Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-28 / 150. szám
1964. június 28, vasárnap 3. oldal HAJÓSI ASSZONYOK ÜJ Délután három óra körül — — mintha a füllesztő hőséget akarná elszigetelni — súlyos, sötét felhőkből összetorlódott égi redőny állta útját a Nap nem is olyan régen még tűző sugarainak. Cikornyás villámok hasították ketté a komor boltozatot. Pillanatokkal később recsegő mennydörgés, s jókora cseppekkel máris megeredt a nyári zuhatag. Ki tudja, hányadszor már az utóbbi napokban! Nagy-nagy bosszúságára a hajósi határban serénykedő derék hadnak: A tarka ruhás, kendős asszonyoknak, leányoknak, akik esőköpenyt öltve kerékpárra erősítették a kapát és vége-hossza nincs karavánban, sáros lábaikkal egykedvűen tapossák a pedált — hazafelé. Érdekes: a Miskéről Hajósra vezető úton ebben az időpontban a sok asszonyon kívül egyetlen — vontatón ülő — férfivel találkoztam.,. □J Gápel Ferencnét, a községi nőtanács elnökét munkahelyén, a bölcsődében találom. Rokonszenves, megfontolt szavú fiatalasszony. — Körülbelül másfél hónappal ezelőtt számoltunk be a községi egységes pártvezetőség előtt — tájékoztat, miközben parányi széken kínál ülőhely- lyel. — Elismeréssel szóltak az elvtársak a nőtanács jó munkájáról. Ennek bizonyítékát az asszonyoknak a tsz-ekben és más munkahelyeken való példás helytállásán kívül abból is lemérték, hogy bármilyen rendezvény van a községben, a nők mindig sokkal többen vannak ott, mint a férfiak. Pedig a termelőmunkán kívül a háztartás, gyermeknevelés és a ház körüli gazdálkodás alaposan igénybe veszi őket. Faluhelyen ilyenkor nemcsak két műszak van... Csakhogy a mi asszonyaink egyre többre törnek, és értenek az időbeosztás művészetéhez. .. Ehhez mindjárt egy példát is fűz: A nemrégiben lezajlott könyvhéten idén először szerveztek Hajóson író—olvasó találkozót. Az előkészítésen a nőtanács is megkapta a feladatát. Mint Gépelné mondja, kissé „drukkoltak” is, hogy esetleges érdektelenséggel szégyent vallanak a községbe látogató írók előtt. De nem! Mintegy hatvan asszony jött el. s bátor, okos kérdéseikkel bizonyára az írók számára is emlékezetessé tették a hajósi látogatást. nn — Hogy Kalocsán is dicsérettel emlegetik a hajósi asz- szonyokat? Községünkből áltaIában jó tapasztalatokkal távoznak a járási vezetők — mondja Boda János községi párttitkár, akivel a pártszervezet irodájában beszélgetek. —« A. legutóbb megtartott tsz- nagygyűlés is, ahol a nyári munkákra való felkészülésről volt szó, inkább nőgyűlésnek illett volna be, annyi volt ott az asszony... — Én jóformán tiszteletbeli nőtanácstagnak számítok itt — soralja Boda elvtárs. — Ha a kéthetenként megtartott vezetőségi ülésekre nem tudok elmenni, szemrehányást tesznek. Igen tartalmasak ezek a vezetőségi ülések. Rendszerint egy-egy nőbizottsági titkár számol be az asszonyok munkájáról. Legutóbb a Kossuth Tsz nőbizottsága részéről Gutrai Béláné volt soron, és az óvoda vezetője adott számot az óvodai munkáról. Főleg az idényóvodai csoport elhelyezkedéseinek nehézségeiről. — Régi gond ez Hajóson — erősíti meg Gápel Ferencné. — Az új iskola mellett a gépállomásnak van egy épülete jókora udvarral, amely nem illik az iskola szomszédságába, és nincs is kellően kihasználva. Ezt szeretnénk megkapni óvodai célra, s ehhez kérik a megyei tanács segítségét. Az édesanyák kívánságát ugyancsak a nőtanács tolmácsolta, a község párt- és tanácsi vezetőinek: Segítsenek abban, hogy az óvodai napközi este hétig tartson nyitva, dolgozhassanak nyugodtan a határban az asszonyok. Jártunk már a járási tanács vb művelődési osztályán, ahol segítséget ígértek ehhez — magyarázza a párttitkár. — Köszönjük szépen, Boda elvtárs, de nagyon sürgős lenne! Nekünk maguk ígérték meg tehát itt kérjük számon... — így a nőtanács elnöke. ÉS Odakint csendesedik az eső. Az ablak alatt két fiatalasz- szony halad eí. A párttitkár utánuk szalad, s pillanatok múlva együtt térnek viszsa. — Gál Ferencné... Stagier Andrásné... a Kossuth Tsz-ből... mutatkoznak be. Szégyenkezve szabadkoznak: — Elnézést, hogy ilyen sárosak vagyunk, a répaföldről jövünk... Jaj, ez az eső! Pedig elszántuk magunkat, hogy még a héten végzünk a répával, aztán jöhet a többi! — Hogy lesz az aratás? — kérdi a párttitkár. — Ügy hallom, maguk is be lesznek osztva, — Megyünk is! — Kapnak már munkaegység- előleget, illetve tudják mennyi lesz? — provokál Boda János. — Hallottuk, hogy nálunk is bevezetik. A pénz mindig jól jön, de rá sem gondoltunk,hogy megkérdezzük. Most a dolog a sürgős, abból lesz a pénz!... fsTÍ Amikor pár héttel ezelőtt a községi pártszervezet előtt adott számot munkájáról a nőtanács, szerényen egy kicsivel nagyobb támogatást kért. Nevezetesen, hogy a pártszervezet határozza meg a nőtanács szervezeti munkájának fő irányvonalát. Nehezményezték a nőtanácsi vezetők, hogy egy-egy nagyobb feladat előtt sokszor még felvilágosítást sem kapnak kellő időben. A járási nőtanácstól ugyanis — amellyel úgyszólván kapcsolatuk sincs —■ soha nem kapnak útmutatást. Nagy kár. Hajóson nincs hiba az asszonyok lelkesedésében, szorgalmában, öntevékenységében. Mégis: egy kis segítség, időnkénti tanácsok, tapasztalatok átadása feltétlenül sokat kamatozna ott, ahol anélkül is dicséretesek a tettek! Perny Irén Ezekben a meleg nyári napokban „jól jön” a felfrissülésre vágyóknak a húsén csobogó víz, ha csak egy tusolóból folyik is. Ezt mondja ennek a csinos kislánynak is az ábrázata —, akit a kiskunhalasi strandon örökített meg fotóriporterünk. Apák napja Nem hiába olyan derűs tájéka a megyének Lakitelek. Kertjei' vei, erdőivel, szüleivel bármelyik nyaralóvidék megelégedhetne. Mosolyog errefelé a természet, s ez az életkedv tükröződik az emberek arcán, megnyilatkozik kedélyvilágukban is. Mit gondoltak ki a lakiteleki asszonyok, lányok? Ügy vélték: Ha már volt reprezentatív napja az anyáknak, gyermekeknek, öregeknek — lelkiismeret ellen való vétek lenne pont az apákat kihagyni a családi megemlékezésekből. Megtartották hát legutóbb az apák napját is. Három-négy szál tűzpiros szegfüvei kedveskedtek az anyák, lányok az ünnepségre meghívott édesapáknak. Bizony, nem egy kemény szívnek, mogorvának tartott férfiember torka megfacsa- rodott egy kicsit, mikor a szerető élettárs, gyermek átnyújtotta a lángoló színű apró virágcsokrot. Hosszú percekig tartott a háromszázötven főnyi vendégseregben az apák lelkes köszöntése a szegfűket kísérő csókokkal. Még sok kérges kéz forgatta megilletödöt- ten a gyönge szegfűszálakat, mikor Lőrincz Istvánná vb-elnök szólt az apákhoz. Felhívta figyelmüket arra, milyen fontos szerepük van a szülői határozottság érvényesítésére — különösen az ifjúság nevelésében. Kérte őket, legyenek a családi béka, megértési a tűzhely őrzői, segítsék házastársukat. Az apák nevében dr. Kiss Ágoston tartott vidám „mérlegbeszámolót’’. Többek között rámutatott. — Mennyivel szebben néznek ki a férfiak most, mint azon a másik „apák napján”, amikor egyik-másik az árokpartot összetéveszti a családi ággyal. Elfelejti, hogy a fizetést nem az italboltban kell leadni, hanem otthon a családnak. Miért van erre szükség, ha valaki egy kis borra szomjazik? Vegyen env üveggel, kettővel és vigye haza. Igya meg együtt a családdal. Ahol az asszony ugyanúgy eljár dolgozni, mint a családfő, ne restelljenek az apák besegíteni a második műszakba. Hordják meg a vizet, vágják fel a fát, még takarítani is szabad. Tudják mennyire tetszett nekem az a lakiteleki édesapa; akivel a múltkor Kecskemétről jövet találkoztam a vonaton? Miért? Gondolják csak el. Kecskeméten megvásárolta a zöldborsót, és a vonaton elkezdte lehajolni. Hát maga mit csinál? — hökkentem meg én is. — A feleségem tsz-ben dolgozik — válaszolta. Milyen jólesik majd neki, hogy mire főznie kell a vacsorát, már pucolva várja a zöldborsó ... A fenti néhány mozzanatból elgondolhatjuk, milyen egyedülálló volt „a maga nemében” a lakiteleki apák napja. Ami a kritikai szellemet illeti — le a kalappal az ottani apák, férfiak előtt. m . KANADAI MUNKATEMPÓ ÍJ apjainkban sóik szó esik I™ a munkafegyelemről, de úgy látszik, még mindig nem elég. Ezt a témát nem lehet kimeríteni és az ezzel járó problémákat egyelőre nem is tudtuk még tökéletesen megoldani. De ami késik, nem múlik! Ebben való bizakodásom jegyében felvillantok most néhány látszólag más-más, de mégis szorosan egybetartozó képet erről a kérdésről. Bevezetésül két ember beszélgetését idézem: — Jól mennek nálunk a dolgok — mondja az egyik —, de micsoda Kánaán lenne itt, ha mindenki ledolgozná a teljes munkaidejét, a napi nyolc órát! — Én már hét órával is megelégednék — feleli a partner és válaszából nyilvánvaló az a talán túlzott következtetés, hogy az emberek nálunk még napi hét órát sem dolgoznak. Ügy gondolom, hogy az elfecsérelt és elveszett munkaidőt nehéz lenne órákban és átlagban meghatározni. De, hogy ezen a téren koránt sincs minden rendben, arra a februári országgyűlésen elhangzott költségvetési expozé élesen rávilágított. A dolgozó emberek nem egyformák — mondotta a pénzügyminiszter —, egy részük maximális teljesítményt nyújt, mások átlagosan dolgoznak, van azonban sok olyan ember is, aki a munka végzésének a dolgában nem dicsekedhetik valami nagy öntudattal. Ez utóbbiaknál a vezetésnek határozottabban kell eljárnia, s ha a nevelőmunka, az anyagi előnyök megvonása nem vezet eredményre, végső soron az elbocsátástól sem szabad visszariadni. Vagyis a munkafegyelem ellen vétő, lazsáló és lusta embereket meg kell gátolni abban, hogy ingyen, vagy félmunkáért kapják a fizetésüket. Most a valóban rosszul dolgozókról, a hanyag emberekről, a munka- fegyelem durva megsértőiről, a nem dolgozó dolgozókról, snem pedig azokról a jól dolgozó dolgozókról írok, akiket egyes vezetők indokolatlanul molesztálnak, vagy üldöznek, s személyes bosszúból, vagy an ti pátiéból ezt vagy azt rájuk fogva, el akarnak távolítani a munkahelyükről. Mert ilyenek is vannak jó egynéhányan! M őst kifejezetten a lógó- * * sokról, a hanyagokról, a fizetett munkaidőben fusizók- ról, a maszekolókról van szó, a tudatosan nemdolgozókról, azokról a lelkiismeretlen emberekről, akik ingyen akarnak jól élni és a demokrácia ürügyén jogokat követelnek maguknak. Ha az ilyen nemdolgozó dolgozó esetében a vállalat fegyelmi eljárás megindítására kényszerül, akkor előbb szóban és írásban figyelmeztetnie kell a dolgozót. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy két-három, sőt még ennél több, úgynevezett nevelő hatású figyelmeztető ajánlott levél is útrakél, s csak ezután, és csak akkor kerül sor a fegyelmire, ha a figyelmeztetéseknek nincs foganatjuk. Nem kevés iróniával jegyezte meg egyszer valaki, hogy ha például a Munka Törvénykönyv 20/e pontja alapján egy ilyen nemdolgozó dolgozót indokoltan elbocsátanak valahol, akkor kezdődik csak el igazán a vállalatvezetésnek és a jogügyi osztálynak a kálváriája. Ennek egyes állomásai: Fellebbezés a VEB- hez, utána a TEB-hez, majd közbelép a szakszervezet, segít a pártszervezet, esetleg a Hazafias Népfront is, ha mindez nem segít, majd akad valaki valahol, aki ismét csak közbelép, mert nálunk a nemdolgozót sem lehet kitenni. Vagy gyakorlatilag legalábbis nagyon nehéz! Ennek a témakörnek a tárgya• tógáméi lel kell vetni a vezetés felelősségét is. Vannak megalkuvó vezetők, részlegvezetők, művezetők, csoportvezetők, akik nem szívesen élnek a munka- fegyelem megszilárdításának törvényadta lehetőségével, mert az vitát okoz és népszerűtlen cselekedetnek hat. „Miért is tegyem a saját lábamba a tüskét” — mondják egyes vezetők és eltűrnek mindenféle, népgazdaságot károsító fegyelmezetlenséget is, sőt a munka jó és szorosabb megszervezését elhanyagolva, gyakran maguk a vezetők idézik elő a munka- fegyelem meglazulását. Távol áll tőlem, hogy a munkaszervezés mulasztásait egy kalap alá vonjam a tudatos lógóssal, de a népgazdaságot érintő károkozást tekintve, valamiféle hasonlóságot kénytelen vagyok megállapítani. Aki nem dolgozik, aki megfontolt szándékkal lazsál, aki kerüli a munkát — kárt okoz. Az ilyen emberek ellen szép szóval, de ha kell, minden törvényes eszközzel fel kell lépni. Az, aki rosszul szervezi a munkát és ezzel lassítja a munkatempót, akadályozza a termelés és a termelékenység növekedését —, ugyancsak kárt okoz. Nagyon erősen szeretném hangsúlyozni, hogy ez utóbbi kategóriával szemben csak hanyagság, nemtörődömség esetén indokolt a büntetés, vagy bármiféle eljárás. A munkaszervezésre, a munkatempóra vonatkozóan elgondolkoztató példát olvastam nemrégiben a Népszabadság hasábjain. J oe Kovács, egy Kanadában született Wellandi fiatalember hazalátogatott Budapestre a feleségével. A Magyarok Világszövetsége elvitte a Csepeli Csőgyárba, mert Joe Kovács Kanadában csőgyári munkás. Amikor vendégünk Csepelen meglátott egy amerikai gépet, ugyanolyant, mint amilyenen ő is dolgozik Kanadában, odalépett a munkáshoz, s bemutatkozott. A csepeli munkás első kérdése az volt: Menynyit keres a szaktárs havonta? — Háromszáznyolcvan dollárt — válaszolta Joe. — Ez nagyon szép pénz. — És maga? — kérdezte Joe. — Kettő, kettő és fél ezret. — Mennyit csinál naponta ezen a gépen? — Százhuszonötöt. — Tudja, én mennyit? Hatszázötvenet! — Az kizárt dolog, nem is forog annyira ez a gép... — Várjon csak — mondta Joe, odalépett, igazított valamit a gépen, amely e pillanattól kezdve háromszoros fordulatsebességgel működött — így ni... — Ezt az ember nem bírja követni... — Dehogynem, csak gyorsabb tempóban kell dolgozni — mondta a kanadai szaktárs és ledobta a zakóját. Negyedóra alatt megmutatta, hogyan tud ő hatszázötven munkadarabot megcsinálni ugyanannyi idő alatt, ugyanazon a gépen, s hogyan keres ő háromszáznyolcvan dollárt havonta. A magyar munkás rázta a “ fejét, s megjegyezte: — Így még egy cigarettát sem lehet elszívni... — De nem ám... A nyolc órát ki kell dolgozni! Nálunk, Magyarországon, igenis lehessen elszívni egy-egy cigarettát munka közben, de azért a nyolc órát nálunk is ki kellene dolgozni. És a munkát is meg kellene korszerűen szervezni! Mert nem ártana, ba csak egy kicsivel is még jobban mennének a dolgok nálunk! Ez lenne a valódi magyafl példa — a kanadai helyett.,; , Földes György
