Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-30 / 151. szám
1964. június 30, kedd 5. oldal Beszélgetés a filmről Kozara Csak elvégeztem a munkámat A FILM az 1962-es jugoszláv termes legjobbja. Első ízben a pulai nemzetközi fesztiválon mutatták be, ahol az év legjobb filmjének járó díjat nyerte el és a sajtó más dijait. Az év végére az is bebizonyosodott, hogy a legnagyobb közönségsikert aratta a jugoszláv filmek között. Ez a film Bulajic rendezőnek a közelmúltat feldolgozó trilógiájába tartozik. A „Menetrend. nélküli vonat” volt az első mű 1959-ben, amely az agrárreformmal, a parasztoknak a kopár dombvidékről Vojvodina termékeny sikságaira való telepítésével foglalkozott. Azután az ország iparosítását, a parasztok ipari munkássá válását mutatta be „A forrongó •város”, amely 1961-ben készült. Bár a sorozat harmadik darabja, időrendben mégis az első rész a Kozara. A FORGATÓKÖNYV ugyan helyenként melodrámai elemeket tartalmaz, a nemes lendület mégse törik meg sehol. Valami döbbenetes erejű freskó ez a film Tito 3000 partizánjáról, akiket a németek körülzártak a Kozara hegyén. A téma súlyos, s bizonyos, hogy a film nem szórakoztató céllal készült. A hivatalban hamar megutálták Barlangfit, az összeférhetetlen embert. Már — bemutatkozása is elfucserált volt. Bugrishoz illő, idomtalan, undok. A hölgyeknek nem köszönt kezitcsókolommal, csupán egy szürke jó reggelt mekegett, visszataszító krumpliorrán agyonütötte az iroda egyetlen legyét, és már az első nap hibát talált a bérlemények ösz- szesített kimutatásában. Nehéz lesz vele kijönni —állapították meg többen is, sóhajtva emlegetve elődjét, a jó Kázmér Bandit, akit kifúrtak, mert eladta a gémkapcsokat, és és elsikkasztotta a KST pénzét. Már az, hogy Barlangfi nem kávézott, igazi rettenet volt. Tüntetőén itta a hideg vizet, és azt állította, hogy a kávé árt a szívének. — Ennek nincs is szíve — állapította meg Erna, a nagy- szívű adminisztrátor, miután mutatta Barlangfinak, hogy vasárnap a szigeten hol csípte meg a szúnyog. Az már egyenesen pofátlanság volt, hogy az osztályértekezleten megbírálta az alfőnököt, mert nagynéniét hozta be kisegítő gépírónak. Azt emlegette Barlangfi, hogy Snapszné nem is tud gépelni, s azért túlzás, hogy a tulajdonfőneveket kis betűvel írja, és a múlt idő második t-jéről rendszeresen elfeledkezik. Snapszné a mindenki által egy- csapásra megszeretett Szidónia, Hatalmas kollektív eposz, amelyben ugyanakkor minden ember sorsa külön életet él, kiemelkedik a sodró mozgalmasságból. A NEMRÉGIBEN bemutatott Nápoly négy napja, az olasz ellenállás hőskölteménye mélyebbre ás, mint a Kozara, árnyaltan, lélektanilag hitelesen mondja el, hogy miért lettek ellenállókká, hősökké a polgári lakosok; a fasizmus ostoba, barbár embertelensége mint „nevelte” ki önmaga elszánt ellenségeit, hogy mint fordította maga ellen a megszállt ország lakosságát. A Kozara ebből a szempontból kevesebbet ad. Az oka bizonyára az, hogy Jugoszláviában nem kell megmagyarázni az ellenállás kialakulásának okait, Jugoszlávia népei egy emberként keltek harcra, náluk az ellenállás a nemzeti tudat, a nemzeti történelem magától értetődő tartalma. A Kozara alkotói tehát a folyamat megértetése helyett a hősi harc nagy freskójának megfestésére törekedtek, s ez kitűnően sikerült. A film valóban fen- költ eposz, egy nemzet szenvedéseinek és hősiességének megrázó körképe és méltó emlékműve. fuldokló zokogás közben siví- totta: — Ilyen légkörben, én igenis, nem tudok gépelni — és kijelentette: ő egyéniség, aki fütyül az akadémiára, és lassú víz partot mos, megmondta már Kossuth Lajos is. — Milyen intelligens — néztek össze többen is, míg Barlangfi lesújtva, megvetve gu- bózott be az egyik sarokba, a kályhapucoló meg a kifutó gyerek között. Ráadásul ismét szót kért. Mindenfelől kuncogás hallatszott — ugyan, mit tud az a majom még összehebegni? Ahogy ezt többen állították, valószínűleg mégis előzőleg pálinkát ivott, hogy ennyire megjött a bátorsága, mert elég folyékonyan szónokolt, nyilván otthon betanította a kisfia. Az őszinteségről, kötelességről beszélt, meg hogy ő a maga részéről felajánlja, a Kavics és Sóder Vállalat készpénzutalványait három nappal a határidő előtt besorolja a besorolandók közé. Dfuj, piha stréber — szi■ szegett Csáb Lilla, a kis- főnök sakkpartnere, de hiszen ez megőrült. Sajnos, a nagyfőnöknek, aki ezúttal indiszponált volt, hiába rugdosta titkárnője a bokáját, helyesléssel fogadta a tervet, és kissé csukladozva a reprezentációs konyaktól, áldását adta a tervre. Sőt, ami a leggaládabb az egészben, a félnótás Keszkenőiné is valami Több napos telefonálgatás után végre sikerült elcsípnem egy kis beszélgetésre. Nem szigorú, nem hivataloskodó, de nem is émelyítően barátságos. Természetes. Az egész ember derűt, egészséget sugároz. Friss, eleven, gyors mozgású. A korát nem tudom kitalálni. Megmondja: Negyvennégy éves. Itt ülünk hát a szépen berendezett irodájában és Nádas András szabadkozik, amikor megmondom, hogy írni akarok róla. — Fontos ez? Nem bánnám, ha ez elmaradna; — Olvastam az újságban, hogy az „Oktatásügy Kiváló Dolgozója” kitüntetést kapta a pedagógusnapon, erről szeretnék hallani. Szerényen, szinte restelkedve mondja: — Ó, hát nem is értem.:; Csak elvégeztem a munkámat... Amit 5 ilyen szerényen és ilyen tömören mond ki, az a következőkben foglalható össze: Négy éven keresztül tanított egy osztályt a Bányai Júlia Gimnáziumban, az 5+1-es rendszerben. A borászszakmára tanította a gimnazistákat, úgyhogy nem elégedett meg a szakmai ismeretek és készségek elsajátításával, hanem az életre való nevelést tartotta legfőbb feladatának. A tanulókkal szemben mindig szigorú, következeNyom (Jászok ünnepe Bensőséges vidám ünnepséget rendezett vasárnap a Bács-Kis- kun megyei Nyomda Vállalat Szakszervezeti Bizottsága és KISZ-szervezete Fehértón. A vállalat kecskeméti, kiskunfélegyházi és lajosmizsei telepének dolgozói itt tartották meg ugyanis az évről évre ismétlődő, hagyományos J ános-ü nnepélvt. A kitűnő kirándulóhelyen több mint kétszáz nyomdaipari dolgozó és hozzátartozói nagyszerű hangulatban, szinte családi közösségben, vigalomban, szórakozással tették emlékezetessé a nyomdászok idei ünnepét. olyasmit motyogott, hogy túl sok a restancia, és némileg igaza van Barlangfi kartársnak. Erna nem is állhatta meg szó nélkül, értekezlet után gyűlölködve hörögte Keszkenőiné fülébe: — Ha már ilyen hülye vagy, adjál húsz forintot kölcsön, be akarom rakatni a hajam. Lassan annyira kiélezett lett helyzet, hogy már a szemébe is megmondták Barlangfinak, hogy összeférhetetlen ember. — Miért vagy ilyen összeférhetetlen alak? — kérdezte tőle Semele Laci, amikor Barlangfi visszakérte tőle a véletlenül hozzákerült Montblanc töltőtollát — neked már a grafitceruza nem is jó? tj agy volt a megdöbbenés akkor is, mikor megtudták, hogy a főigazgató bérma- keresztlányának, Mónikának, a válogatott nehézsúlyú birkózó Simái mennyasszonyának megmondta, hogy nem illik délután bejárni, és a sonkaszalámit a Gyermek és Kisfiú Ktsz kimutatásaiba csomagolni. Igaz, négyszemközt mondta ezt Mónikának, de az hamarosan közölte barátnőjével, akik megtorlásul tüntetőén fokhagymát ettek a szobában, hogy ezzel is bosszantsák Barlangfit. Nem csoda, hogy óriási örömet keltett, mikor megtudták, Barlangfi hamarosan eltávozik a cégtől, kirúgják, hihihi, vagy valami lesz vele, nem is lehet ilyen embert megtűrni, aki dupla csomóra köti a cipőfűzőjét. A jólértesültek tudni vélték, hogy segédutcaseprő lesz, vagy fodrász a temetkezési vállalatnál, tes, de emberséges és megértő is volt — mondták róla. — Nagyon megszerettem őket. Fájt a búcsúzás tőlük, négy év után. De az örömöm is nagy volt, mert ebben az osztályban senki nem bukott meg. — És borászatból hogy vizsgáztak? — Négy egész hót az átlag — feleli. És hozzáteszi még: — Megszerették a szakmát. És értik is. Büszke vagyok, hogy öten továbbra is a szakmában maradnak. Nézem az írásbeli dolgozatokat. A legbonyolultabb szakmai problémákról írtak. Érezni, hogy nagyon megtanulták a tárgyat. Közben Nádas András beszél, emlékezik. — Sok laboratóriumi munkát végeztünk. És gyakran mentünk kirándulni. Tokaj, Gyöngyös, Eger, Mór, Sopron, .. .híres bortermő tájak. Végigjártuk az összes történelmi borvidéket. Tanulmányoztuk a legkorszerűbb gépi berendezéseket Budafokon. És örömmel mondhatom, hogy a szülőket anyagilag nem érintette ez. A lányok keresték meg a költségeket, szabad időben kollektíván elmentünk dolgozni gazdaságokba. Az ám, hisz lányosztály volt a IV/e! — Hogy fogadták a lányok annak idején, hogy ezt a szakmát fogják tanulni? Elneveti magát. — Nem ők, hanem én voltam meglepődve! Gondolja el, beállít egyszer ide negyven leány. Hű, gondoltam, mi lesz ebből! És látja, ez lett: megszerették a szakmát. — És nem okozott bajt, hogy a borokat — hogy is mondjam csak — meg kellett kóstolni néha? — Erre vagyok a legbüszkébb. Nem! Bevallom, eleinte én magam is féltem. De örömmel mondhatom: A négy év eltelt, az egész országot bejártuk, s ezalatt még csak figyelmeztetni sem kellett senkit. — És hogy ízlett a lányoknak a gyakorlati munka? — Hát eleinte bizony okoztak gondot..: Előfordult, hogy valamelyik közülük lakkozott köde az is lehet, hogy letartóztatják, mert határidő előtt számolta el a revíziós költségeket. Sokan már nem is köszöntek neki. Erna tüntetőén fújta a szivarja füstjét a szeme közé, Lilla pedig a vajaskenyere közé kocsikenőcsöt kent, hogy jobb legyen az íze. Még utoljára azért valami jutalmat adtak neki, hogy ne fájjon annyira a repülőjegy, jellemző, hogy meghatottsággal beszélt, meg olyasvalamiket ka- rattyolt, hogy tisztességesen kell dolgozni, és nem illik egymás ellen intrikálni. — Micsoda összeférhetetlen tökfilkó — szögezték le az érintett felek. És ilyen előzmények után némi meglepetést keltett, mikor az igazgató bemutatta az új osztályvezetőt. A régit sürgősen kórházba kellett szállítani, mert a veséje áteresztette az alkoholt, és a gégéje kénköves lánggal elkezdett égni. — Ismerik Barlangfi kartársat, nemde? — kérdezte a legnagyobb főnök, s finom humorral hozzátette: — Az összeférhetetlen embert, A hallgatóság széles mosoly- lyal válaszolt, egyesek lelkendezve mondogatták egymásnak: Na, most szólj hozzá! Szólj hozzá! Hát szólj hozzá! E> engetegen hozzászóltak, *' legtömörebben talán Semele kartárs fejtette ki mind- annyiuk véleményét: — összeférhetetlen, ronda, izgága volt a régi osztályvezető. Élvezet, valóságos élvezet lesz Barlangfi kartárssal együttdolgozni. Nagy S. József römmél, divatos ruhában, tűsarkú cipőiben jött a munkahelyre. Ilyenkor ennek adtam a legnehezebb munkát. Legközelebb már nem így öltözött. — Voltak, akik kiemelkedő eredményt értek el a szakma elsaj átításában ? — Igen. Kállay Ilona, Kovács Klári, Kolozsvári Erzsébet. De a többiek is mind nagyon igyekeztek. A dolgozatokat lapozom tovább. Ilyen címeket találok: „Bőrbetegségek és borhibák felsorolása. Hogyan védekezünk ellenük? Hogyan kezeljük ki a hibás, vagy beteg bort? A betegségeknél előforduló kémiai jelenségek ismertetése.” „A szőlő metszési módjai. A szőlőfürt növekedése, érése, a szüret helyes megválasztása és ennek jelentősége.” — És mindezeket a gyakorlatban is tudják? — kérdezem. — Természetesen. Azután ismét saját magáról faggatom. Ezt mondja: — Szeretem a munkámat. Sokat dolgozom. Két gyermekem van. Szabad időmben kertészkedem és kémiával bíbelődöm. És meccset nézek. Mennyi minden belefér néhány sovány mondatba! Pedig kevesen vállalnak és tesznek többet, mint Nádas András, a Magyar Állami Pincegazdaság Alföldi Üzemegységének „Munka érdemrenddel” kitüntetett dolgozója, aki most legutóbb a pedagógiai munkájáért szintén magas kitüntetést kapott. További jó munkát, sikereket kívánunk neki. Varga Mihály Évforduló Szép Ernő Nyolcvan esztendeje született a tíz éve eltávozott költő és író, Szép Ernő. A századeléji főváros, a világvárossá fejlődő Budapest egyik ismert énekese ő, finoman érzelmes és finoman gunyoros. Kárpáti Aurél mondotta róla, hogy „üvegcsengésű, de gyakran karcoló” verseiben arról az élményről irt, amit a vidéki fiatalember számára a titkokat, ismeretlen lehetőségeket rejtő metropolis jelentett. De mint érett költő és prózaíró újra felidézte gyermekkora észak-magyarországi és kunsági tájait, a csendes, az álomba dermedt Tisza-partot, „azt _az elevenné lett: rajzot, amelyet mintha egy gyermek követett volna el”. Szép Ernő — bár a Nyugat egyik alapítója volt és Ady Endre is sokra becsülte tehetségét — nem tartozott nemzedéke legmarkánsabb egyéniségei közé. De sajátos hangulatú versei, sanzonjai, olyan regényei, mint A lila akác és a Dali dali dal, s legjobb színdarabjai a Május és az Egyszeri királyfi megőrzik nevét. Tisza-part Ül egy szegény halászember Kettesben a néma csenddel, Ott ül füst nélkül pipázva, A tolvaj a hálót vigyázza. Kezdi a hálót emelni, Halat nem tud benne lelni. Póklábak megint leszállnak, Kút, kazal, fa alva állnak. Áll a nap fenn, áll a felhő, Nem jön fecske, nincs egy szellő, A víz nem látszik, hogy folyna. Isten mintha bóbiskolna. Talán el is felejtette, Hogy a Földet teremte A Tiszát is beletette, A halászt is leültette. Az összeférhetetlen ember
