Petőfi Népe, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-12 / 85. szám

AiuvcMíiftes Fall Leó: POMPADOUR Operettbemutató a kecskeméti színházban A döbbenet percei Két vasutas szemtanú József Attila haláláról Ha élne, most lenne 59 éves József Attila, a költő. AZ ÉVAD vége felé közele­dik. A műsorterv nem ígérte ugyan, de a közönség látvá­nyos, történelmi környezetben kapta a „Pompadour’-t. A ze­neszerző ismert név: Fali Leó, akiről úgy emlékezik meg az operett- történelme, hogy tehet­séges civil volt, s a bécsi ope­rett másodvirágzása hozta mű­vészetét, amely már bizonyos kapcsolatban áll a későbbi mo­dernebb táncritmusokat, szín­­kópás dallamokat kedvelő dzsesszoperetfcel. Hogy is kezdődött. Ha csak a neveket soroljuk, s visszaem­­lékszünk a közelmúlt évek szép sikerű kecskeméti operett felújításainak forró perceire, szinte teljesen hibátlanul össze tudjuk állítani a bécsi operett sziporkázó, színes fények tű­zijátékban fürdő üstökös pá­lyájának államásait. A sort Franz von Suppé nyitja meg. A kecskeméti műsortervben egy látványos, színes, szinte a víg­operával kacérkodó zenei igé­nyű bemutató fémjelzi a ne­vet: A „Boccaccio”. Suppét, a bécsiek bálványozott kedven­cét Millöcker váltja fel. S amikor megjelenik a bécsi színpadon, a zenés múzsa haj­lékában az ősi krakkói várfa­lak között lejátszódó bűbájos operett, a Koldusdiák, minden­ki, — néző és kritikus egy­aránt — elragadtatott lelkese­déssel ünnepli a mestert, aki már1'együtt koptatta a bécsi macskaköveket az utolérhetetlen zsenivel, a muzsikus család legnagyobbikával, ifjú Johann Straussal. Együtt is hullt ki a karmes­teri pálca kezükből, az 1899-es esztendőben két nagy halottja volt a bécsi operett művészet­nek: Strauss és Millöcker. Em­lékezzünk csak! Néhány évvel ezelőtt a Denevért mutatta be az államosított kecskeméti szín­ház, többször is szerepelt a mű­soron az elnyűhetetlen Cigány­báró, de még nem szólalt meg a régen ígért Egy éj Velencében, hogy ismét visszatérjünk a kecskeméti „operett történelem­hez”. A következő nagy mű­vész, Kari Zeller neve már idei forró operettsikert idéz Kecs­keméten: a Madarász bemutató­ját. HA TOVÁBB pergetjük a la­pokat, a nálunk szinte ismeret­len bécsi operettmester nevébe ütközünk. Carl Maria Ziehrer­­nek ma már csak behízelgő, halk tónusú keringőit halljuk) néha a rádióban. Ö a bécsi ope-| rett másodvirágzásának korsza-j kát idézi, mintahogy Oscar Strauss és Fall Leó is. A Pompadour-1 1923-ban mu­tatták be Magyarországon. A bemutatás dátumai tekintetében Becs és Budapest között ekkor már szinte találni néhány hó­napos különbségeket, s így van ez nemcsak az előbb említett bécsi mestereknél, hanem a magyar operett századeleji nagy alkotóinál: Lehámál, Kálmán Imrénél, Szirmai Albertnál is. Legtöbbször még a primadonna is azonos a bécsi zenés színház­ban éppen úgy, mint a magyar fővárosban. Azt mondják, Fali zenei jel­lemvonásai között a legmara­dandóbb az, hogy dallamvilága, ritmusai már a modernebb hangvételű operettek hangula­tát idézik. A nálunk is felújí­tott Sztambul rózsája- betétszá­mai még nem igen bizonyítják ezt az igazságot, a most bemu­tatott Pompadour viszont zenei anyagát tekintve szinte csak ebből a modernség szempontjá­ból értékelhető. Igénytelen és fáradt hangzású dalocskái kö­zül Pompadour-belépője ragad­ja magával a mai nézőt, s az első felvonás fináléjának egyes kidolgozásbeli részletszépségeire emlékszik vissza, meg a mulat­ságos, „pesties” humorú Puti­­fárné—József duettre —, amely egyébként a kecskeméti bemu­tatónak is a legjobb pillanatait jelentette. Fali Leóval aztán le is zárult ez a korszak. Felújí­tásra érdemes műveit itt, a me­gyeszékhelyen már láttuk, bár a „Pompadour” már szinte kizá­rólag csak a régi formák ha­nyatlásának a tüneteit viseli magán, újat alig hoz, még akkor sem, ha a librettó kerek és né­hol egészen ötletes. Lovas Edit, a kecskeméti be­mutató rendezője helyesen ada­golja a tempókat. Igényes meg­formálásra törekszik, de ő sem tudja pótolni a dallaminvenciók hiányait, azt a körülményt, hogy a történelmi kulisszák fé­nyét és ragyogását nem veri vissza eléggé markánsan, hatá­rozottan a muzsika. Tulajdon­képpen egyetlen jelentékenyebb táncbetéttel sem találkozunk, a kórusnak alig van feladata. A látványosságot pótolni igyekvő rendező kénytelen volt a mo­dern technikát, az ultraviolett lámpák fényében foszforeszkáló „álomfestéket” is segítségül hív­ni, hogy az operettegyensúly valahogy létrejöjjön. AZ EGYÜTTESBŐL kétség­kívül Gyólay Viktória, Pathó István, Dévényi Cecília emel­kedik ki a legmagasabbra, amel­lett, hogy jó néhány epizódsze­rep ihletett megformálóra ta­lált. Gyólay Viktória ennek a jól sikerült primadonnaszerepnek az összes erényeit megcsillog­tatja alakításában. Szellemes, humorral játssza a Putifámé­­jelenetet, friss és üde bájjal szólaltatja meg a legjobb be­tétszámokat, közöttük a híres első felvonásbeli belépőt. Pathó István Galicot népköltő mulatságos figuráját kamaszos bájjal, igényes eszközökkel kel­ti életre. A már idézett Puti­­fámé—József duettet pompás érzékkel jeleníti meg Gyólay Viktóriával együtt, ámbár en­nek a részletnek a tolmácsolá­sában nagy szerepe van a jól megválasztott díszletnek, a ki­tűnő jelmeznek is. Dévényi Cecilia a minden operettben otthonos komornaszerepnek új színt, eredeti hangzást tud ad­ni. Táncos, zenés pár jeleneteik­ben Pathó Istvánnal finom hu­morú játékok, apró, szellemes mozzanatok sűrűn váltják egy­mást, mint ahogy igényesen, atmoszférateremtőbb közvetlen­séggel alakítja szerepét Komlós József is, aki a gyermeteg kor­látol tságú operett-XV. Lajost játssza. Major Pál mint kétbal­kezes rendőrminiszter, Sülé Gé­za, mint mindenre elszánt nyo­mozó, Budai László, mint ne­gédes udvarmester, Móricz Il­dikó, mint vidékről feltűnt Pompadour-rokon szerez vidám pillanatokat a nézőnek. A bon­­viván szerepet Tihanyi Tóth László, sajnos, nem tudja kel­lőképpen csiszolttá, illúziókeltő­vé tenni. Bátortalanul énekel, s játékkészsége sem emeli őt a többi szereplők színvonalára. Voltak ugyan őszintébb és han­gulatilag egységesen felfogott részletei alakításának, de az összképpel nem lehetünk teljes mértékben megelégedettek. Bí­zunk benne, hogy alakítása fej­lődni fog, bőven van rá idő, hiszen a darabot három hétig játssza a színház. MAR UTALTUNK RÁ, de most befejezésül külön Is meg kell emlékeznünk róla, milyen igényes, magas színvonalú jel­meztervező munkát végzett Már­ton Aladár, milyen jó sikerült Borcsa István díszlete, különö­sen, ha az első felvonás szín­padképére gondolunk. A zene­kar Rónai Pál vezénylésével a bemutatón még eléggé fakó tó­­husokat csendített meg. Csáky Lajos mai! —, akik szin­te semmibe veszik az egészet? Egyés emberek­ben oly megdöbben­tő a művészet meg­becsülésének hiánya, hogy csak úgy egy­szerűen odafirkant­­ják nevüket — sőt lakcímüket is! — tintaceruzával, vagy éppen pirostintával a legcsodálatosabb színekben tobzódó virágminták közé?! íme néhány név: „Naszlik Margit, Kecel, 1964. 111. hó 10.” Egy arasszal odébb: .,Sanier Irén Soltvadkert. Vili. 16.” Kántor Kati és Mikus Lizi Halas, 1964. II. 12. Dani Tibor Cegléd, és Bálint Ferenc Kecs­kemét, azt is el­árulják, hogy kály­hások. „Dedikációjukért” bármennyire is sze­retnénk, nem talá­lunk számukra mentséget. V. I. A csendes városrész térképé­re egyenes vonalat rajzol a La­tinka Sándor utca Nagykanizsán. Apró, kertes családi házai a fény felé nyitják szemüket, s a langyos délutánban könnyű sé­tára indul néhány deres hajú, öregedő ember. Sok nyugdíjas él a lármás ál­talános iskola szomszédságában. Közöttük a hetvenöt esztendős Csordás József és a hetvenéves Bolla Jenő. A korábbi idők­ben az államvasutat szolgálták mindketten, s idestova huszon­hét évvel ezelőtt. 1937 decem­berében, azzal a tehervonati szerelvénnyel utaztak, amelynek kerekei alatt a proletársors mindmáig legnagyszerűbb poé­tája, József Attila lelte halálát. Erről a tragikus decemberi estéről kérdezzük a hajdani mozdonyvezetőt és a zárfékezőt. „A sínre dobta magát...“ Előbb Bolla Jenő bontja ki a gyászszegélyű história szálait. Székesfehérvárról indultunk — mondja, az 1284-es számú ke­zelő tehervonattal Nagykanizsá­ra. Zárfékező voltam a szerel­vényen. s ezért az utolsó kocsi­ban kellett tartózkodnom. Bala­tonszárszóra sötétedéskor ér­tünk. Néhány percet időztünk a csomagok ki- és berakásával, és máris indultunk tovább, Sze­mes felé. Éppen csak mozgásba jött a szerelvény, a kerekek alig gördültek három-négy kocsitá­volságot, amikor elölről, a meg­állóhely épülete melletti sorom­pó felől, ijedt hangokat halot­tam: — Álljanak meg... Elgázol­tak egy embert! — kiáltotta há­rom ott ácsorgó gyerek, s a szerelvény középső kocsijai felé mutattak. A kézilámpával és a síppal azonnal „megállj!’' jel­zést adtam előre, és máris le­ugrottam a lépcsőről. Lámpám­mal a kerekek alá világítottam, s hamarosan rátaláltam a sí­nen fekvő férfira. Jöttek vas­utas társaim is. a szerelvény szétkapcsolása után ketten felemelték az élettelen testet, és a sínpár melleti padkára fektették. Én közben a gyerekeket fag­gattam: — Hogyan történt a szeren­csétlenség ? — Itt állt a férfi mellettünk — válaszolták —. a sorompónál. Amikor a mozdony meghúzta a kocsisort, ő hirtelen felemelte a sorompó rúdját, a kocsikhoz futott, lehajolt és a sínre dob­ta magát. — Tudjátok, hogy kicsoda? — Igen.. . A költő... Néhányan, akik közben oda­siettek, orvosért indultak, én még egyszer a halottra világí­tottam. Roncsolást nem láttam a fején, csak bajusza sötétlett arcán. A kerekek a testén fu­tottak át, mély nyomot hagyva a kabáton. Néhány héttel később Barcsra vittünk egy tehervonatot. A vo­natvezető ismét Pálmai Károly volt, akivel az emlékezetes szár­szói öngyilkosság idején is együtt utaztunk. Vízváron időz­tünk röviden, amikor elém mu­tatott egy könyvet, amelynek első lapján fénykép volt. A lo­bogó hajú, bajuszos férfiban egy szemvillanás alatt felismer­tem a szárszói halottat. Meg­néztem a borítólapot: József At­tila verseit tartottam a kezem­ben ... „A legszegényebb ember...“ Csordás József mozdonyveze­tő így emlékezik: A szárszói vasúti megállóhely épülete mellett sorompó zárta le a pályatesten átvezető utat, Lassított már futásán a sze­relvényünk, ahogy beértünk az állomásra, s én az épület felé tekintettem. Erősen sötétedett, de az ívlámpa fényében fel­figyeltem arra. hogy egy férfi könyökével a sorompóra támasz­kodik. Az árukezelés néhány percig tartott, utána lassan indítottam. Rövid idő múlva, ahogy a moz­dony figyelő nyílásán hátrafelé tekintettem, láttam, hogy a fé­kező lámpáját körbe forgatva, leintő jelzést ad. Ez megálljt jelent, s nyomban fékeztem is. Leugrottam a mozdonyról, s a kalauzkocsiból kilépő vonatve­zetővel, Pálmai Károllyal, a sze­relvény mellett hátrafelé indul­tunk. „Valaki a kerekek alá ke­rült” — mondta ő, s nyolc-tíz kocsi után valóban rá is talál­tunk egy férfi testére, ahogy fedetlen fővel, keresztben feküdt a sínen. Jöttek a fékezők, lám­pájukkal fényt vetettek rá, s úgy láttam, arcából kifutott már az élet. Nyakától kezdve, átló­san átvágták felsőtestét a ke­rekek, két-három vagon is át­mehetett rajta. Vért azonban sem a fején, sem a testén nem láttam. A halálos roncsolást csak a testében keréknyomnyi szélességben bepréselt kabát je­lezte ... Döbbenetes volt ez a pere. Szétakasztottuk a vonatot, hogy a halottat óvatosan kiemel­hessük a kerék mellől. Én a hóna alá nyúltam, az egyik fé­kező a lábainál emelte fel, s a sínpár melletti padkára fektet­tük, Tömött bajuszáról ekkor ismertem rá arra a férfira, aki ékezésünkkor a sorompón kö­nyökölt. — Kit gázoltunk el? — kér­deztem az odasereglettektől. A falu legszegényebb embe­rét .. . József Attilának hívják — érkezett a válasz. Jó húsz perc múltán indul­tunk tovább. Mikor Balato-nsze­­mesre értünk, visszatartottak bennünket azzal, hogy jönnek a csendőrök, jegyzőkönyvezni a történteket. Vártunk egy ideig, de nem keresett bennünket sen­ki. Nyilvánvaló volt, hogy ön­­gyilkosság történt, ezért csak a szárszói szemtanúkkal rögzí­tették a helyszínen a történ­teket. „Mint gondolatjel...“ Kosztolányi temetése után ír­ta le József Attila: „Mint gon­dolatjel, vízszintes a tested.. Azon a decemberi estén a pro­letárköltőt is így látta a két nagykanizsai vasutas, s csak a későbbiekben tudták meg, hogy a fenyegető belső szorongások, a nyugtalanító, forró látomások kergették szikár alakját a teher­vagonok kerekeinek halálos öle­lésébe. Az öntudat összeomlásának er­ről a drámai pillanatáról így írt Bálint György, a harcos publiciszta. „Aki mindig a világosságért élt és küzdött, nem bírta ki a sötétséget a lélek tudat alatti kazamatáiban. Ö oda is világos­ságot akart vinni, de a homály erősebb volt. Kimenekült- tehát talán még az utolsó pillanatban. a vonat kerekei alá. Öngyilkos­sága áldozat volt a világosság az értelem oltárán. Nem szol gálhatta tovább, s ezért meg­halt érte.” Bolla Jenő és Csordás József a mozdonyvezető és a zárféke­ző, szomorú tanúi voltak en­nek az áldozatnak, mely .193 december 3-án ellobbantoU költőóriásunk, József Attila éle­tét. Bánhidi Tibor „Dedikálok" Messzi földön hí­res a kalocsai nép­művészet, s ugyan­olyan büszkék va­gyunk rá, mint akár a Matyóföld, a Sár­köz, az Ormánság, vagy éppen Mik­száth Palócországa legszebb népi díszí­tő művészetére. A kalocsai vasút­állomás várótermeit de az egész állo­másépületet a vá­ros népművészei — Vén Lajosné, Sza­bó Ilona és Kolozs­vári Mihályné — „pingálták” nem is olyan régen, s a geometrikus min­ták, a stilizált nö­vényi ornamentika,' virágcsokor-kompo­zíció között egyet­len „ismétlődést” sem sikerült felfe­deznünk: ahány színpompás ecsetvo­nás a falakon, meg­annyi érdekes el­képzelés. üde szín­folt. Olyan, szinte felbecsülhetetlen ér­téket képviselnek, hogy akár múzeum­ban is méltó helyen lennének. A kultúr­­váróterem falainak virágcsokor-kompo­zíciója és berende­zése — a lakkozott kemény fa-székek, asztalok, kanapék, lócák, ládák gazdag faragása — egyene­sen bámulatba ej­tő: a motívumok tiszta, világos egy­szerűségükben is ihletett művészke­zek alkotására val­lanak. Nem csoda hát, ha a szemlélő a leg­őszintébb elragadta­tás hangján szól a látottakról.. . Am ugyanakkor felvető­dik benne másfajta kérdés is: vajon mi­ért ez a temérdek szépség, ha akad­nak olyanok — mégpedig szépszám-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom