb feladatait megoldani. A kettő összekapcsolása — különösen vidéken és úgy, hogy ne rend- szertelenül, hanem időrendi sorrendben, az alapokból kiindulva vezesse végig dolgozóinkat a művészettörténeten — egyelőre gazdasági és egyéb nehézségekbe ütközik. Tagadhatatlan, hogy az ismeretterjesztésnek és a tárlatoknak így is nagyok az eredményei. Mégsem ártana meggyorsítani, kiszélesíteni a fogalmi és érzékleti elemeket összekapcsoló művészeti nevelést. Hogyan? A televízió például rengeteget tehetne. Többet, mint eddig. Milyen nagy érdeklődést váltott ki még az év elején a Négyszemközt a műalkotással — című tv-sorozat. Összeállítója — Bojár Iván műtörténész — ezzel szinte a látásra nevelés iskoláját teremtette meg. „Vizuális szolfézs — foglalta össze röviden és szellemesen műsorának célját és hozzátette — ha a közönséget érdekeltté akarjuk tenni, nemcsak ismereteket, élményt is kell nyújtani.” Bojár Iván elérte a célját, a sorozat mégis abbamaradt. Pedig de sokan várták a folytatást... Miért szorult le a képernyőről? Nem lehet tudni. Mint ahogy azt sem, hogy miért ösz- szesen csak 19 perc az idei, saját képzőművészeti műsorok adásideje?! Íme, a statisztika: Holló László: 4 perc, Szocialista képzőművészek: 6 perc, Hincz Gyula: 5 perc, UNESCO reprodukciós kiállítás: 4 perc — ez összesen 19 perc. A művészeti ismeretterjesztés a képernyőn tehát mindössze ennyi helyet kapott! A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy példaként szolgálhatott volna az Intervíziótól átvett moszkvai művészeti adássorozat, melyet vasárnap délelőttönként sugárzott a Magyar Televízió. Kitűnő művészettörténeti előadás keretében mutatták be a világhírű Tretyakov-galéria anyagának legjellemzőbb részleteit. Ügy látszik a Szovjetunió és a baráti országok televíziói nem hanyagolják el a képzőművészeti nevelésnek ezt a fonnáj át. A tv a vizuális nevelés egyik legfontosabb eszköze. Érthetetlen, hogy miért zárkózik el éppen a látáskultúra fejlesztése, a korszerű művészetszemlélet kialakításának százezreket érintő feladata elől. Érdektelenségből? Vagy abból a téves felfogásból kiindulva, hogy a művészet — mint tv-műsor — egy szűk réteg érdeklődésére tarthat csak számot? A félreértésre talán az adhatott okot, hogy a közönség valóban igényli a tv-től az érdekes, jó műsorokat. Jogosan. Most csak az a kérdés, hogy mit tart érdekesnek vagy feleslegesnek a tv és mit a közönség? A művészet érdekli az embereket. Példa erre a Négyszemközt a műalkotással — című műsor sikere. Vagy a múzeumok négymilliót meghaladó látogatója. De még ha kevesebb nézője akadna is a képzőművészeti adásoknak, elevenebb, több ré- tűbb műsortípusok megteremtésével lehetne a helyzeten segíteni. Például: képzőművészeti rejtvény, vagy vetélkedő rendezésével a zenélő órák és az olvasóterem mintájára. Továbbá nem ártana összehívni egy képzőművész kerekasztal konferenciát, nyilvános tárlaton bemutatni azokat a fiatal művészeket, akik egyébként nem tudnak szóhoz jutni. Foglalkozhatna a tv a művésztelepek életével, a vidéki képzőművészek helyzetével, a közterületen felállított szobrok sorsával, az országos vitát keltő, de csak a fővárosban látható tárlatok ismertetésével, elemzésével, általában mindennel — az iparművészettől az építészetig — ami a művészet hatókörébe tartozik. A tv — bár a legtöbb előfizetője Pesten van — mégsem csak a pesti közönségnek rendeltetett. A fővárosban számtalan kiállítás szolgálja az ízlésfejlesztést és ismeretterjesztést. Égetően nagy szüksége a televízió segítségére a vidéki közönségnek van elsősorban. Vadas Zsuzsa LENN még áthatolhatatlan volt a köd. de a lanovka átfúrta és itt fehér és fenséges minden, és Nap ragyog. Lomnic sziklái komorak. Alattuk 2200 méteren vattapuha hó. Ha nekilendülsz, a léceid 80 kilométeres sebességgel rohannak. Hol kötsz ki? Kifutó nincs; fenyvesek, szakadékok, sziklák. A társaság nemzetközi. Németek, csehek, szlovákok, lengyelek, ukránok, oroszok, magyarok. Hasukat süttetik a márciusi nappal, és ebben a környezetben veled együtt arisztokratáknak tűnnek. — Te is az vagy. Az Illyés-vers legerősebb szavait morzsolgatod: „Áruló vagy...” Az vagy. Kell neked tátrai ragyogás, sziklák, fenség, ultramarin ég? Ide kell jönnöd, hogy kontrasztja légy annak, amit magadról vallani szeretnél? DOBD BE ebbe a színes forgatagba a Faragó Jóskát keserűen lebiggyedt szájával, 12 esztendejével, piszkos ingével. Bélelt és orkánfényű anorákok fölé tedd oda azt a zöldessápadt fejet, a gondosan barnított, jól táplált fejek helyett, és keserű lesz a szád képzeteid társulásától. — mert a világ dolgai, emberek dolgai egymással elválaszthatatlanul összetartozók, mint lágyság és keménység, derű és keserűség, tehetetlenség és cselekvés. Jóska nadrágja most a betonon lobog: hazafelé menet lobog a szélben, s lehajtja fejét a fiú, hogy az esőben előrelásson. mert lent most esik. Kint találja a kicsiket, vagy megszánta őket valamelyik szomszéd? — Mert az anyja nem nyithat nekik ajtót, bizony nem. így van, ha az apa húsz év után ráeszmél, hogy kótyagos az asszony, s hat gyerek gondja, a ház gondja, meg az Isten gondja is az övé. s a pénzben látja a megváltót és a hordó mellett köt ki. — Mi jöhet hát? Leszúrja ezt a nyavalyást, ha a szeme elé kerül, meg azt a kis piszkos kurvát is, a legnagyobb lányát — mert az az, akárki megmondja. S úgy van, ahogy a Faragó Jóska tudja: ahogyan szél a szél. amint eső az eső, s ahogyan egyszer megteszi az apa, amit mond — zárva az ajtó és az udvaron négy kicsi gyerek. Sanyi négy éves, Juli nyolc, Mari kilenc és az a szegény Kati, aki dedósok között nem dedós, a többiek között igen. összekuporodva melegebb van, a saját testünk is, meg a másiké is melegít. — Az a négy, apás és anyás árva. — Van akinek két anyja lehet, ezeknek itt az apjukból van kettő: egyik aki kizárta őket, és tizenegy tájban jön meg, vagy a koma hozza; a másik meg, aki ettől az apától való, 12 éves és ellenség is amazzal. S már jön is a pajtás apa, a játszó apa, aki tolvaj is, betörő is, mert ha jön, az ajtó megnyílik, és a kamra is megnyílik, akkor is, ha ezért a világ feje tetejére áll, s a disznóölő kés megvillan fölötte. MEGVILLAN fölötte a jeges szikla, finoman dobja a csípőjét, lendül és siklik — hiába, legszebb a szlalom, kapuk között vagy szabad havon. S az ultraibolya sugarak a lélekig hatnak. — Huszonöt korona a felvonó napi bérlete — még 40 forint se. Lesiklasz, és függő- széken, drótpályán mehetsz a csúcsra, s újra lesiklasz. Szél szalad a homlokod falának, és gyémántutakon rohansz; a fölkavart porhó égreszáll, talán föl is tapad rá, ott marad. ÁRULÓ VAGY. Az a javából. Jóska szemében keserű dac: — Mit tudsz te az életről, te tanár? Mondjam el neked, hogy mért nem tanultam az órádra? Mondjam el, hogy nagyobb dolgaim vannak? Mondjam, hogy ne légy kicsinyes, hiszen az én megfegyelmezésemmel a magad kényelmét akarod szolgálni? Mondjam, hogy amikor más iskolába való irányítással fenyegetsz engem, nagyon szánandó vagy: új nevelők, új társak... Megváltoztathatják az én sorsomat. az otthonit? Időnként nem bírsz vélem? Veled bírnának-e, amikor a húgaidat óvnád éjszaka a részeg apádtól? Nevelőintézetbe dugnál, hogy könnyíts rajtam, hogy embert faragj belőlem? Mit gondolsz, jót tennél? Az a négy... otthon hogy élne nélkülem? — Te szabadulni akarsz tőlem, hogy zavartalanok legyenek az óráid. ÉS FÖNN a hegyen zavartalanok az órák, a napok. Egy- egy bukás után a felhorzsolt fenék szinte kellemesen sajog, s a nemzetközi társaság örömét hónuk alá veszik a fenyők, s az megfiadzik. A magyar pálinka és dohány cseh bőrönddé lesz, vagy melegítővé. Vacsoránál már nem a Szürke Kati fecseg, hanem a búzakék lasztex nadrág, meg a feketetulipán anorák. Élet ez itt. de csak a táj teszi igazán azzá, az ember pedig olykor lábat eresztett valuta, amelyik jön és megy, aranymosolyt teremt, esetleg szomorúságot, ha az elképzelései irA kecskeméti művészklub elegáns r\ fog helyiségében stílszerű környezet fogadja a látogatót, művészi ízlés serkenti és pihenteti a szemet, csillog a presszógép, klubhangulatot áraszt a nemes kávéillat. Csak egy szűkkörű, s igen élvezetes városfejlesztési előadáson voltam itt nemrégiben, művészeink közül csak egyet-kettőt ismerek, egy jeles szobrászt és egy kiváló fiatalabb festőt, de hallom: Élénk a klubélet, vannak szórakoztató kel.emei, vannak szakmai fényei és árnyai, nagy és kicsiny képzőművészeti problémák, mámoros és színjózan „izmusok” lengetnek és rengetnek esztétikai vitaanyagokat, ki- kigyúlnak a kölcsönös kritika egymásba világító lámpái — szóval: Olyan a klub, amilyennek lennie kell, s amilyen lehet egy müvészklub mindenütt a világon — legfeljebb másutt sokkal látogatottabb. De kell lenni még két nagyon fontos és mindennél értékesebb szellemi tényezőnek — és bizonyára megvannak olt ezek is. E két érték: Az önkritika és egymás megbecsülése. Ez a kettő határozza meg a klubélet szellemi fokát, társadalmi jelentőségét és szociális tartalmát. Az önkritika Hatalmas „tananyag”, s aki ebből nem vizsgázik magas fokon — az nem mondhat elismerésre méltó kritikát másról. Egymás érdemleges megbecsülése nélkül megbeMűvészek csültetést joggal senki se várhat. Mindebből az is következik, hogy a hátmögötti, a titkos kritika a megbecsültetésben nem emeli magasabbra azt, aki az ilyesmit gyakorolja — sőt!... Éppen azért jó az őszintén kitárulkozó szakmai klubélet, mert minimálisra csökkenti az úgynevezett „fúrási lehetőségeket”. H ajdanában, az én csendes ifjúságom idején, évekig meleg, bohém társaséletet élhettem Tornyai Jánossal, Rud- nay Gyulával, s még néhány jeles alföldi művésszel. Jelenlétemben, fülem hallatára volt egyszer Tornyainak és Rudnaynak éles és bizalmas baráti és művészi összecsapása egymással a festői kifejezésmódok értékéről — Tornyai, egyebek■ között, jól emlékszem, így kiabált Rudnayra: — Ügy fecsegsz a vásznon, mint Krúdy Gyula az írásaiban. Hát ő teheti, mert ő firkász. De a piktor, ha megszállja a szentlélek, nem fecseghet! Rudnay erre hasonlóan robusztus hévve' vágott vissza: — Te meg még annyi műgonddal se dolgozol, mint Zsófi néni, amikor meszelővei elhúzza a házalját. Te csak mázolsz! így robbantak össze — de még aznap este Tornyai elfogta Darvassy Pistát, az akkoriban egészen kezdő fiatal festőt. Rá- ripakodott: — Mi az? Hallom, hogy a Képzőművészeti Akadémiára akarsz beiratkozni. Megbolondultál? Hát itt van Vásárhelyen a remek Rudnay-iskola! Miért nem tanulsz nála? Nagyobb művész ö, mint az akadémia minden tanára együttvéve!... Rudngynak pedig másnap négyszemközt ezt találta mondani G. J. újságíró: — Mester, láttam B. műgyűjtőnél három remek képét, s mellettük Tornyai Jankó néhány vásznát. Az ön müvei tündökölnek, mint a művelt Európa, de Tornyai... ő csak Ázsia. Rudnay pillanatig se tétovázott. Szigorú szóval csattant G. J.-re: — Szerkesztő úr, jobb lesz, ha rólunk nem nyilatkozik — Tornyai csupa erő, -supa zsenialitás. Minden ecsetvonása elbűvölő igazság! Alászolgálja! LJ át valahogy így szép a művészlélek ** és a művészélet — s ilyen szellemiséggel jelenthet legnemesebb vonatkozásban is magas fokú közéleti értéket a művészklub. Simpnka György reálisak voltak áruról, árról, értékről. IRREÁLISAK az elképzeléseid az értékről. Azok bizony. Mert a Faragó Jóskának — ha nincs is előszereteti értéke — az objektív értéke nagyobb, mint sok apáé, tanáré és más embereké. Kényszerű-keserű értéke van. mert. azoknak a számát gyarapítja, akik a szívük szerint tenni képesek, s ha a törvény olykor szegényebb, mint az élet. szokáson, írott ma- laszton felül is cselekvőképesek. — Gondoddal-bajdoddal jártál-e már megértő embereknél? Ügy él a megértés a mi Egyenlítőnkön, mint megélhetésre társult növényfajták a forró égövön. Csakhogy míg amott egyik viseli a másiknak a terhét, addig itt a másik gondja gyakran át- utaltatik a legközelebbi faderékra, vagy koronára; no, persze a megértés fényes esőjében, amelyik mélyre mossa a jó talajokat. KERESED a Jóskára érvényes rendet. Itt keresed, ahol a szelek, a jég meg a hó írja a tájba a maga törvényét, s ahol kevés az ember a csúcson, amikor lavinák szakadnak le az oldalakról. Itt, hogyha mentés indul, egy ember nem ember, csak mélybe gördülő eleven kő; de a kettő több: s a több már a természet hasznos darabja, amelyik új törvényt ír szívvel és cselekvéssel, vére szerint valót és hasznosat, legyen bár más tájról jött. vagy hazai polgár, mellén ordó fityegjen, vagy jeltelen tisztesség. JÓSKA ITT VAN a lomnici tájban, kitérdelt nadrágjával, koszos ingével, lebiggyedt szájával. A szeme ki-beugrál, külső és belső világot kavar össze a tekintete; van aki azt mondja, nem igaz ember, mert nem néz a szemed közé, és hallgat, egy szót se szól. EGY SZÓT se szól. Ily fenséges dolgok között olykor az emberbe beléfagy a lélek, s ha oldódna, akkor áradattá Válna, aminek medret kell ásni, gátat emelni. Ember kell hozzá. Nem egy: több, aki törvényt ír szívvel, cselekvéssel, vére szerint valót és hasznosat. Goór Imre Weinträger Adolf: Olvasztár. ÁRULÓ VAGY? „Vizuális szolfézs66
