Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-14 / 138. szám
Tisza-parton Mintha mindéi? versenyezne, úgy iramlik, oly sietve ez a fürge, friss folyó -» s én csak nézem, elmerengve, mitől van ilyen jó kedve — mitől ilyen illanó? Mint az álom tovatűnik, fehér habok egymást űzik s lám a folyó így örök, egyre ömlő új vizekkel, áradó elevenekkel nem fogy el a part között. Csak a tájék tarka képe, az változik évről-évre, mint a festő vásznai ... A sok kis ház, magát nézve, guggolt ki a víz szélére — szépnek akar látszani? Akkor nekem már a lányok, a karcsú fürdó'ruhások, inkább azok tetszenek — sikongatnak kergetőzve, lágy habok sodrába dőlve, mint a pajkos kisgyerek. Szúnyog öccse tán e csónak? Olyan vékony, úgy csapongnak szárnyai a víz felett — vagy százlábú? Nyolc a karja, lám a ritmust hogy hadarja, és a csónak táncba kezd. Hej, biz én nem ülnék rája! Nagyon sovány a deszkája, jobb nekem az ó-ladik, jobb nekem a forró nyárban csendes füzek árnyékában, hol a napfény nem vakít. Itt pihennek a halászok, nyugodalom száll reájok, nagyszuszogva fekszenek. Távolabbra békés lelkek hosszan el-elrévedeznek, míg a dugó ring, remeg . . . Csillapulnak itt a vágyak, füstös gonűok messze szállnak, horgász most mind, semmi más, és ha pedzi a halacska, a zsinórt lassan csavarja, s úgy örül, hogy — lett fogás! Fenn a hídon elmélázva, mintha csak a réten járna, lassú csorda ballag át, s türelmét hiába veszti, az autóst nem ereszti, nyomkodhatja a dudát. Rakott szekér is ott gördül, jönnek, szinte seregestül, várost fpglal a határ? Vagy csak jelzi, hogy az élet ott zajlik most, hol úgy éget s nem kímél a napsugár ... Ahogy árad szakadatlan, életünket száz alakban a kedves víz tükrözi — s míg az égen karcsú gépek villannak, mint játszi fények, lelkünket melengeti. — Tisza-parti békességben a vidéket nézem-nézem, zsongat, ringat a folyó . . . Milyen szép is, ha az ember nincsen teli félelemmel: élni ^sak így, így a jó. F. TÖTH PÁL „ MOKiÍTOR Tizedik fejezet AKUSZTIKAI BEVEZETŐ UTÁN — ÁLTALÁNOS HELYZETJELENTÉS A tudomány megállapítása szerint a hang olyan mechanikai rezgés, amelyet az emberi fül érzékelhet. A tudományos megállapítás szerint — továbbá — a hang terjedési sebessége annak a közegnek anyagi minőségétől, hőmérsékletétől függ, amelyen áthalad. Valamint a nyomástól. A tudomány megállapítása szerint — mindezek alapján — száraz levegőben, nulla Celsius- fok mellett, 760 higanymilliméter nyomás esetén, a hang 332 métert tesz meg másodpercenként, A tudomány fentebbi megállapítása — kizárólag a tudomány iránti tisztelet tart visz- sza attól, hogy erősebb kifejezést használjunk — egy nagy marhaság! Mert a hangok terjedelmes csoportjának, a beszédhangoknak sebességét ugyan milyen mértékben befolyásolja az át- jresztő közeg? Vagy a hőmérséklet? Vagy a légnyomás? Semmilyen mértékben! Az emberi haagofc ^erjedési sebessége — ez gyakorlatilag, empirikus eljárással bármikor kimutatható — egyetlen körülménytől függ. Attól, hogy miről van szó. Egy értekezleten elhangzó termelési utasítás például lassabban jut el az érdekeltekhez, mintha csigapostás vinné. Ezzel szemben, ha az emberi hang olyan hírt tartalmaz, amelynek érdekessége maximális, megalapozottsága minimális, és ezen felül még kárörömre is módot nyújt — ilyen feltételek köz- rejátszása esetén az emberi hang terjedési sebessége fity- máiló mosollyal szárnyalja túl akár a fényét is. Hasonló akusztikai jelenség volt tapasztalható a Mukátor- ral kapcsolatban. Bár adásait közvetlenül csak néhányan élvezhették, másnap már tudott róluk az egész főváros. Történetünk kezdete óta öt ízben jelentkezett újólag az ismeretlen. Már az elsővol frenetikus hatást ért el. fáradtan lépked a kihalt * utcán. A feje év végi gondokkal van tele. Egész nap vizsgáztatott. Mihály Pista lép mellé, az I/5-ből. Különös kérése van: Nem érti, mi a szerelem, nem is volt még szerelmes, könyvek címére kíváncsi hát, amiből ezt meg lehet tanulni. Az osztályfőnököt meglepi a kérés. Mihály Pista és a szerelem! Ezen mindenki nevetett volna. Hogy Pistának ilyen eszébe is jut. Aki nem szólna a világért sem, aki csak mosolyog, ha szólnak hozzá, mosolyog kétségbeesetten, védekezéssel, s aki nem meri letegezni a lányokat az osztályban. Csak nézi ezt a fiút, aki itt lépked mellette, komoly arccal, és várja a választ. Hallgat türelmesen és vár. Nem is sejti, hogy mi minden megfordul ekkor a tanár fejében. Saját régi inaséletére gondol. Negyedszázadot ugrik át gondolatban. Keserű emlék tör utat valahonnan a mélyből. .. .Elkéstek a délutáni nyitáskor „Dugóval”, a kisinassal. Talán negyedórát késhettek. A főnök intett nekik, hogy menjenek a raktárba. Kikullogtak, mint a megvert kutyák, rettegve az elkövetkező veréstől. Ismerték a főnököt: Nem ismer tréfát. De most már nem bántotta őket. Egészen más következett. Ott ültek a nagy hordósor előtt, kedélyesen csevegve, nevetgélve, a három jó barát: a gyógyszerész, a csendőrőrs parancsnoka és nevető, ragyogó arccal a főnök. Arcán olyan nagy volt a fényesség, egész lényén olyan hatalmas megelégedettség és jókedv ömlött szét, hogy ők ketten, a „bűnösök” reménykedni kezdtek: Elmarad a megtorlás. Most éppen a főnök viccén nevettek. Még Dugó is mosolygott. Nem, mintha értett volna valamit is, de csak úgy udvafl különbség riasságból: Ha az urak nevetnek, a szolgának is illik, ezt az íratlan szabályt jól tudták. Azok meg csak nevettek. És ittak. Olyan tiszták, vasaltak, erősek és hatalmasak voltak ők hárman, hogy a másik kettő: A két kicsi, sovány, kurtakabátos, félős, ez a két szánalmas és ijedt madár csak nézte, nézte őket. gyszer csak a három úr összesúgott. És a főnök nevetős arca elsötétült, amikor a parancsot kiadta: — öreg, egy pofont lekenni Dugónak! És hozzátette: —Nagy legyen, mert ha nem... Ö tétovázott. A főnök hangja csattant: — Mi lesz?! ö óvatosan arcul legyintette a másikat. — Kicsi!!! — ordították az urak kórusban. — Add vissza, Dugó — rendelkezett a főnök. Dugó már okosabb volt: Ügy megcsapta, hogy fájt. Az arca is — a bőr, a durva kéz nyoma — és a lélek is: Az, hogy a másik nem sajnálta. De a főnöknek ez sem tetszett. — Nagy volt — mondta —, add vissza felét, öreg! Neki még sajgott az arca, ez okozta tán, hogy most már ő is nagyobbat ütött. Tavaszi táj, közelről Ide jöttem, hogy lássalak, tavaszi táj, kedves mdék, s most itt állok a fák alatt, fejem felett tavaszi ég, köröttem tavaszi világ. Ez az illat! — föld illata ... Ez a fény! — tavasz-ragyogás! Ilyenkor e szó is: haza még szebb, mint máskor, ez a láz bennem villámként villan át! Közelről nézlek, új tavasz, és előbújó kis bogár, és tudom, minden így igaz, ahogy látom, s ahogy e pár perc újraszült ezer csodát...! Antalfy István A főnöknek nem tetszett megint csak. Most oldalra ment, aztán t»l lagymatag volt, aztán túl kemény, majd hátrament, majd nagyon előre: Hibát minden ütés után talált. 0 ’ * k meg csak ütötték egymást, előbb vezényszóra, kis szünetekkel, aztán vezényszó nélkül is már. Eleinte megtapogatták az ütések helyét, de aztán azt is elfelejtették, hogy ott ülnek az urak, és jól szórakoznak. Elfelejtették, hogy ők kicsodák tulajdonképpen, hol vannak, és mit cselekszenek. Csak csapkodták egymást felváltva, a szemüket, arcukat patakzó könnyük elárasztotta, a lelkűk megtelt az egymás elleni gyűlölet mérgével, tudatuk helyén végtelen fekete sivatag keletkezett, átváltoztak dühös fenevadakká, akiknek nincs semmi fontosabb annál, mint tépni, gyűlölni, kínozni! ölni, igen, meg tudták volna ölni egymást akkor már... És az urak kacagtak. Széles, fényes arcukat a kacagás könnyei elárasztották, renyhe, nagy testük belerázkódott a nevetésbe; fulladoztak, és hajlongtak a leírhatatlan gyönyörűségtől. Ki tudja, meddig tartott volna a gyönyörűséges játék, ha hirtelen a csendőrparancsnok kidülledt szemekkel fel nem áll. — Állj! — ordította. —Majd adok én nektek! — Akadozó nyelvvel üvöltött: — Majd én megmutatom! Az úristenit! Itt én parancsolok! Itt rendnek kell lenni!... A másik két úr meghökkent egy pillanatra, de aztán röhögve cibálni kezdték: — Ne izélj... Ne rontsd el a játékot... Ne marháskodj... De a csendőr hajthatatlan maradt: A „rendért” ő felel. És elzavarta a két pofozkodót. Még utánuk is kiabált: — Máskor meg ne lássam! Azon vették észre magukat, hogy kint állnak az udvaron. És zokognak. Átölelik egymást, miközben rájuk süt a nap, és meglegyinti fájós, zsibbadó arcukat a szél. lost itt baktat mellette Mihály Pista. Várja a választ. Ránéz a szeme sarkából a gyerekre. Mit tudja ő, hogy mekkora a különbség az inasok és a szakmunkástanulók élete között! Karonfogja a gyereket. — No, Pista, mesélek én neked valamit... Varga Mihály M< Azon a gyászos emlékű szerdai napon történt, amikor a ragyogó technikával, lelkesen és harcos felfogásban küzdő magyar labdarúgó-válogatott, bal- szerencsés körülmények között 5:1 arányú vereséggel vonult le a pályáról. A kleindorfi együttes ugyanis tartalékosán állt ki. Tulajdonképpen kézilabdacsapat volt, és csak a helyszínen derült ki, hogy focizniuk kell. A mérkőzést előkészítő levélváltás során valami fordítási hiba csúszhatott be. Mindez — — érthető módon — keresztülhúzta a honi szakvezetők előzetes taktikai és stratégiai elgondolásait, megzavarta és felidegesítette a mieinket, akadályozta a harmonikus csapatmunka kibontakozását... De hát most nem erről, hanem a Mukátorról van szó, és az események megérdemlik a részletes taglalást. A Műanyagipari Minisztériumban dolgozókat — lelkiviláguk alapján — két csoportba sorolhatjuk: nyuszik és oroszlánok. A nyuszik jelentkeztek a bizalmiaknál, hogy meg szeretnék nézni a televíziós közvetítést, és vállalják a csúsztatást. Ilyen nyuszi körülbelül harminc akadt, A fentmaradó háromszáz oroszlán beírta az eltávozási könyvbe, hogy kimegy helyszíni szemlére, kooperációs értekezletre, műszaki ellenőrzésre, tervvitára, próbaüzemeltetésre stb. — és kiment a Népstadionba. Mert az oroszlánnak nemcsak látnia kell, hanem ordítania is. A nagy tanácsteremben a nyuszik között a minisztérium néhány vezetője is helyet foglalt a televíziós készülék előtt. Többnyire ők is oroszlá- egyes... Góóól!!!... A mieink nők voltak, de közismert orosz- boldogan összecsókolóznak, és lánok, nem mutatkozhattak ko- védelemre rendezkednek be. Az ra délután a lelátón. E két fő- ellenfél rohamoz, egyre ritkáb- csoporton kívül akadt még né- ban érinti kézzel a labdát, és hány aszkéta. Ezek változatlan kiegyenlít. odaadással ez idő alatt is munkahelyeiken tartották a frontot, dolgoztak szobáikban. Köztük az első helyen: Doktor Gál- fi Zoltán, a kötelességtudás mintaképe. Mi maradjunk a nagy tanácsteremben és innen figyeljük a tévé-közvetítést. A bíró sípszava után azonnal a mieink ragadták magukhoz a kezdeményezést, és a második percben szögletet értek el. A beívelést a tizenhatoson belül egy nyurga kleindorfi hátvéd kézzel csípte el, és a földhöz ütögetve a labdát, rohamra indult a magyar kapu ellen. Hiába, a szokás hatalma... A játékvezető erélyesen sípjába fúj. Vitathatatlan tizeaSípszó, vége az első félidőnek. A nyuszik bánatosan fészkelődnek székeikben, a néhány oroszlán elkeseredetten bömböl. Többen indulnának már az első emeleti büfébe, egy vigaszfeketére, amikor a képernyőn a fo- cilabdás „Szünet” jelzés helyén ismerős szoba, a műszálgazdálkodási elvi főosztály vezetőjének rezidenciája jelenik meg. Ott ül Gálfi, a hatalmas, világosbarna íróasztal mögött. Űr ül. Űr ír. Egyidejűleg a kommentátor is jelentkezik. Szokatlan, krákogó hang. — Az itt látható doktor Gálfi Zoltán, miután ellopta beosztottja találmányát, és jogtalanul zsebrevágott egy csomó Réazt, most még valami disszar-
