Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-11 / 135. szám
WW. június n, csütörtök 5. oldal A 8 és 112-ről Federico Fellini beszél IEOD4LMI KÜTYÁBÓR? Bemutatták az egész világon, 1963 nyarán nagydíjjal tüntették ki Moszkvában, és most nálunk is megtekinthette a közönség Fellini bonyolult önvallomását, a 8 és Vs-et. Az emberek kíváncsian ültek be a mozik nézőterére, és talán csaknem olyan zavarral és kiábrándultsággal jöttek ki, mint Fellini két másik — Az országúton, és az Édes élet — című filmjénél. Mindenki mást várt, ki-ki vérmérséklete és beállítottsága szerint. És mit kapott? Tépelődő, vívódó gondolatokat, furcsa játékot térrel és idővel, szabad asszociációt és pillanatonként megújuló helyszíneket fiatalodó, vagy öregedő hősökkel. Ráadásul a filmnek ebben a végtelenül szubjektiven váltakozó miliőjében legfeljebb csak a még gyermek, vagy a már felnőtt Guido megjelenése segít eligazodni. De segít eligazodni még valami. Egy könyv, amelyet New Yorkban adtak ki a közelmúltban „Federico Fellini beszél” címmel. Gideon Bachmann a szerző, hónapokon keresztül beszélgetett Fellinivel a film forgatása közben, a tengerparton, éttermekben és a stúdiókban. Ezekből a beszélgetésekből született meg a könyv, melyből az alábbiakban idézzük Fellini néhány mondatát. „Nem hiszem, hogy filmjeimben konvencionális, romantikus, Vagy költői értelemben vett hősöket alkotok. De mindig van valaki, Mint Guido, aki harcol a szörnyek ellen, az idegbaj és a félelem ellen, az igazi veszélyek ellen. Hős. akinek sikerül megszereznie saját életének érzését, miután megtisztul a szörnyektől, amelyek el akarják őt pusztítani. Így érdekel az ember, de minden szintjén, különböző állapotaiban és dimenzióiban. Végtére én is csak egy ember vagyok. Nem akarok úgy feltűnni, mintha tudnám a végső választ. Mindig keresek, és ez minden, amit meg akarok mutatni, hogy keresek. — Tudja, mit nem , értek? Amikor az emberek azt mondják, hogy „nem értem”. Nézik a történetét egy embernek, aki beszél a munkájáról, a gondjairól, az asszonyokról, a vallásról. Nincs itt semmi megérteni való. Csak éppen hallgatni és érezni kell, hogy ennek az embernek a problémái az ön saját problémái. Ez minden. Az emberek hozzászoktak egy bizonyos „hozzáálláshoz” és ahhoz, hogy érzelmileg erőszakot követnek el rajtuk. Amikor jön egy film, amelyik nem teszi ezt, „nem értik”. Ha nincsenek a megszokott útjelzők felállítva, a megfigyelők úgy érzik, hogy eltévedtek” Fellini filmje, egyben válasz is saját kételyeire. A legnehezebbre vállalkozott — és sikerrel — a meztelen gondolatok ábrázolására. Az alkotó művész belső világát térképezte fel monumentálisán, ahogy a mű születése közben a témával, önmagával, környezetével, az egész világgal viaskodik. A film kezdő képsorai a főhős-rendező, Guidó fullasztó tehetetlenségét jelképezik. A félelmetes autó- dzsungelből kiszökő Guidó a felhők közé emelkedik, de visz- szarántják a földre, a 8 és */a pokoli világába. Felvonulnak ennek a világnak a kísérteties figurái. Ódivatú öreg dámák, kiszikkadt egyházi méltóságok, forgatókönyvírók, producerek, színészek. Itt. ebben a bizarr környezetben bukkannak fel Guidó gyermekkorának álomképei, amelyek átszövik a reális időben végbemenő cselekmény fonalát és arra késztetik a rendezőt, hogy szembenézzen önmagával, a korral, az asszonyokkal, a vallással. Szembenézzen, és leszámoljon. „Megtisztuljon a szörnyektől” és kiszabadítsa önmagát a képmu- tatas, a vallási dogmák, a hamis illúziók börtönéből. Fellini merészen ívelő gondolatkörét a gyermek Guido és a bohócok szívhezszóló muzsikája zárja be. A gigászi filmdíszlet tövében benépesül a cirkuszi aréna, és a felnőtt Guido intésére táncra perdül a múlt és a jelen. A 8 és */] egy nagy művész hitvallása az életről, önmagáról és a művészetről. Kifejezés- módja mesteri, fölényes biztonsággal dirigálja a korunk kételyeit hol tragikusan, hol kegyetlen komikummal megszólaltató pokoli kórus szólamait. És ebben a munkában nagyszerű segítőkre talált. Olyanokra, mint Gianni di Venanzo operatőr, Piero Gherardi díszlettervező, aki a valóság és képzelet játékának színhelyéül keresve sem találhatott volna kitűnőbb hátteret, mint az a régi palota, márványborításával, stukkó oroszlánjaival és vasrácsos liftjeivel. Ebben a filmben mindenki átérezte a rendező szándékát, elsősorban a főhőst kitűnően megszemélyesítő Marcello Mastroianni, de a többi színész is a nagy nevű sztároktól kezdve egészen a statisztákig. Radó Gyula — Jó napot — kocogtatta meg az öregúr a kapusfülke tolóablakát. — Remélem, ma végre beenged? Feltétlenül beszélnem kell Goszitola igazgató kartárssal. A portás felnézett, összehajtogatta újságját, és kibicegett a látogató elé. — Nem tehetem, Hókai úr. Sajnálom, nem tehetem. Parancs az parancs. Szigorúan meghagyta Brabács kartárs . .. — A szó hirtelen a torkán akadt. Körülnézett, lehalkította a hangját. — Magának fogalma sincs arról, mi történt itt az éjszaka! A Kertesi volt szolgálatban a portán és Mokris bácsi volt az éjjeli őr. Egyiknek se szeretnék most a bőrében lenni! — Mi Völt: az Elet Es irodalom legutóbbi számában (c) glosszaíró hevesen elmarasztal egy fiatal költőt, aki a Jelenkorban közölt három verse előtt néhány sorban bemutatkozik. „Költőnk elsősorban azt emeli ki, — mutat rá (c) —, hogy bár érettségizett és foglalkozására újságíró, de falusi születésű és ükapja telk'es jobbágy volt." A telkes jobbágy ükapára hivatkozó ifjút gúnyosan „poétakandidátus” -nak aposztrofálva alaposan, és ingerülten kioktatja, mondván többek közt, hogy: „Mi ebben az érdem? Mit remél költőnk derék paraszt ősétől? Űj irodalmi kutyabőrnek rántotta elő ükapja keresztlevelét?” Az olvasó első látásra valóban egyetért a glosszaíróval és csóválja a fejét, miért is fogalmazott olyan ügyetlenül a fiatal költő. A további glosszasorok- nál azonban kezd gyanút fogni. „Hát azt hiszi: Irodalmi életünkben külön kedvezésnek számít, ha valaki paraszti származású? — kérdezi (c) — Akad szerkesztő, kritikus, akinél paraszt őssel kell korrigálni az értelmiségi jelent? — Lopás! A készáru raktárban. A rendőrség meg szempillantás alatt lefülelte az egész társulatot. És tudja, ki volt a vezetőjük? Kapaszkodjon meg: A kövér Brabács! — Mit nem mond? — tette magát az öregúr. — A kövér Brabács?! De hát akkor az ő utasítása rám vonatkozólag hatályát vesztette! — Amíg vissza nem vonják — állta útját zord arccal a portás —, addig az utolsó parancs érvényes. Maga is volt katona. Amit az előbb elmeséltem, az csak bizalmas információ. Nem hivatalos! — De hiszen ez felháborító! — kiáltotta az öregúr. — Engem ez a Brabács üldözött ki a gyárból. Harminc évi becsületes munka után. Mert a szeAz irodalmi rangot soha nem a származás adta és valójában (tartósan) ma sem adja. Elmúlt szerencsére, az a rövid időszak, amikor az élet minden területén a származás számított...” Itt szalad fel az olvasó szemöldöke: Mi lehetett abban a pár soros önéletrajzban a telkes jobbágy ükapán kívül, amely a szerencsétlen fogalmazásba került ős „okán” ezt a nem is nagyon lefojtott idegességet kiváltotta (c)-ből? Miért veti — enyhén szólva — fintorogva rossz emlékű idők kacatjai közé a proletárforradalom — és minden forradalom — lelkét, az osztályszemléletet. LÁSSUK AZONBAN annak a Jelenkor-beli önéletrajznak eredeti szövegét. „Szűkebb hazám Dunántúl, a szellős Vas megye. 1940. október 6-án Vasszilvágyon születtem. György ükapám itt telkes-jobbágy volt. Gimnáziumba Kőszegen és Szombathelyen jártam. Érettségi után többféle munkába belekóstoltam. 1962-ben újságíró lettem ...” — írja a költő. Nem tudunk mást mondani, mint hogy célzatosan egészen más hangsúlyt magyaráz bele az önéletrajzba (c), mint ami benne van. Először is: A pályakezdő ifjú nem emel ki semmit. Szolidan, tömören elmondja magáról a legszükségesebbeket. Jobbágy ükapját is azért említi, hogy tősgyökeres Vas megyei voltát bizonyítsa. Miért kellett emiatt (c)-nek úgy begerjednie? Miért kell egy országos hetilapban és eről- tetetten összeráncigált érvekkel megdorgálni valakit, mert meg merte említeni származását? Igaz, rendszerünk demokratizmusa napról napra szélesebben bontakozik ki. Jogok, kötelességek dolgában osztály-hovatartozás vagy korábbi osztályhelyzet miatt nincs hátrányos vagy előnyös megkülönböztetés. De míg (c) glosszaíró, velünk együtt, ideig eljutott, ahhoz végbe kellett mennie a proletárforradalomnak. Míg a harc el nem dőlt, míg a kizsákmányoló osztályok gazdasági felszámolása meg nem történt, bizony „az élet minden területén” történelmi szükségszerűség volt, hogy osztályhelyzetük szempontjából megmérjük az embereket. Az osztályszemléletet, pártos állásmébe mondtam a véleményemet. Tessék, most dutyiban ül, lopásért! És aki a nyilvánosság előtt kijelentette, hogy oka van kételkedni a tisztességében, az még most sem keresheti meg az igazát. Kész skandalum! Ezt én nem hagyom annyiban! Alá- szolgája. Hirtelen megfordult, és nekiütközött egy férfinek, aki épp akkor érkezett a portásfülke elé. Mormolt valami bocsánatkérés- íélét és botjával mérgesen döf- ködve a járda macskaköveit, elsietett. — Majdnem fellökött! — nézett utána szemrehányóan Dit- ró Géza. — Ki volt ez a dühös öreg mókus? — Tőlünk ment nyugdíjba — legyintett a kérdezett. — Nagyon rossz természetű ember. Azelőtt is csak baj volt vele. Soha senkivel nem fért össze, mindenkivel csak veszekedett. Nem szereti az emberiséget, kérem. Van egy kutyája, az neki a barátja. Tavaly nyugdíjba küldtük, örültünk, hogy végre megszabadulunk tőle. Akkor kérelmezte, hogy negyvennyolc- órázhasson a bérelszámolóban, az anyagi helyzetéből kifolyólag. Jó szíve van Gosztola elvtársnak, az igazgatónknak, tetszik tudni, így hát hozzájárul” MMsrm Hetedik fejezet AZ EGYIKNEK SIKERÜL, A MÁSIKNAK NEM foglalást, a sokszor éles osztályharc megkövetelte éberséget súlyos hiba lenne a dogmatizmus, személyi kultusz időszakának vétkei közé sorolni. Ad abszurdumig vive fc) gondolatmenetét, odáig jutnánk, hogy lennének, akik ilyen követeléssel állnának elő: Ezek után vonjuk felelősségre azokat, akik az államosításkor azért helyezték X-et a gyár élére, mert munkás, azért vették fel elsőosrban Y-t a népi kollégiumba, mert paraszt — és így tovább. (A szélsőségig vitt példa nem azt jelenti, hogy (c) így gondolkodik, s ilyen szándék rejtőznék benne.) Meg kell azt is jegyeznünk, hogy az osztályharc nem fejeződött be a szocializmus építésének mai szakaszában sem, s bent az országban éppúgy, mint a nemzetközi életben erősen ideológiai síkra is terelődött. Fals az a beállítás is, amikor (c) az adott mai, konkrét esetet, az ifjú költő származásának példáját egykalapba teszi Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady osztály-hovatartozásával. Nem helytálló ilyen abszolút megfogalmazás sem: „Az irodalmi rangot soha nem a származás adta és valójában (tartósan) ma sem adja.” Tehát értsünk róla: Ma, nálunk még ez is adja a rangot, habár mar nem „tartó- san”. Ezzel összefüggésben legyen szabad csupán Herczeg Ferenc, a Horthy-idők Írófejedelme és a kortárs József Attila példájára hivatkozni: Mikor nyerte el igazi rangját a nagy proletárköltö? (Hogy Herczeg Ferenc rangját nem a néphez tartozás, a haladó eszmék szolgálata adta, így nem volt igazi rang, — József Attilán édeskeveset segített.) ENGEDJE MEG tehát (c), hogy ha ma, a proletárdiktatúrában írók életrajzi regényekben nyugodtan megemlíthetik nagypolgári, polgári származásukat, írhatnak apjuk pesti bérházáról, gyáráról, akkor ifjú költők egy félmondatot paraszt elődjüknek is szánhassanak. Kivált ha azt nem is „irodalmi kutyabőrnek” használják. És máskor ne csavarja el a mondatok jelentését, csak hogy idegességét egy glosszába önthesse. Tóth István tunk. Hetenként kétszer járt be, fél napra. Havi ötszázért. Szép pénz az, a nyugdíj mellett. Azt tetszik hinni, megbecsülte magát? Ugyanolyan goromba, kötekedő maradt, mint azelőtt volt, összeveszett ez, kérem, mindenkivel. Mint most velem is. — Gorombasággal semmire sem lehet menni — helyeselt a jövevény. — Ezzel szemben a figyelmes, tapintatos és udvarias embert mindenki kedveli, és megbízik benne. Mint például a maguk szállítási osztály- vezetőjében. Hogyan is hívják? Barkács? Borkács? A kapu kötelességtudó őrének elsötétült a tekintete. Az éjszakai eset hatására erősen felgyülemlett benne az éberség. A kérdésre kérdéssel válaszolt: — Honnan van az elvtárs, és kihez akar menni? — A rendőrségtől, Gosztola igazgató elvtárshoz igyekszem. — Előbb kérem az igazolványt ... Tessék, most már lehet ... Főépület, első emelet, szemben a lépcsővel... Elnézést, de nálunk ez a rend. — Tudom — szólt vissza a köpcös. — Maguknál oltári nagy a rend! (Folytatása következik.)
